Szücsike agyszüleményei

Tatabánya. Kora reggel. Még a forróság is ébredezik csak. A peronon 24-26, a vasúti kocsiban néhány fokkal kevesebb... A régi hagyományos szerelvény megkezdi útját Budapest felé. Mivel légkondi nincsen, vagyok olyan bátor, hogy résnyire lehúzom az ablakot, mondván július első napjaiban senkinek nem árt a kintről beáramló, reggeli, friss levegő.

Tévedek. Középkorú úr és idősebb hölgy egymást túlkiabálva ront nekem és küld el távolabbi, még az itteninél is melegebb vidékre, mondván: mit képzelek én, azonnal húzzam vissza az ablakot, mert ők fáznak, huzatot kap a fülük, előjön a lumbágójuk, trombózist kapnak, meg különben is, miért van rajtam napszemüveg és hogy merészeltem világos színű nadrágot felvenni???

Szóval ablak fel, néni, bácsi megnyugszik (én kevésbé), a többi utas meg továbbra is bőszen hallgat, mintha éppen nem most született volna döntés arról, hogy Pestig pácolódhatunk a saját levünkben.

Bicske magasságában már fojtogató a levegő, a huszonéves plázacica parfümjének illata keveredik a soproni Volt fesztivál csütörtöki napjáról éppen hazafelé döcögő, még félrészeg és teljes egészében másnapos fiatalok savanyú izzadságszagával. És ha mindez nem lenne elég a sarokban ülő, éjszakai műszakot leadott, bóbiskoló vasutas diszkréten böffent egyet, míg a kezében tartott nyitott sörös dobozból áradó malátaillat, valamint egy számomra azonosíthatatlan, kellemesnek éppen nem mondható aroma is vegyül mindahhoz, ami már amúgy is kiszorította az életet adó oxigént a kocsiból. Meg merem kockáztatni, hogy néhány fejlett nyugati és fejlődő „harmadik világbeli” hadsereg vegyi részlegeinek vezetői egymást túllicitálva kopogtatnak az elegy receptjéért. Mert hatásos!

MÁV, én így szeretlek! De legalább ma nem késett a vonat!