Szücsike agyszüleményei

Ez a cikk nem született volna meg, ha anyai nagyapám édesapját nem úgy hívják, mint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik honvéd őrnagyát. Dédnagyapám harcolt és megsebesült az első világháborúban, utóbbi pedig egy ideig a szabadságharc 63. zászlóaljának parancsnoka volt. Úgy véltem, rokoni szálak lehetnek a két férfi között, ezért kezdtem történelmi nyomozásba – egészen pontosan kutatásba; és e két szó közötti jelentésbeli különbségnek a későbbiekben még lesz jelentősége –, amelynek eredménye eme különleges kettős portré.

De kezdem a legelején. Amikor gyermekkoromban hallottam anyai nagyapám édesapjáról, két dolgot említett meg róla a családi legendárium. Az egyik, hogy viszonylag idősen nősült és felesége, a dédnagyanyám 21 évvel volt fiatalabb nála; a másik pedig az, hogy részt vett és megsebesült az első világháborúban.

A „nyomozás” kezdete

Sajnos sokáig nem éreztem jelentőségét annak, hogy foglalkozzak dédnagyapám történetével. Amíg nagyapám élt, valahogy sosem került szóba az apja, így az öreg – aki több mint másfél évtizeddel a születésem előtt halt meg – életéről a bevezetőben említett két tényen kívül semmit nem tudtam. A Nagy Háború kitörésének centenáriuma környékén fészkelte be magát a gondolat a fejembe, hogy ki kellene derítenem: száz év távlatából mi maradt fenn róla. Sajnos ekkor már nagyapám sem élt, így nem tudtam megkérni arra, meséljen nekem az apjáról. Amit egyébként korábban saját magától soha nem tett meg… A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz (HM HIM) fordultam segítségért, kérve a szakembereket, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének fennmaradt levéltári anyagaiból gyűjtsék ki mindazt, amit tudni lehet a dédnagyapámról. A válasz a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár bécsi kirendeltségétől érkezett. Nem sok, mindössze egyetlen beszkennelt A4-es lap, rajta a következő felirattal:

Egyed Ignácz, Inft., IR. Nr. 48. 7. komp. Ungarn, Zala, Orosztony, 1885; verw.

Azaz „lefordítva”: a Magyarországon, Zala megyében, Orosztonyban, 1885-ben született Egyed Ignácz gyalogos katona a 48. császári és királyi gyalogezred 7. századában szolgált és megsebesült. Vagyis hivatalos dokumentummal erősítették meg mindazt, amit a családi történetekből már amúgy is tudtam: dédnagyapám harcolt és megsebesült az első világháborúban. E soványka „dosszié” elkedvetlenített és letettem róla, hogy Ignácz papa történetét megírjam – mivelhogy nem volt mit.

Aztán idén nyáron – ahogy az újságírók mondják, az uborkaszezon közepén – hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a nevét a Google-ba. A találatok között akadt egy érdekes is. Eszerint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc honvéd hadseregének őrnagya, Egyed Ignácz a 63-as zászlóalj parancsnoka volt. Egy újabb kereséssel kiderült: a honvédőrnagy 1821-ben született a Pozsony vármegyei Szereden.

Az a bizonyos „vezérhangya” ekkor indult el és nem hagyott nyugodni a gondolat, miszerint a 63-as zászlóalj parancsnoka és a 48-as gyalogezred katonája távoli rokonságban állhat egymással, hiszen születésük között alig több mint hatvan év telt el, s hiába az ország két szegletében látták meg a napvilágot, azért mégsem olyan túl gyakori név az Egyed Ignácz. Spoiler: de, az. Legalábbis kétszáz évvel ezelőtt az volt…

 
Szekér Imre Tibor

Családfakutatás

„Egy idő után mindenkit érdekel a saját családfája. Egy huszonéves fiatal még nem foglalkozik az őseivel, de idősebbként már sokan tudni szeretnék, honnan is származnak.” A gondolat Szekér Imre Tibortól, a Zalaszántói Lokálpatrióta Egyesület elnökétől származik, aki segítségemre volt a kutatásban. És innentől fogva szándékosan nem használom a „nyomozás” szót, mert az Tibor szerint – aki évtizedeken keresztül az egyik rendvédelmi szerv operatív nyomozója volt – nyomozni csak büntetőeljárásban lehet, történelmi események, illetve saját családunk története után legfeljebb kutathatunk.

Tibor életének elmúlt másfél évtizedét azzal töltötte, hogy kikutatta a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred történetét. E kutatómunka eredménye pillanatnyilag két vaskos kötet – Háborús emlékek a császári és királyi 48. gyalogezredről 1914-1918. címmel –, amit az egyesület saját kiadásban jelentetett meg. A publikált anyag azonban nem tartalmazza az alakulatról fellelt összes információt, így hamarosan várható egy harmadik és egy negyedik kötet kiadása is.

