Aki ismer, tudja, hogy birkatürelmem van, és soha semmiért nem szoktam morogni...
Na jó, ez nem teljesen igaz, mert egyszer-kétszer, néhány kisebb apróságon felcseszem az agyam és ennek ékes magyarsággal és a helyzetnek megfelelő mértékű volumennel hangot is adok...
Oké-oké, valójában állandóan morgok minden szirszaron, de a tegnap esti személyes élményem azért még sokat próbált morgós medve lelkivilágomat is megérintette...
Néhány kellemes kör lekocogása miatt mentem ki a Csónakázó-tóhoz, a pályára. Este 7 körül rajtam kívül senki nem volt a rekortánon, leszámítva azt a néhány kutyást, aki kedvencét - szokás szerint - a keskeny futópályán sétáltatta, mintha nem lenne elég hely a murvás sétaösvényen, vagy az út melletti fák, bokrok között.
Szóval az első körömben éppen az egyenletes tempóra és a szabályos légzésre figyeltem, amikor a "tófarokból" kifordulva előttem termett egy közepes méretű, fehér színű spániel. Gazdája valahonnan a távolból, hangosan próbálta visszacsalogatni magához, mondhatni a zéróhoz közelítő eredményességgel. A négylábú ugyanis barátkozni szeretett volna velem, ami abban nyilvánult meg, hogy nyelvét kiöltve és farkát csóválva megállt keresztbe előttem a rekortánon, nekem pedig a reflexemet maximálisan igénybe vevő hirtelen kikerülő manővert kellett végrehajtanom, mint Han Solónak az Ezeréves Sólyommal a Csillagok háborúja ötödik részében, az aszteroidamezőben. Ellenkező esetben keresztülesek szerencsétlen négylábún, ami az álmoskönyv szerint - valljuk be őszintén - nem sok jóval kecsegtető lehetőség. Sem neki, sem pedig az én számomra.
A második körben a kedves gazdi már megfogta a kutyust, igaz csak a nyakörvénél és nem kötötte pórázra, amit egyébként a kutyák közterületen való sétálását szabályozó városi rendelet előírja; de ne legyek már ennyire maximalista, örülnöm kellene az apró eredményeknek is... A kedvességet természetesen hangos és jól érthető "Köszi!" felkiáltással nyugtáztam.
A harmadik körben a jószág ismét önállósította magát - ki tudja, talán megérezte rajtam, hogy szeretem az aranyos, négylábú szőrgombócokat -, s újfent igyekezett a közelembe férkőzni. A tíz méterrel mögötte bandukló gazdája hangosan figyelmeztette: "Eljössz onnan, teeeee..." Aztán amikor mellé értem, az orra alatt dörmögve, de azért jól érthetően még hozzátette: "Fura ízlésed van neked, te kutya!"
Szerintem ezt nem lehetett félreérteni, és a hölgy egyértelműen arra célzott, hogy nem éppen futó testalkatommal - a magyarul kevésbé értők számára fordítok: dagadt disznóként - rovom a köröket, ami őt módfelett zavarja, hiszen egyrészt elrontom az esti Csónakázó-tó látványát, másrészt pedig folytonos megjelenésem miatt nem tudja az általa elgondolt forgatókönyv szerint sétáltatni házikedvencét. Egy pillanatra elpattant bennem valami, s az agyamból már elindult az az elektromos inger a lábaim felé, ami azt a parancsot adta volna ki végtagjaimnak, hogy "Állj!" és "Hátra arc!" Aztán szerencsére e parancs végrehajtása előtt néhány nanoszekundummal meggondoltam magam, s mint aki nem hallotta az egészet, tovább kocogtam és nem küldtem el hirtelen felindulásból a csajszit melegebb éghajlatra... Vagy tán még egy kicsit messzebb is.
Nem mondanám, hogy életem hátralevő részében nem tudok majd nyugodtan aludni a történtek miatt, de azért tegnap este óta ott motoszkál a kérdés a fejemben: mi a francért kell beszólogatni vadidegen embereknek? Miért nem tud mindenki a saját dolgával foglalkozni?
(A Csónakázó-tó futópályájának egy rövid szakaszáról készült képet Varga Zoltán fotói között találtam meg a neten.)
Utolsó kommentek