Emlékszel papa, amikor makkot szedtük a szárligeti erdőben a malacoknak? Alig néhány óra alatt öt-hat zsákkal is összegyűjtöttünk az öreg tölgyfák terméséből azon a kora őszön. Én talán tíz éves voltam, csüngtem minden szavadon. Jól emlékszem, amikor azt mondtad, ez az adag jó sokáig elég lesz, a decemberi disznóvágásig biztosan, ugyanis nem szabad egyszerre túl sokat adni belőle a malacoknak, mert elvásik a foguk.
Emlékszel papa, amikor arra tanítottál, hogy miként lehet felfedezni az elmúlt évi avar között megbújó hóvirágot tavasszal az erdőben? Igen, akkor még lehetett hóvirágot szedni, s mi minden évben ki is jártunk a „titkos völgyünkbe”, ahonnan két-két nagy csokorral tértünk haza. Néhányat a hagymával együtt szedtük ki – bár ez már akkor is tilos volt -, hogy a mama el tudja ültetni a kertbe, ahol a következő évben teljes pompájában keltek ki. Én jól emlékszem arra, mit tanítottál. Csak le kellett guggolnom, kezembe venni egy kis avarral vegyes földet, összedörzsölni a két tenyerem, majd jó nagyon beleszagolni, hogy elöntse egész testem a márciusi ébredő erdő semmivel össze nem téveszthető illata. Ettől – mint egy mesében - kitágult minden érzékem, s néhány másodpercen belül már meg is láttam az addig mesteri módon elbújt fehér virágokat, a fák tövében, a száraz levelek alatt vagy a sziklák árnyékéban. Soha nem felejtem ezeket a csodálatos tavaszi sétákat. Csak mi ketten voltunk abban az erdőben, amit oly nagyon szerettünk.
Emlékszel papa, amikor a fűrészgéppel aprítottuk a téli tüzelőt, s te nem engedted nekem, a másodikos nagyfiúnak, hogy ott kotnyeleskedjek a percenként több százat forgó, pengeéles vágólap közelében, nehogy véletlenül megvágjam magam. Pedig mennyire szerettem volna segíteni neked, még akkor is, ha tudtam, hogy kifogyhatatlan belőled a munkakedv és az erő. Most már elárulhatom, amikor nem figyeltél oda, néhány kisebb fadarabot mégiscsak összeaprítottam, s bár nagyon izgultam, mégsem vágtam le egyetlen ujjamat sem. Ugye, csak megjátszottad, hogy elfordultál?
Emlékszel papa, amikor már itt nálunk a kertben te metszetted meg nekünk azt a pár tő szőlőt, amit meghagytunk, mert én egyszerűen képtelen voltam megtanulni, miként kell úgy csinálni ezt a munkát, hogy értelme is legyen. Soha nem volt annyi termés az öreg tőkéken mint abban az évben. Ha akartam, akár még bort is csinálhattam volna belőle - annyi fürt húzta a föld felé a vesszőket - hiszen, azt is számtalanszor elmagyaráztad, hogy kell. Persze nem bor lett a termésből, jóízűen befaltunk a semmivel össze nem téveszthető mélylila Otellót.
És arra emlékszel papa, amikor pontosan tíz évvel ezelőtt, a nyolcvanadik születésnapodon, a torta megszegése után azt ígértem neked, hogy a századik születésnapodon majd együtt táncolunk? Merthogy azt egyikünk sem szerette, de a kerek évforduló pont jó alkalom lett volna arra, hogy megmutassuk a családnak: tudunk mi táncolni, ha akarunk… Te persze csak nevettél. „Hol leszek én már akkor?” – kérdezted, s szemedben megcsillant a rád mindig jellemző vidámság. Én pedig azt feleltem, „ne aggódj, egészségesebb leszel, mint én, a táncot is jobban fogod bírni nálam.”
Sajnos neked lett igazad… Napra pontosan hat éve és hét hónapja annak, hogy itt hagytál minket – hiszem, hogy felülről nézel le ránk és vigyázol mindannyiunkra –, én a hiányod azonban a mai napig nem tudtam megszokni, nem vagyok képes elfogadni! Ma, amikor kilencven éves lennél, még erősebben törnek elő belőlem az érzelmek, még jobban érzem, hogy mennyire hiányzol! Tudom, hogy egyszer még – talán egy másik világban vagy egy másik dimenzióban – találkozunk és egy örökkévalóságnyi időnk lesz felidézni az összes közös emlékünket.
Utolsó kommentek