Már kölökkoromban is szerettem, de még most, így félúton a harminc és a negyven között, sem tudom megunni. Lenyűgöz, elgondolkodtat, és pihentet egyszerre a földi életet varázslatos sokszínűségét bemutatni szándékozó hely, a Fővárosi Állat- és Növénykert.

Amikor először jártam itt szüleimmel - van annak már legalább huszonöt éve - az egész egy hihetetlen meseország volt, hatalmas állatokkal, amelyeket addig csak a könyvekben láttam. El nem tudtam képzelni, valójában mennyire magas a zsiráf, mennyire szürke az elefánt bőre, s milyen hatalmas a viziló. 

Aztán az évek során mindig tudott újat mutatni a hely. Bár Kék Bolygónk emberi ésszel szinte felfoghatatlan változatosságú állatvilágának csak csekély töredékét képes bemutatni a Városliget határán található állatkert, mégsem okoz csalódást soha az, ha két-három évente egyszer néhány órát eltöltök a kerítésen belül.

A legutóbb most, a négy napos, hosszú hétvége alatt látogattunk ki az állatkertbe. Fogtuk sógoromék két, nagyobbik gyermekét, s irány Budapest. Nem kellett nagy jóstehetség előre kijelenteni azt, hogy csak hosszas sorbanállás után tudunk majd bejutni a főbejáraton: a napsütéssel vegyített kellemes koratavaszi meleg és a tizenöt százalékos jegyárkedvezmény miatt borítékolni lehetett a tömeget a pénztárak előtt. Ez így is lett, röpke fél óra várakozás után azonban megkezdhettük körsétánkat az állatkertben.

Érdekes volt látni, hogy a máskor még oly eleven „kölcsönkölkök” is mennyire megváltoznak, amikor életükben először (esetleg másodszor) találkoznak élőben egy-egy, eddig csak a tévében, vagy az interneten látott állattal. A szájtátó rácsodálkozás volt a leggyakoribb reakciójuk. Hatalmas sikere volt például náluk a rájasimogatónak, az akváriumoknak (én magam mondjuk az UV-fénnyel megvilágított medúzákat hiányoltam, amelyek legutóbb még ott voltak), de még a hatalmas-szőrös madárpókoknak is. 

Az állatsimogatóban hosszú percekig nem tudtunk szabadulni a kecskéktől - „akik” természetesen felfalták az egyik csomag zoo-csemegét is, de hát végül is valamit valamiért: „ha meg akarsz simogatni, adj abból a papírzsacsiból, ami a kezedben van...” - illetve a hihetetlenül barna színű lámától. (A másik eleségcsomagtól a tevék és a zsiráfok szabadítottak meg bennünket percek alatt.)

Aztán jöttek a fókák, akváriumukat hatalmas tömeg állta körül. Nem véletlen: a két víziemlős mintha szándékosan produkálta volna magát a nézőközönség előtt. Táncoltak, „verekedtek” a mesterséges szigeten, majd a víz alatt egymást kergették. Hülyén hangzik, ha leírom (?), láthatóan jól érezték magukat...

A hatalmas oroszlán büszkén és peckesen, az állatok királyához méltó módon mászkált fekvő nöstényei között, egyáltalán nem zavarata a plexifalon túlról őt bámuló több tucatnyi ember. Nem úgy a két szibériai tigrist, kicsit rossz hangulatban voltak, kétszer egymásnak is ugrottak, amíg figyeltük őket. Engem leginkább bundájuk színe varázsolt el: hihetetlen az a naracssárga szőr.

Az én nagy kedvenceim évek óta a pingvinek. Sajnos most csak egyikük lubickolt a vízben - húzva maga után a buborékokat, amik kialakulását a mai napig nem értem - a többiek a parton sütkéreztek, vagy talán csak tudták, hogy mikor érkezik a gondozó a napi adag finom friss hallal, és rá vártak.

Hosszan lehetne még írni az állatkerti élményekről, de úgy hiszem nem szükséges, aki volt valaha is a Városligetben, maga is tudja milyen érzés sétálni az állatok kifutói között. Néhány órás körutunk után feltöltödve léptünk ki a hagyományos forgókapun, a gyerekek még ekkor is arról beszéltek, hogy milyen aranyos volt a kis zsiráf, amelyik  hosszú nyelvével „pecázta ki” a zoo-csemegét a kinyitott tenyrükből. Bennem is csak egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul, de ez így van immár több mint három évtizede: vajon a zebra fehér alapon fekete csíkos, vagy fekete alapon fehér... :-)