„A 48-as gyalogezred gyakorlatilag végigharcolta az első világháborút. A harcok kitörésekor Szarajevóban, Nagykanizsán és Sopronban voltak zászlóaljai. Az 1., azaz a szarajevói – ma úgy mondanánk elit – zászlóalj azonnal a szerbiai frontra került, míg a 2-3-4. zászlóaljnál szolgáló katonák augusztus 9-én tettek esküt Nagykanizsán, ami után az orosz frontra vezényelték őket. Nagyon hamar, augusztus 23-án, Potok-Stany településnél estek át a tűzkeresztségen. Nagyon sokan meghaltak ebben az ütközetben” – elevenítette fel Tibor a 48-as gyalogezred közel 110 évvel ezelőtti történetét.

Megtudtam azt is, hogy az ezrednél nagyon sok Egyed vezetéknevű katona szolgált, Egyed Ignácz nevű bakáról azonban semmiféle dokumentum vagy adat nem maradt fenn. Mindössze a hivatalos veszteség értesítő, a Veszteség lajstrom 1916. március 16-án kiadott 313. számában említik meg, hogy megsebesült. Ez a dokumentum azonban ugyanaz, amit én 2014-ben már megkaptam a HM HIM-től.

A Zalaszántói Lokálpatrióta Egyesület elnöke szerint a veszteséglajstromba nem azonnal kerültek be az elesettek, a megsebesültek és az eltűntek, nem egyszer előfordult, hogy fél év is eltelt az „esemény” és a megjelenés között. Ennek alapján Tibor úgy vélte, hogy a dédnagyapám 1915 szeptembere és 1916 márciusa között sebesülhetett meg Galíciában, valahol Tarnopol/Ditkowce, Mszaniec, Zalosce települések közelében. Akkoriban ugyanis itt harcoltak a 48-asok és nagyon komoly veszteségeket szenvedtek el.

Ez még mindig nem valami sok – könyveltem el magamban, és csalódottságomat látva Tibor azt kérdezte tőlem: „Próbálkozott már családfakutatással?” Akkor még én sem hittem, de ezzel az egy mondatával a kutatás egy teljesen új területét nyitotta meg előttem.

Az ősfakészítés még egy évtizeddel ezelőtt is azok hobbija volt, akik felesleges szabadidejükkel nem tudtak mit kezdeni és sorra járták az ország levéltárjait, átnézve az itt található egyházi és polgári anyakönyveket. Ma, a digitális korban, már a számítógépünk elől sem kell felállnunk ahhoz, hogy néhány hét alatt több évszázadra visszamenőleg számos dolgot kiderítsünk felmenőinkről. Csak egy dologra kell vigyázni – figyelmeztettek azok, akik már nekiláttak családfájuk összeállításának –, e tevékenység függőséget okoz, nem lehet leállni vele… „Találkozunk öt év múlva, addig ugyanis nem látunk” – mondták mosolyogva az ismerőseim.

1914. augusztus 9-én a császári és királyi 48. gyalogezred (2-3-4. zászlóalj) tisztikara a frontra indulás előtti eskütételkor Nagykanizsán, a kiskanizsai Tölgyeserdő gyakorlótéren.
(Mathea Károly nagykanizsai fényképész felvétele)

A legnépszerűbb családfakészítő weboldalt használva én is hamar sikereket értem el, szinte azonnal megtaláltam dédnagyapám születési és házassági anyagkönyvi bejegyzését. Kiderült, hogy a korábban említett veszteséglajstromban szereplő adattal ellentétben nem Orosztonyban született, hanem a településtől alig 50 kilométerre lévő, akkor még Zala, ma már azonban Veszprém vármegyében található Bazsi faluban, 1885. május 31-én. Néhány nap után már a szüleiről, a nagyszüleiről és dédszüleiről is találtam adatokat. Ez már elvileg az az időszak volt, amikor a Zala megyei és a Pozsony megyei Egyedek rokonságát vizsgálhattam volna. A feltételes mód nem véletlen, hiszen a kutatás ezen pontján újabb zsákutcába jutottam: sem a dédnagyapám, sem pedig a forradalom és szabadságharc honvéd őrnagyának vonalán nem találtam bizonyítékot a családi kötődésre, pedig a lehetőségeimhez képest mindent megpróbáltam, nemcsak a neten, hanem a Zala Vármegyei Levéltárban is. „Kétszáz év távlatából már kihűlt a nyom” – zártam le magamban szomorúan a kutatás ezen részét.

Amire a család még emlékszik…

Természetesen a történet nem lenne kerek, ha nem kérdeztem volna meg családom azon tagjait, akik még személyesen is ismerték dédnagyapámat. 88 éves nagymamám, dédnagyapám egykori menye úgy emlékezett Ignácz papára, hogy csendes ember volt, akit a felesége többször is legorombított azért, mert nem szeretett dolgozni. Nagymamám szerint e lustaság a háborúban szerzett tüdőlövésből fakadt, amiből sohasem gyógyult fel igazán az öreg. Arról is mesélt nagymamám, hogy dédnagyapám szeretett a kemence peremén üldögélni, szájából sosem hiányzott a pipa, a keze közelében pedig mindig ott volt egy pohár bor.

