Olvasom az egyik, B betűvel kezdődő, bulvár újságnak becézett (mondjuk általam másnak hívott, de ez most nem ide tartozik) napilapban, hogy Örkényben egy tanár lefejelte egyik diákját, s emiatt - súlyos testi sértés vádjával - eljárást indítanak ellene. Magát, az erőszak tényét maximálisan elítélve mégis védelmembe szerertném venni a keményfejű tanerőt.

Olyan világban élünk ugyanis, amikor tanárnak lenni inkább átok, mintsem áldás! Így nem véletlen, hogy a pedagógus - ha csak minimális lehetősége is van rá - azonnal igyekszik elhagyni a katedrát, mert ami ma egy iskolában folyik, az nem normális embernek való.

Nem tudom, hogyan tudott ilyen mélyre süllyedni a világ, de ma egy olyan társadalomban élünk, amikor teljesen természetesnek számít az, ha egy diák felesel a tanárával, sőt, ha éppen ahhoz van kedve még meg is üti. A pedagógus pedig nem tud mit tenni, kénytelen elviselni a megaláztatást, mert ha visszaüt, akkor jó esetben csak fegyelmi és elbocsátás az ügy vége, rosszabb helyzetben azonban még az is előfordulhat, hogy a „rendbetett” renitens fiatal az egész családjával - akik közül legalább ketten a sötétben könnyen összetévszthetők egy kétajtós szekrénnyel -, baseball ütőkkel, boxerekkel, késekkel, sőt akár lőfegyverekkel felszerelkezve érkezik vissza az intézménybe, elégtételt venni a sérelemért. Mert ugye már erre is volt példa - nem is egyszer - az elmúlt években kishazánkban. Mondhatni, mindez már természetesnek számít. 

És az egészben talán az a legelszomorítóbb, hogy ezek az ominózus esetek a modern technológiai vívmányok - okostelefonok, high-tech kütyük segítségével - másodperceken belül felkerülnek a világhálóra, mintegy ékes bizonyítékaként annak, mennyire elkurvult ez az egész társadalom, az egész ország. A neten aztán lehet az egész ügyön csámcsogni heteken át, amelyre még a szenzációhajhász média is rendesen rásegít a maga módján.

Szóval, megértem az örkényi tanárt, akinek elgurult a gyógyszere és egy át nem gondolt pillanatában lefejelte tanítványát. Valószínű az eset előtt hosszú hetek, hónapok, esetleg évek szemtelenkedése, visszapofázása és nagyfiúskodása állt. A tanár is emberből van, így teljesen természetes, hogy egy idő után elborult az agya, s most egy téves döntés miatt ugrik az állása, a karrierje...

Emellett sajnálom is a pedagógust, mert egyszerűen nincsen eszköz a kezében, amivel fegyelmezni tudna. A diák nem hallgat rá, szerencsés esetben csak kiröhögi, de ha pechje van még szemen is köpi, esetleg felgyújtja az autóját. Ilyen körülmények között pedig nem lehet a nagybetűs életre felkészítő érdemik munkát folytatni egyik iskolában sem. Mert a tanár számára a cél immár nem az oktatás, hanem a túlélés.

Nem szeretem a „bezzeg az én időmben...” kezdetű mondatokat, de mégis a saját általános iskolás éveim jutottak eszembe a cikket olvasva. Én abban az évben fejeztem be elemit, amikor megtörtént a rendszerváltás, azaz már nem tapasztaltam meg személyesen a szüleimtől oly sokat hallott, poroszos nevelést, de azért a mostani túlontúl liberális szemléletnél jóval keményebb pedagógiai elvek uralkodtam akkoriban.

Makai tanár úr, az egyik matematika tanár nem volt rest körmöst adni a beszélgető, nem az óra anyagára figyelő diáknak az állandóan kezében tartott, a táblánál való geometriai szerkesztéshez megalkotott, legalább fél méter hosszú favonalzóval. Másik kedvenc fegyelmező eszköze pedig a barack volt. A velem egykorúak valószínűleg tudják, hogy ez mit jelent, a fiatalabb korosztálynak pedig megpróbálom elmagyarázni: az ökölbe szorított kéz megforgatása az ember feje tetején. Nem fáj, de mégis baromira kellemetlen. A szégyenről pedig már nem is beszélek...

Aztán itt van saját a magam esete - nem vagyok rá büszke, de mégis megtörtént. Ötödikes voltam, amikor valami miatt összevesztem az egyik osztálytársnőmmel, és adtam neki egy fülest. A magamét én az osztályfőnökünktől kaptak egy percen belül, egy igazgatói rovó kíséretében, és Kati néni ráadásul még az úttörőnyakkendőmet is elvette, ami azért volt duplán kellemetlen, mert ő volt az úttörőcspat vezetője is.

Most ki lehet engem röhögni ezért, de akkoriban ennél nagyobb szégyen nem érhette az embert. Nem is mertem elmondani a szüleimnek, csak jó náhány év múlva, amikor már nem számított. Az volt a szerencsém, hogy volt otthon egy tartalék a vörös színű, háromszögforma nyakkendőből, így ha valamilyen iskolai rendezvényre úttörő egyenruhába kellett menni, akkor otthon mindig felkötöttem, az iskola elé érve pedig gondosan elrejtettem táskámban a kendőt. Már nem emlékszem pontosan, hogy meddig de néhány hónapig biztosan eltartott, amire kiérdemelhettem, hogy ismét úttörő lehessek...

Szóval, visszatérve az eredeti mondandómra: tudom, hogy nagyon nehéz a mai világban egy pedagúgus élete. Én azonban mégis azt hiszem, hogy valamivel több „nevelési szabadságot” kellene adni a tanároknak. Én is kaptam körmöst is, barackot is, sőt - mint azt az előbb leírtam - még egy hatalmas pofornt is. Mégsem lettem antiszociális, sőt úgy érzem, lelki fejlődésem szempontjából nagyon is fontosak voltak ezek, a magatartásomat helyretevő, apró testi fenyítések. Ezek segítségével talán ma is el lehetne kerülni, hogy eldurvuljanak a tanárok-diákok közötti konfliktusok, s egy-egy vita fejeléssel végződjön.