A tanár úr tavaly szeptemberben halt meg, 59 éves volt. Apám novemberben adta fel a küzdelmet a szervezetét évek óta bitorló betegséggel szemben; 63 évesen hagyta itt e földi világot. A volt kollégák közül Laci és Pista, egy nap különbséggel, tavaly decemberben, Sanyi pedig néhány napja, március elején távozott. Valamennyien az ötvenes éveik végén, hatvan éveik elején-közepén jártak...

És a sort még folytathatnám: két ismerősöm is elveszítette az édesanyját az elmúlt hetekben - mindketten kicsivel voltak idősebbek hatvannál -; egy másik haver pedig ugyanúgy az apját temette el, mint én. Ő 66 éves volt.

November végén eltemetett apám sírja mellett már most három friss sírhant emelkedik, két, 60-65 év közötti nő és egy velük egy korosztályba tartozó férfi alussza itt örök álmát. A megyei napilap gyászhirdetései között pedig naponta több, hatvan év körüli ember haláláról értesülhetünk. Szomorú tények ezek!

A 60-65 év közötti korosztály a híres-hírhedt „baby boom” generáció tagja. Annak a nemzedéknek, amely 1946 és 1970 között született. Nem „mai gyerekek” már, de még nem is idősek, hogy a halálra kellene gondolniuk. Ennek ellenére soraikban arat a kaszás.

Bár én magam még nem találkoztam egyetlen ilyen tanulmánnyal sem a szociológusok már biztosan vizsgálták, kutatták és megfogalmazták, mi az oka annak, hogy hullik szüleink nemzedéke. Józan paraszti ésszel végiggondolva, azonban én is látom, miért haltak és halnak meg oly sokan ebből a generációból?

Hiszen ők azok, akik még az „átkosban” felnőve, ám a rendszerváltást már felnőttként átélve szenvedő alanyai voltak a korai ’90-es évekbe berobbanó „mámorító szabadság” élményét elrontó és oly sokakat testileg-lelkileg megnyomorító munkanélküliségnek. Ők azok, akik már felnőttként - de már a mi gyerekkorunkban, ezért is emlékszünk rá olyan jól - a nagyvárosok lakótelepi betondzsungeleinek játszóterein, a fémlábakon álló, betonból kiöntött - általában mélyzöldre vagy azúrkékre festett - asztalok és padok mellett, a 6-tól 2-ig tartó mindennapi gyári robot után, kőbányai világost iszogatva, egyik füstszűrő nélküli symphoniáról a másikra gyújtva, órákon át tartó ultipartikkal ütötték el az időt és vezették le a munka közben felgyülemlett feszültséget. Ők azok, akiknek az egészséges táplálkozás még a pacalpörköltet, a disznósajtot és egyéb más zsíros kajákat jelentette, „fojtásként” pedig a cukorban-kátrányban gazdag üdítőket, rosszabb esetben pedig a mai fogalmak szerint már ihatatlannak minősített sör-bor-égetettszesz „szentháromság” valamelyikét töltötték magukba. Tegyük hozzá: ipari mennyiségben és nap, mint nap...

Ők azok, akik sem gyerekként, sem fiatalként, sem pedig felnőttként nem törődtek egy fikarcnyit sem saját egészségükkel. Persze erről nem ők tehetnek, hiszen egyrészt akkor ez még nem volt „divat”, másrészt pedig akkoriban még nem fedeztek fel minden egyes héten egy-egy újabb rákkeltő anyagot, a vércukorról és koleszterinről pedig azt hitték, hogy valami különleges édesség, amit csak Ausztriában lehet megvásárolni... Ők azok, akik még csak ismerkedtek a kifejezéssel, „stressz”, de már átélték mindannak a hatását, amit a „hirtelen felgyorsult világ”, valamint a politikai-társadalmi változásokból adódó feszültség okozott. Ez a stressz volt az, ami az elmúlt közel harminc évben átitatta mindennapjaikat, megmérgezte, megbetegítette, megnyomorította, testileg-lelkileg ronccsá tette, és - én úgy gondolom ezt ki lehet jelenteni - meg is ölte, meg is öli őket!

Nagyszüleink generációjának tagjai - legalábbis többségében - még megélték, megélhették nyolcvanadik évüket. Szüleink már a hatvanas éveik elejére-közepére elfáradtak, megtörtek, elhasználódtak, és... meghalnak.... Nekünk, a késői harmincasoknak, korai negyveneseknek vajon mennyi jut e földi árnyékvilágból? Ha nincs szerencsénk - merthogy a stresszből nekünk is bőven kijut -, akkor már csak két-három év és a mi sorainkban is megkezdi munkáját a kaszás...