A kemence, a pipa és a bor elevenen él dédnagyapám legkisebb gyermeke, a most 85 éves Piroska néni emlékeiben is. Mint mondta, az apja a Nagy Háború előtt cselédként szolgált, a világégést követően azonban, sebesülése miatt, már nem tudott dolgozni. Ez azonban – a nagymamám által elmondottakkal ellentétben – nem tüdőlövés volt. „Nagyon keveset beszélt. Nemcsak a háborúról, úgy összességében. Ő nem az az ember volt, aki gyakran szólalt volna meg. Annyit tudok csak, hogy egy nagy összecsapásban sebesült meg. Itt nagyon sokan meghaltak. Neki a kezét lőtték át, így túlélte, de mivel nem találták meg azonnal az elesettek között, a halottak közé sorolták. Orosz asszonyok vették észre, hogy még él, ők vitték el magukkal és gyógyították meg. Állítólag egy nőtől született egy gyermeke, ezért küldték vissza Magyarországra, de itthon – mivel korábban halottnak nyilvánították – nem kapott semmiféle papírt. Az apjához, az én nagyapámhoz került haza, neki köszönhetően ismerkedett meg később az anyámmal, akivel 1927-ben házasodtak össze. A karját átlőtt golyót sosem operálták ki apámból, élete végéig benne maradt, talán még a halálához is köze volt” – mesélte Piroska néni.

A 48-as ezred katonái, valahol a fronton

Jól látszik, hogy az általa elmesélt történet nem vág egybe a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumtól kapott dokumentumban szereplő adatokkal, ahol egyértelműen sebesültként hivatkoznak Egyed Ignáczra. „A 48-as gyalogezred más katonájáról is hallottunk már hasonló esetet, így elképzelhető, hogy a dédnagyapját is valóban sebesültként tartották nyilván – merthogy valaki látta megsebesülni -, ugyanakkor hadifogolyként élte az életét éveken keresztül és úgy került haza” – mondta Szekér Imre Tibor, amikor felidéztem neki Piroska néni szavait.

Hogy mi lehet az igazság? Valószínűleg ez már soha nem fog kiderülni. Dédnagyapámról ugyanis nem maradt fenn semmi, sem egy dokumentum, sem egy igazolvány. Még egy fénykép sem készült róla soha – legalábbis ezt állítja a lánya. „Katonaként mindenkiről készítettek legalább egy fotót, így valamikor létezett, talán ma is létezik valahol ez a kép. Reménykedjen benne, hogy előbb-utóbb előkerül” – próbált nyugtatni Tibor.

Piroska néni arról is mesélt, hogy mit csinált dédnagyapám akkoriban, amikor ő született. „1937-ben éjjeliőr volt. Ahogy akkoriban mondták, ő volt Orosztony bakterja. Írni-olvasni nem tudó emberként ennek a munkának is örülhetett. Aztán abba kellett hagynia ezt is, hiszen a sebesülése miatt úgynevezett vándorgolyó alakult ki a testében. Többször hittük azt, hogy meg fog halni, de mindig túlélte. Állandóan panaszkodott, hol a mellkasa, hol a feje, hol a keze fájt. 1960-ban halt meg, akkor már Tatabányán lakott, nálam, mert anyámmal együtt elhoztam őket Orosztonyból. Sírja is ebben a városban, az újtelepi temetőben található, nem messze két fia, a testvérbátyáim síremlékétől” – mondta Piroska néni.

 A császári és királyi 48. gyalogezred emlékműve Nagykanizsán

A szabadságharc őrnagya

A cikk bevezetőjében kettős portrét ígértem, így most következzen a másik „negyvennyolcas” Egyed története. A szabadságharc honvéd őrnagyának élettörténetét már részletesen feldolgozták a történészek. Sajnos ezen cikkeket, könyveket átolvasva sem bukkantam olyan nyomra, ami a Pozsony megyei, illetve a Zala megyei Egyedek rokonságára utalna. És a családfakutatásnál alkalmazott módszer is zsákutcának bizonyult.

Bona Gábor Az 1848/49-es szabadságharc tisztikara című könyvében azt írja, hogy Egyed Ignácz 1821. október 28-án született magyar nemes. Édesapja Egyed Ignác sótári ellenőr, édesanyja Hencze (Henczi?) Johanna. 1835-ben lett a Bécsi Hadmérnöki Akadémia hallgatója, 1845-ben pedig a 33. gyalogezred hadnagya. 1848 áprilisának közepétől a pesti nemzetőrség egyik kiképzője, júliustól pedig részt vesz a délvidéki harcokban. December közepétől a Debrecenben megalakuló 63. zászlóalj parancsnoka lett.

