Szinte napra pontosan tíz évvel ezelőtt jártam ott először. 2000. novemberének végén Szarajevó még szemmel láthatóan magán hordozta a több mint három évig tartó véres háború brutális sebeit. Szinte mindenhol szétlőtt házak, kiégett épületek, gépfegyvertűzzel átlyuggatott, rozsdás autóroncsok fogadták a városban járót. A felfoghatatlan borzalom szinte még ott lebegett a Bosna folyó két partján, szegénység, és mocsok jellemzett mindent. Mezitlábas, (ismét mondom: november volt!) szutykos arcú kiskölkök koldultak mindenkitől, aki csak a közelükbe tévedt, még azért is egy dollárt kértek, hogy lefényképezhessük őket.

Két évvel később ismét arra vitt a sorsom, akkor autóval keltem át Bosznia-Hercegovina meseszép hegyei között, s töltöttem néhány napot a fővárosban. Már látszódtak a jelek, hogy az ország kezdi túltenni magát a háború pokoli emlékein. Bár az országutak mellett, az erdők szélén, és számos más helyen elhelyezett, piros színű, aknára figyelmeztető táblák továbbra is mementójául szolgáltak a délszláv háborúként emlegetett kegyetlen öldöklésnek. Már akkor azt mondták a hozzáértők, hogy Bosznia-Hercegovinában legalább egymillió gyalogsági és harckocsi akna lapul alattomosan a föld alatt, s magába zárva a halált csak arra vár, hogy valaki rálépjen. Nem hinném, hogy az elmúlt években jelentősen csökkent volna az aknák száma az országban.

Ezen a héten volt szerencsém öt napot ismét eltölteni Szarajevóban. Az EUFOR békefenntartó misszióban szolgálatot teljesítő magyar katonákat látogattuk meg, s eközben természetesen szétnéztünk a városban is. Nyolc év alatt óriásit fejlődött a város. A házak nagy részéről eltűntek a fekete belövésnyomok, a kiégett épületek nagy részét lebontották, több tíz emeletes, európai színvonalú toronyházak emelkednek a magasba. Mintha a szegénység és a nyomor is kisebb lenne, bár koldusokból még így is akad bőven. Szarajevó kezd egy lüktető, nyugati metropilisszá válni, és ez nagyon jól áll neki. Az óváros lenyűgöző, a bazár káprázatos, a Ferenc Ferdinánd hídon pedig nem sokkal kevesebb a turista mint Prágában a Károly-hídon. Az élet jól láthatóan kezd visszatérni az 1992 előtti kerékvágásba. 

Persze jól tudom, évek, ha nem évtizedek kellenek még ahhoz, hogy a háború utolsó nyomai is eltűnjenek az egykoron Balkán Svájcaként emlegetett városból. Remélem, mire a legközelebb visszajutok Szarajevóba, a város a még a mostaninál is szebb, nyüzsgőbb és európaibb lesz.