Az elmúlt hétvégén, Sopronban járva, úgy döntöttünk az asszonnyal, hogy áruccanunk Ausztriába. Eisenstadt (Kismarton) nincsen messze, úgy is régen jártunk arrafelé, ráadásul az Eszterházy-kastély és a kertje csodaszép látvány így kora tavasszal.
Szóval beültünk az autóba, és irány a határ. Aztán, amikor átsuhantunk a kihaltnak tűnő határőr-, és vámépületek között, a felhúzott, piros-fehér csíkos sorompók alatt, érdekes gondolat villant be agyamba. Nevezetesen: ha valaki huszonöt évvel ezelőtt (tehát 1986-ban!) azt mondta volna: „alig negyed évszázad múlva eljön az idő, hogy átléphetjük ezt a határt, útlevél sem kell hozzá, sőt határőrök sem lesznek, s az autóval lassítani is csak azért lesz muszáj, mert különben felkenődünk a forgalomterelőként lerakott betontömbökre.”
Szóval, ha valaki ilyet mond 1986-ban, nemcsak, hogy gondolkodás nélkül hülyének nézik, hanem soron kívül beutalják kényszerkezlésre valamelyik elmegyógyintézetbe. Ahonnan talán ezekben a napokban szabadul. Ha egyáltalán szabadul...
Félelmetes mennyit változott a világ az elmúlt huszonöt évben. Átéltük a Gorenje-korszakot, felszámoltuk a vasfüggönyt, megkaptuk a világútlevelet, nyugdíjba küldtük a valutakeretet. Sőt ma már útlevél sem kell ahhoz, hogy ellátogassunk néhány szomszédos országba.
Számomra ez az egész felér egy kisebb csodával! Mint ahogy az is, hogy néhány évvel ezelőtt még fogalmam sem volt arról, hogy mi is az a mobiltelefon (ma már néha úgy gondolom: azok voltak csak igazán a szép idők!!!), sőt a vonalasért is hosszú hónapokat kellett várni. Ugyancsak nem tudtam, hogy mi fán terem a személyi számítógép, az internet pedig olyan hihetetlen találmánynak tetszett számomra, aminek jelentőségét mindaddig elképzelni sem tudtam, amíg meg nem vettem az első, 56,6-os belső modemmel (amivel én voltam a király!!!) ellátott P1-es gépemet, s a mindenki által jól ismert „cserregő-sípoló” hang kíséretében otthonról első alkalommal fel nem jelentkeztem az infosztrádára...
Ma már szinte természetes, hogy az ember egész nap a netet bújja, levél helyett e-mailt-t küld, feleségével sms-ben, vagy éppen skype-on „beszélget”. Persze még hosszan sorolhatnám a mai kor mindennapi kellékeit, én azonban mégis inkább azon gondolkodom, hogy milyen lesz a világ huszonöt év múlva? Ugye, ha most azt mondom, hogy akkor biztosan mindenkinek lesz saját házi erőműve, üzemanyagtakarékos autója, háromdimenziós-holografikus televíziója, akkor hülyének néztek? Pedig ki tujda mit hoz a jövő? Negyed évszázada sem gondolta senki, hogy az elvtárs szó kimegy a divatból, az oroszok végleg hazautaznak, vagy, hogy Trabantok helyett nyugati gyártmányú autók közlekednek majd az utakon. Remélem, megélem még 2036-ot, s akkor elővehetem ezt a bejegyzésemet is...
S mivel annak idején, még az általános iskolában úgy tanultam, hogy egy-egy fogalmazást illik csattanóval zárni, legyen így. Egy dolog nem változott csak az elmúlt huszonöt évben. A magyar utak ugyanolyan rosszak, mint akkoriban voltak. S erre igazából akkor döbben rá az ember, ha néhány órára átruccan Ausztriába, majd visszatér onnan.
Utolsó kommentek