Bona Gábor szerint Egyed Ignácz őrnagy 1849. április 11-én, a Pest alatti Rákosmezőn vívott összecsapásban cserben hagyta zászlóalját, ezért Görgei tábornok parancsára felmentették a beosztásából. Április 17-én rangjáról leköszönve kilépett a hadseregből. „Miután Egyed, őrnagyja a 63-ik honvéd zászlóaljnak az ellenség előtt kétes magaviselete, a zászlóaljtól alaptalan, ok nélkül való eltávozása, és végre a zászlóalj helytelen vezénylete miatt — ezen zászlóaljnak erélyes parancsnokra van szüksége — ahhoz Grósz százados, rangra ugyan harmadik azon zászlóaljnál, de az előzést idősb századosa felett tehetségeinél fogva megérdemlő egyén – őrnagynak ajánltatik, és kinevezésének helybenhagyása kéretik” – írta 1849. május 8-án Görgei Artúr fővezér Kossuth Lajos kormányzónak. A levél Hermann Róbert hadtörténész „Görgei Artúr és Kossuth Lajos levelezésének kiadatlan darabjai” című tanulmányában jelent meg a Századok című folyóirat 1994-es 1. számában.

 
Buda ostroma (Than Mór festménye)

A 63. zászlóaljat így már nem Egyed Ignácz vezette, amikor 1849. május 21-én a honvédsereg katonái visszafoglalták Budavárát. Pedig e haditettben is szerepük volt. „A 63. honvédzászlóalj katonái azt a feladatot kapták, hogy a Krisztina-városban a várfalhoz legközelebb eső házakban helyezzék el a létrákat. Május 21-én éjfél után a zászlóalj katonái a nádori istállók felől indultak rohamra. Míg a legénység egy része a létrákat támasztgatta a falaknak, a többiek puskatűzzel igyekeztek lefogni az ellenség lövészeit. A létratámasztgatók közül sebesültek meg a legtöbben. Amikor a katonák megkezdték a felmászást, a cs. kir. csapatok már csak gyéren mutatkoztak a bástyákon, mert a résen tömegesen betóduló ostromlók miatt visszahúzódtak. A feljutó honvédek a házak fedezékében bújtak meg, s amikor számuk néhány száz főre növekedett, megindultak a Szent György tér felé. A nádori palota ablakaiból még lőttek rájuk, ám rövidesen egy másik rohamoszlop megrohanta és elfoglalta ezt az épületet is. A zászlóalj a Szent György térről a Dísz térre, majd onnan a Nándor-laktanyához vonult, ahonnan visszatért a Szent György térre. Beniczky Alajos százados tanúsága szerint az alakulat a Várban már nem került tűzbe” – olvasható a budaihonvedek.hu weboldalon.

Azt már megint csak Bona Gábor könyvéből tudjuk, hogy Egyed Ignáczot a szabadságharc után, Aradon megfosztották tiszti rangjáról és három év várfogságra ítélték, ám Haynau 1850. március 14-én kegyelemben részesítette. Később pénzügyőr lett, de a pesti Honvédegylet tagjaként is sokáig tevékenykedett. Nyugalmazott pénzügyi biztosként Budapesten hunyt el, 1902. szeptember 22-én.

Végszó gyanánt…

Szerettem volna számomra kedvező eredménnyel zárni a kutatást, ám a történelem ezúttal sajnos nem akarta a happy end-et. Az „aktát” persze nem zárom le, tovább gyűjtöm az információkat, hiszen lehet, hogy egyszer, valahol előbukkan egy újabb nyom: fotó, adat, anyakönyvi bejegyzés, ami ismételt lendületet ad számomra. Szekér Imre Tibortól ígéretet kaptam arra, hogy ha a 48-as császári és királyi gyalogezredről folytatott további kutatásai során dédnagyapámról bármilyen információ előkerül, azonnal megosztja velem.

A két Egyed család rokonságra pedig halvány nyom lehet az, ami 1856-ban, Ráth Mór kiadásában megjelent „Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal” című könyv negyedik kötetében olvasható: „Egyed család. (Máskép Szabó). Egyed, máskép Szabó János, és fia György II. Ferdinánd király Prágában 1628-ki april 12-kén kelt czimeres nemes levélben nemesittetett meg, és az 1629-ben ki is hirdettetett, de az oklevélen a vármegye neve, hol a kihirdetés történt, már olvashatlan).

Egyed nevü család Zala megyében lakozik.

Ez, vagy más Egyed család czimere: kék mezben hármas halmon hátulsó lábain álló oroszlán, első jobb lábában kivont kardot tartva. A pajzs fölötti sisak koronájából egyszarvú emelkedik fel két elefánt orrmány között. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.

Egyed család birtokos Gömör vármegyében is, hol Egyed Imre Tibold-Darócz közbirtokosainak egyike. Hasonlóan Egyed nevü család Zemplin vármegyében is a nemesrendüek és Málcza helység közbirtokosai közé soroztatik.”

Szóval, reményeim szerint, folytatása következik…

Fotó: a szerző felvételei, archív, Szekér Imre Tibor gyűjtése

(A cikk eredetileg a honvedelem.hu hírportálon jelent meg, 2023. 10. 14-én.)

Na, akkor morgolódjunk egy kicsit, mert ugye az sosem árt, és milyen unalmas is lenne mindig mindent tudomásul venni… Adva van a – jelenleg is hatályban lévő - 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól – leánykori nevén a KRESZ -, amelynek betartásával a közúti közlekedést biztonságossá és zavartalanná lehetne tenni. Legalábbis elméletben…

Aztán, hogy mi a gyakorlat, azaz a valóság, azt mindenki jól tudja, aki életében már legalább egy napot eltöltött a volán mögött az ország valamelyik közútján. Nézzünk is egy gyakorlati példát.

