Elég régen írtam ide, több mint egy éve se időm, se energiám nem volt a blogra. Mondhatnám, hogy lusta voltam (na jó, tényleg az... :) ), de igazából inkább azért nem firkantgattam ide, mert nem éreztem a kellő késztetést arra, hogy kifejtsem a véleményemet egy-egy témáról. Néha kell egy kis pihenés...
Ráadásul valamivel több, mint két évvel ezelőtt, apám halálával valami megtört bennem, átértékeltem addigi életemet. Korábban sem voltam egy „vidám” alkat, de a temetés után még komorabb lettem, még a minimálisnál is kevesebbet volt kedvem poénkodni. Repkedtek a fejemben a különböző gondolatok: vajon tényleg csak 60-65 évre vagyunk hitelesítve? Valóban már csak 20-25 év van vissza, oszt jónapot? Mit kéne változtatni azon, hogy ezt az időszakot ki lehessen tolni még 30, vagy akár 40-45 évre is?
Márpedig változtatni kell! - szögeztem le magamban. „Új életet kezdeni” azonban nagyon nehéz volt, hiszen az elmúlt tizenvalahány év tunyulása és közel 40 kilogramm pluszsúly magamra pakolása után az agyam nehezen tudta a szervezetemnek parancsba adni, hogy irány mozogni! Szerencsére azonban az akaraterő, amivel annak idején, húsz évvel ezelőtt a dohányzásról is sikerült leszoknom, most is segített. Ha nehezen is, de rászántam magam a rendszeres testmozgásra.
Ha valaki megkérdezné, miért kezdtem el futni, gyanítom nem tudnék rá értelmes választ adni. Én, aki még másfél évvel ezelőtt is azt hangoztattam, „fusson, akinek hat anyja van”, s magamban megmosolyogtam azokat, akik szabadidejükben futócipőt húztak és nekiálltak róni a monoton kilométereket. Aztán egy unalmas szombat délután azon kaptam magam, hogy jegyet veszek egy konditerembe, hogy kipróbáljam a kardiokerékpárt és igen, a futópadot. Az első kísérlet kijózanító volt: alig egy perc után vettem vissza a szalag sebességét és váltottam vissza kocogásról gyaloglásra, még mielőtt egy szívroham elvitt volna. „Puding vagy!” - jegyeztem meg magamnak, s szinte biztos voltam benne, hogy az én futókarrierem itt véget is ért. Aztán néhány, kardiobiciklizéssel és futópadi sétával eltöltött hónap után egyszer csak „kattant egyet az agyam”, s arra gondoltam, teszek még egy próbát. S láss csodát, fél órát, közel négy kilométert „futottam” egyhuzamban.
Két nappal később, egy kellemes őszi este otthon bejelentettem: „megyek futni, majd jövök!” Feleségem tekintetét még élek nem felejtem el. Úgy vélem, azt hitte, meghibbantam, esetleg megártott az előző este elfogyasztott pohárnyi chardonnay. „Hogy mit csinálni?” - kérdezett vissza, s biztos vagyok benne, hogy körülnézet, hova rejtettem el a kandikamerát.
Szóval így kezdődött. Először csak 3-4 kilométert kocogtam, majd fokozatosan növeltem a távot, s az év utolsó napján elindultam életem első, 7 kilométeres futóversenyén. Célba érve tudtam, nem lehetetlen a 10 kilométeres táv... Azóta is hetente egyszer-kétszer járok el futni, az „első vízválasztó távnak” nevezett 10 kilométert már többször is teljesítettem. Sőt, ma már viszonylag nagyobb nehézség nélkül megy a 13-15 kilométer is. Nem egy „gyorsvonati” tempóban, inkább „öregesen”, de tudom teljesíteni ezeket a távokat. Emiatt külön köszönettel tartozom Gábor és Laci barátomnak, akikkel az utóbbi néhány hónapban együtt járunk futni. Bár a saját tempómmal én jócskán visszafogom kettejüket, ők az amerikai tengerészgyalogság „senkit nem hagyunk hátra!” jelszavának értelmében mindig megvárnak.
A cél pedig? Egy újabb álom... A 21,1 kilométer. Igen, a félmaraton. Hogy képes leszek-e rá, még nem tudom, de csalódott semmiképpen, ha nem sikerül idén leküzdenem ezt a távot. Majd jövőre, vagy azt követően... Bízom benne, hogy lesz még rá (elég) időm.
Sajnos a komorságomon mindez nem változtatott, a pontatlanság, az emberi butaság és aljasság, a más idejével való felelőtlen játszadozás és még számtalan dolog maradt, ami miatt továbbra sincsen kedvem vidámnak lenni. De ez már egy másik történet...
Utolsó kommentek