Hölgyeim és Uraim! Kérem, tegyék meg tétjeiket! A rulett már forog, a golyó már körbe-körbe rohan. Vajon mi jön ki? A szívinfarktus? Az agyvérzés? Az agyi infarktus? A gyomorfekély? Az idegösszeroppanás? Vagy esetleg a rák valamelyik korántsem humánus változata? Vajon melyik vág majd rendet a mai negyvenes korosztály soraiban?
Van a sokak által jól ismert és idézett mondás: „a 30 az új 20”. Ennek mintájára ízlelgessük a mondatot, miszerint a 40 az új 60. Nem annyira szép és optimista, mint az eredeti gondolat, ellenben szomorúan és ijesztően igaz. És szerintem a jövőben még nagyon sokat fogjuk hallani.
Néhány héttel ezelőtt olvastam egy blogbejegyzést, amelynek írója szerint hullik a negyvenes korosztály, „mert hajtunk, mint a barmok, több fronton igyekszünk teljesíteni, sokszor túlteljesíteni, mindezt állandó stresszben”.
Nem tudok és nem is akarok vitatkozni a kijelentéssel, hiszen magam is látom, hogy egyre több, a negyvenes korosztályba tartozó ismerősöm (illetve ismerősöm ismerőse) betegszik meg, diagnosztizálnak nála súlyos betegséget, vagy – ilyen is van sajnos - egyik napról a másikra meghal. Mindez eddig a hatvanas korosztályra volt jellemző, ahogy arról korábban írtam is. Az elmúlt néhány évben azonban a negyvenesek is kiemelten veszélyeztetettek lettek. És a tendencia a jövőben tovább fog emelkedni, még ha ezt kicsit nehéz is elfogadnunk.
Hogy mi az oka mindennek? Szerintem senkire nem fognak az újdonság erejével hatni az alábbi tények... Ahogy az előbb említett blog is részben céloz rá, az, hogy egész nap pörgünk, s 12-14 óra munka után nem befejezzük, csak abbahagyjuk az aznapi munkahelyi teendőket. Az, hogy nem tudjuk elengedni a munkahelyi problémákat és otthon is feszt azokon rágódunk, tovább hergelve, idegesítve magunkat és családtagjainkat is. Az, hogy napközben alig eszünk, este pedig „ide nekem a hűtőszekrényt is” felkiáltással zabáljuk félholtra magunkat. Az, hogy szinte semmit nem sportolunk vagy ha mégis, nem rendszeresen. Az, hogy életünkben olyan szinten van jelen a stressz, hogy ha létezne az ilyen állapotot mérő készülék, akkor az folyamatosan a skála maximumának közelében lenne. Az, hogy dohányzunk, s néha még az ivást is túltoljuk. Az, hogy nem tudjuk igazán élvezni az életet: egy filmet, egy jó könyvet, egy pohár bort, mert már nem áll rá az agyunk. Az, hogy az ajánlott 8-9 óra helyett jó, ha 5-6 órát alszunk éjjelente – és ez így megy már évek, ha nem évtizedek óta…
Ez utóbbihoz kapcsolódik az a történet, amely a tavasszal esett meg velem. Koszovóban jártam, egy újságíróknak szervezett sajtótúrán, amelyen, többször is, kora reggel kezdődött és egész nap tartott a feszített program. A csoportban lévő angol és német kollégák már a második napon „lázadtak” az ellen, hogy mindössze 6-7 óra alvást „engedélyeztek” számunkra a szervezők. Mondván, ők ahhoz vannak hozzászokva, hogy későn fekszenek le (éjfélnél korábban szinte soha nem kerülnek ágyba), ugyanakkor délelőtt 9-10 óránál korábban nem hajlandók felkelni. Finoman szólva is furcsán néztek rám – konkrétan bolondnak tartottak –, amikor közöltem velük, hogy én azért nem vagyok fáradt az alig 6 órás alvás után, merthogy felnőtt életem jelenős részében nem aludtam többet hétköznapokon, így edzettnek érzem magam a mostani kihíváshoz is…
A baj forrása szerintem ott van, hogy bár felismerjük a problémát, nem tudunk vagy egész egyszerűen nem akarunk tenni ellene semmit. Akármerre megyek, vagy éppen az ismerőseim, barátaim körében is többségében kiégett, megfáradt, feszült, ideges, a mindennapi mókuskerék-tempóba beletörődött, megfásult, urambocsá életunt negyveneseket látok – természetesen tisztelet a kivételnek -, akik robotpilóta üzemmódban működve pörgetik maguk előtt azt az évtizedet, amelyben igazából élniük, s ahogy a korábban említett blogban is olvasható, a gyermekeiket nevelniük kellene.
Néhány hete egy ismerősöm mesélte, hogy reggelente hosszú percekig tart mire sikerül magáról lerángatnia a zombi álarcot, s csak utána kezd el úgy, ahogy működni. Másnap reggel én is mértem az időt, s elszomorító eredményt kaptam… Talán nem véletlen a mondás – amin csak első hallásra röhögünk, mert értelmét később fogjuk fel -: „ha negyven év felett úgy kelsz fel, hogy nem fáj semmid, akkor jó esélyed van rá, hogy meghaltál.”
A megoldás pedig - legalábbis úgy gondoljuk - az, hogy az egyre gyakrabban jelentkező kellemetlen tüneteket és a testet, agyat zsibbasztó fáradtságot különböző színű bogyókkal igyekszünk leküzdeni. A fehér színű a nyugtató és a szívverést szabályozó, a sárga a koleszterincsökkentő és az emésztéssegítő, a piros pedig a cukorszinttartó és a vérröggátló. És még jó hosszan sorolhatnám a különféle színeket, hatásokat…A végeredmény pedig borítékolható.
Hölgyeim és Uraim! Kérem, tegyék meg tétjeiket! A rulett már forog, a golyó már körbe-körbe rohan…
Utolsó kommentek