A poszt elején megosztott két jelzőtáblát (talán) mindenki ismeri. KRESZ így ír róluk a 12. paragrafus (1) pontjában, amely az elsőbbséget szabályozó jelzőtáblákról szól:

„c) „A szembejövő forgalom elsőbbsége” (13. ábra); a tábla azt jelzi, hogy az útszűkületben elsőbbséget kell adni a szembejövő jármű részére;

d) „Elsőbbség a szembejövő forgalommal szemben” (14. ábra); a tábla azt jelzi, hogy az útszűkületben a járműnek elsőbbsége van a szembejövő járművel szemben.”

Próbálom értelmezni a leírtakat. Ehhez lássuk, hogyan definiálja a KRESZ az elsőbbség fogalmát. A rendelet 1. számú függelékének III. fejezete szerint – amely a közúti forgalommal kapcsolatos fogalmakat tisztázza – ez olvasható:

„b) Elsőbbség: továbbhaladási jog a közlekedés más résztvevőjével szemben. Azt a járművet, amelynek elsőbbsége van, az elsőbbségadásra kötelezett nem kényszerítheti haladási irányának vagy sebességének hirtelen megváltoztatására. Azt a gyalogost, akinek elsőbbsége van, az elsőbbségre kötelezett nem akadályozhatja és nem zavarhatja áthaladásában.”

Azaz a fenti két tábla (amelyeket mindig párban helyeznek ki) – az „Elsőbbségadás kötelező!” és az „Állj! Elsőbbségadás kötelező!” jelzőtáblákhoz hasonlóan – azt szabályozza, hogy két vagy több gépjármű közül melyik haladhat át először egy kereszteződésben vagy egy útszűkületben.

Számunkra az utóbbi, vagyis az útszűkület érdekes. Erre a kifejezésre nem ad konkrét definíciót a KRESZ – a 17. paragrafus (1) d. pontja szerint az „útszűkület” tábla azt jelzi, hogy az úttest szélessége a megelőző útszakaszhoz képest számottevően csökken -, de józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy olyan útszakaszt jelent, ahol valami miatt leszűkül az út szélessége és a közlekedési szakemberek szerint nem fér el egyszerre egymás mellett két autó, azaz szükséges az elsőbbségadás szabályozása. Jellemzően szűk hidaknál és egyéb átjáróknál helyezik ki ezeket a táblákat, de van másfajta előfordulási helye is.

Ilyen például Tatabányán, a Gál István lakótelep „mögötti” Bárdos László utca, amely a város egyik legfontosabb közlekedési útvonalának része: több városrészből is ezen keresztül közelíthető meg a legkönnyebben az M1-es autópálya óvárosi csomópontja, illetve az e fel- és lehajtó közelében található ipari park. Mindebből következik, hogy az amúgy normál, azaz „kétjárműves” szélességű Bárdos László utcában kora reggeltől késő estig nagy a forgalom.

Ezzel néhány évvel ezelőttig semmi gond nem is volt, de akkor valaki okosan kitalálta, hogy a Gál István lakótelepet jellemző parkolóhiányt úgy lehet a legjobban megoldani, ha az út két szélére – felváltva a két irányba – kijelölnek néhány parkolóhelyet. Gyanítom, e változtatásnak volt némi forgalomcsillapítási célzata is, hiszen a jó magyar autós, ha csak egy kis lehetőséget is lát rá, biztos, hogy gyorsabban megy a lakott területen megengedett legnagyobb sebességnél. Márpedig ez az út – lakótelepi házak és a vasút, majd pedig később a garázssor között – szinte csábít arra, hogy egy-egy önjelölt Fittipaldi padlóig nyomja a gázpedált. (Tatabányán ennek amúgy is hagyománya van, de ennek részleteibe most inkább ne menjünk bele…)

Szóval pár évvel ezelőtt – nem tudom pontosan mikor, de a Google Street Wiew területet bemutatót 2011 év végi felvételein még nincsenek kinn a táblák - forgalom- és sebességcsillapítási célzattal kijelöltek néhány parkolót és kihelyezték a KRESZ-ben 13-as és 14-es számú ábraként jelzett táblákat. Persze, ha ezzel sikerült volna megoldani a problémát, akkor nem neveznék a magyart a világ egyik legtalálékonyabb nemzetének. Merthogy mit is csinál a jó tatabányai autós – legalábbis egy jelentős többségük - e leszűkített útszakaszon? Konkrétan leszarja, hogy autók parkolnak az út szélén és az elsőbbséget tábla szabályozza. Úgy gondolja, van ott elegendő hely arra, hogy a parkoló autók mellett még két, egymással szemben közlekedő gépkocsi is elférjen. Ha a vegytiszta matematikát nézzük, akkor ez valóban így van, hiszen 1+2 az valóban 3, ám elég egy-két centi tévedés – például egy hirtelen kormánymozdulat - az egymással szembe közlekedőknél és máris megtörtént az ütközés.

S, hogy valójában miért írtam le mindezt? Csak azért, hogy morgolódhassak, mert engem kifejezetten idegesít a KRESZ ezen szabályainak szándékos megsértése. Ugyanis szinte minden alkalommal, amikor a Bárdos László utcában járok, belefutok olyanokba, akiket nem érdekelnek a kihelyezett jelzőtáblák. Sosem értettem – és ahogy öregszem egyre inkább nem értem – miért lehet szabályosan közlekedni. A szerencsétlen KPM-BM együttes rendeletet nem azért találták ki 45 évvel ezelőtt, hogy szándékosan szívassák az autósokat, hanem azért, hogy a közúti közlekedés biztonságos és zavartalan legyen. Ehhez azonban be kellene tartani a jogszabályban leírtakat.

Aki ismer, tudja, hogy birkatürelmem van, és soha semmiért nem szoktam morogni...

Na jó, ez nem teljesen igaz, mert egyszer-kétszer, néhány kisebb apróságon felcseszem az agyam és ennek ékes magyarsággal és a helyzetnek megfelelő mértékű volumennel hangot is adok...

Oké-oké, valójában állandóan morgok minden szirszaron, de a tegnap esti személyes élményem azért még sokat próbált morgós medve lelkivilágomat is megérintette...

Néhány kellemes kör lekocogása miatt mentem ki a Csónakázó-tóhoz, a pályára. Este 7 körül rajtam kívül senki nem volt a rekortánon, leszámítva azt a néhány kutyást, aki kedvencét - szokás szerint - a keskeny futópályán sétáltatta, mintha nem lenne elég hely a murvás sétaösvényen, vagy az út melletti fák, bokrok között.

Szóval az első körömben éppen az egyenletes tempóra és a szabályos légzésre figyeltem, amikor a "tófarokból" kifordulva előttem termett egy közepes méretű, fehér színű spániel. Gazdája valahonnan a távolból, hangosan próbálta visszacsalogatni magához, mondhatni a zéróhoz közelítő eredményességgel. A négylábú ugyanis barátkozni szeretett volna velem, ami abban nyilvánult meg, hogy nyelvét kiöltve és farkát csóválva megállt keresztbe előttem a rekortánon, nekem pedig a reflexemet maximálisan igénybe vevő hirtelen kikerülő manővert kellett végrehajtanom, mint Han Solónak az Ezeréves Sólyommal a Csillagok háborúja ötödik részében, az aszteroidamezőben. Ellenkező esetben keresztülesek szerencsétlen négylábún, ami az álmoskönyv szerint - valljuk be őszintén - nem sok jóval kecsegtető lehetőség. Sem neki, sem pedig az én számomra.

A második körben a kedves gazdi már megfogta a kutyust, igaz csak a nyakörvénél és nem kötötte pórázra, amit egyébként a kutyák közterületen való sétálását szabályozó városi rendelet előírja; de ne legyek már ennyire maximalista, örülnöm kellene az apró eredményeknek is... A kedvességet természetesen hangos és jól érthető "Köszi!" felkiáltással nyugtáztam.

A harmadik körben a jószág ismét önállósította magát - ki tudja, talán megérezte rajtam, hogy szeretem az aranyos, négylábú szőrgombócokat -, s újfent igyekezett a közelembe férkőzni. A tíz méterrel mögötte bandukló gazdája hangosan figyelmeztette: "Eljössz onnan, teeeee..." Aztán amikor mellé értem, az orra alatt dörmögve, de azért jól érthetően még hozzátette: "Fura ízlésed van neked, te kutya!"

Szerintem ezt nem lehetett félreérteni, és a hölgy egyértelműen arra célzott, hogy nem éppen futó testalkatommal - a magyarul kevésbé értők számára fordítok: dagadt disznóként - rovom a köröket, ami őt módfelett zavarja, hiszen egyrészt elrontom az esti Csónakázó-tó látványát, másrészt pedig folytonos megjelenésem miatt nem tudja az általa elgondolt forgatókönyv szerint sétáltatni házikedvencét. Egy pillanatra elpattant bennem valami, s az agyamból már elindult az az elektromos inger a lábaim felé, ami azt a parancsot adta volna ki végtagjaimnak, hogy "Állj!" és "Hátra arc!" Aztán szerencsére e parancs végrehajtása előtt néhány nanoszekundummal meggondoltam magam, s mint aki nem hallotta az egészet, tovább kocogtam és nem küldtem el hirtelen felindulásból a csajszit melegebb éghajlatra... Vagy tán még egy kicsit messzebb is.

Nem mondanám, hogy életem hátralevő részében nem tudok majd nyugodtan aludni a történtek miatt, de azért tegnap este óta ott motoszkál a kérdés a fejemben: mi a francért kell beszólogatni vadidegen embereknek? Miért nem tud mindenki a saját dolgával foglalkozni?

(A Csónakázó-tó futópályájának egy rövid szakaszáról készült képet Varga Zoltán fotói között találtam meg a neten.)

Hölgyeim és Uraim! Kérem, tegyék meg tétjeiket! A rulett már forog, a golyó már körbe-körbe rohan. Vajon mi jön ki? A szívinfarktus? Az agyvérzés? Az agyi infarktus? A gyomorfekély? Az idegösszeroppanás? Vagy esetleg a rák valamelyik korántsem humánus változata? Vajon melyik vág majd rendet a mai negyvenes korosztály soraiban?

Van a sokak által jól ismert és idézett mondás: „a 30 az új 20”. Ennek mintájára ízlelgessük a mondatot, miszerint a 40 az új 60. Nem annyira szép és optimista, mint az eredeti gondolat, ellenben szomorúan és ijesztően igaz. És szerintem a jövőben még nagyon sokat fogjuk hallani.

Néhány héttel ezelőtt olvastam egy blogbejegyzést, amelynek írója szerint hullik a negyvenes korosztály, „mert hajtunk, mint a barmok, több fronton igyekszünk teljesíteni, sokszor túlteljesíteni, mindezt állandó stresszben”.

Nem tudok és nem is akarok vitatkozni a kijelentéssel, hiszen magam is látom, hogy egyre több, a negyvenes korosztályba tartozó ismerősöm (illetve ismerősöm ismerőse) betegszik meg, diagnosztizálnak nála súlyos betegséget, vagy – ilyen is van sajnos - egyik napról a másikra meghal. Mindez eddig a hatvanas korosztályra volt jellemző, ahogy arról korábban írtam is. Az elmúlt néhány évben azonban a negyvenesek is kiemelten veszélyeztetettek lettek. És a tendencia a jövőben tovább fog emelkedni, még ha ezt kicsit nehéz is elfogadnunk.

Hogy mi az oka mindennek? Szerintem senkire nem fognak az újdonság erejével hatni az alábbi tények... Ahogy az előbb említett blog is részben céloz rá, az, hogy egész nap pörgünk, s 12-14 óra munka után nem befejezzük, csak abbahagyjuk az aznapi munkahelyi teendőket. Az, hogy nem tudjuk elengedni a munkahelyi problémákat és otthon is feszt azokon rágódunk, tovább hergelve, idegesítve magunkat és családtagjainkat is. Az, hogy napközben alig eszünk, este pedig „ide nekem a hűtőszekrényt is” felkiáltással zabáljuk félholtra magunkat. Az, hogy szinte semmit nem sportolunk vagy ha mégis, nem rendszeresen. Az, hogy életünkben olyan szinten van jelen a stressz, hogy ha létezne az ilyen állapotot mérő készülék, akkor az folyamatosan a skála maximumának közelében lenne. Az, hogy dohányzunk, s néha még az ivást is túltoljuk. Az, hogy nem tudjuk igazán élvezni az életet: egy filmet, egy jó könyvet, egy pohár bort, mert már nem áll rá az agyunk. Az, hogy az ajánlott 8-9 óra helyett jó, ha 5-6 órát alszunk éjjelente – és ez így megy már évek, ha nem évtizedek óta…

Ez utóbbihoz kapcsolódik az a történet, amely a tavasszal esett meg velem. Koszovóban jártam, egy újságíróknak szervezett sajtótúrán, amelyen, többször is, kora reggel kezdődött és egész nap tartott a feszített program. A csoportban lévő angol és német kollégák már a második napon „lázadtak” az ellen, hogy mindössze 6-7 óra alvást „engedélyeztek” számunkra a szervezők. Mondván, ők ahhoz vannak hozzászokva, hogy későn fekszenek le (éjfélnél korábban szinte soha nem kerülnek ágyba), ugyanakkor délelőtt 9-10 óránál korábban nem hajlandók felkelni. Finoman szólva is furcsán néztek rám – konkrétan bolondnak tartottak –, amikor közöltem velük, hogy én azért nem vagyok fáradt az alig 6 órás alvás után, merthogy felnőtt életem jelenős részében nem aludtam többet hétköznapokon, így edzettnek érzem magam a mostani kihíváshoz is…

A baj forrása szerintem ott van, hogy bár felismerjük a problémát, nem tudunk vagy egész egyszerűen nem akarunk tenni ellene semmit. Akármerre megyek, vagy éppen az ismerőseim, barátaim körében is többségében kiégett, megfáradt, feszült, ideges, a mindennapi mókuskerék-tempóba beletörődött, megfásult, urambocsá életunt negyveneseket látok – természetesen tisztelet a kivételnek -, akik robotpilóta üzemmódban működve pörgetik maguk előtt azt az évtizedet, amelyben igazából élniük, s ahogy a korábban említett blogban is olvasható, a gyermekeiket nevelniük kellene.

Néhány hete egy ismerősöm mesélte, hogy reggelente hosszú percekig tart mire sikerül magáról lerángatnia a zombi álarcot, s csak utána kezd el úgy, ahogy működni. Másnap reggel én is mértem az időt, s elszomorító eredményt kaptam… Talán nem véletlen a mondás – amin csak első hallásra röhögünk, mert értelmét később fogjuk fel -: „ha negyven év felett úgy kelsz fel, hogy nem fáj semmid, akkor jó esélyed van rá, hogy meghaltál.”

A megoldás pedig - legalábbis úgy gondoljuk - az, hogy az egyre gyakrabban jelentkező kellemetlen tüneteket és a testet, agyat zsibbasztó fáradtságot különböző színű bogyókkal igyekszünk leküzdeni. A fehér színű a nyugtató és a szívverést szabályozó, a sárga a koleszterincsökkentő és az emésztéssegítő, a piros pedig a cukorszinttartó és a vérröggátló. És még jó hosszan sorolhatnám a különféle színeket, hatásokat…A végeredmény pedig borítékolható.

Hölgyeim és Uraim! Kérem, tegyék meg tétjeiket! A rulett már forog, a golyó már körbe-körbe rohan…

Emlékszel papa, amikor makkot szedtük a szárligeti erdőben a malacoknak? Alig néhány óra alatt öt-hat zsákkal is összegyűjtöttünk az öreg tölgyfák terméséből azon a kora őszön. Én talán tíz éves voltam, csüngtem minden szavadon. Jól emlékszem, amikor azt mondtad, ez az adag jó sokáig elég lesz, a decemberi disznóvágásig biztosan, ugyanis nem szabad egyszerre túl sokat adni belőle a malacoknak, mert elvásik a foguk.

Emlékszel papa, amikor arra tanítottál, hogy miként lehet felfedezni az elmúlt évi avar között megbújó hóvirágot tavasszal az erdőben? Igen, akkor még lehetett hóvirágot szedni, s mi minden évben ki is jártunk a „titkos völgyünkbe”, ahonnan két-két nagy csokorral tértünk haza. Néhányat a hagymával együtt szedtük ki – bár ez már akkor is tilos volt -, hogy a mama el tudja ültetni a kertbe, ahol a következő évben teljes pompájában keltek ki. Én jól emlékszem arra, mit tanítottál. Csak le kellett guggolnom, kezembe venni egy kis avarral vegyes földet, összedörzsölni a két tenyerem, majd jó nagyon beleszagolni, hogy elöntse egész testem a márciusi ébredő erdő semmivel össze nem téveszthető illata. Ettől – mint egy mesében - kitágult minden érzékem, s néhány másodpercen belül már meg is láttam az addig mesteri módon elbújt fehér virágokat, a fák tövében, a száraz levelek alatt vagy a sziklák árnyékéban. Soha nem felejtem ezeket a csodálatos tavaszi sétákat. Csak mi ketten voltunk abban az erdőben, amit oly nagyon szerettünk.

Emlékszel papa, amikor a fűrészgéppel aprítottuk a téli tüzelőt, s te nem engedted nekem, a másodikos nagyfiúnak, hogy ott kotnyeleskedjek a percenként több százat forgó, pengeéles vágólap közelében, nehogy véletlenül megvágjam magam. Pedig mennyire szerettem volna segíteni neked, még akkor is, ha tudtam, hogy kifogyhatatlan belőled a munkakedv és az erő. Most már elárulhatom, amikor nem figyeltél oda, néhány kisebb fadarabot mégiscsak összeaprítottam, s bár nagyon izgultam, mégsem vágtam le egyetlen ujjamat sem. Ugye, csak megjátszottad, hogy elfordultál?

Emlékszel papa, amikor már itt nálunk a kertben te metszetted meg nekünk azt a pár tő szőlőt, amit meghagytunk, mert én egyszerűen képtelen voltam megtanulni, miként kell úgy csinálni ezt a munkát, hogy értelme is legyen. Soha nem volt annyi termés az öreg tőkéken mint abban az évben. Ha akartam, akár még bort is csinálhattam volna belőle - annyi fürt húzta a föld felé a vesszőket - hiszen, azt is számtalanszor elmagyaráztad, hogy kell. Persze nem bor lett a termésből, jóízűen befaltunk a semmivel össze nem téveszthető mélylila Otellót.

És arra emlékszel papa, amikor pontosan tíz évvel ezelőtt, a nyolcvanadik születésnapodon, a torta megszegése után azt ígértem neked, hogy a századik születésnapodon majd együtt táncolunk? Merthogy azt egyikünk sem szerette, de a kerek évforduló pont jó alkalom lett volna arra, hogy megmutassuk a családnak: tudunk mi táncolni, ha akarunk… Te persze csak nevettél. „Hol leszek én már akkor?” – kérdezted, s szemedben megcsillant a rád mindig jellemző vidámság. Én pedig azt feleltem, „ne aggódj, egészségesebb leszel, mint én, a táncot is jobban fogod bírni nálam.”

Sajnos neked lett igazad… Napra pontosan hat éve és hét hónapja annak, hogy itt hagytál minket – hiszem, hogy felülről nézel le ránk és vigyázol mindannyiunkra –, én a hiányod azonban a mai napig nem tudtam megszokni, nem vagyok képes elfogadni! Ma, amikor kilencven éves lennél, még erősebben törnek elő belőlem az érzelmek, még jobban érzem, hogy mennyire hiányzol! Tudom, hogy egyszer még – talán egy másik világban vagy egy másik dimenzióban – találkozunk és egy örökkévalóságnyi időnk lesz felidézni az összes közös emlékünket.