Egy riport témája gyakran a legváratlanabb helyről érkezik az újságíróhoz. Ezúttal egy e-mail ihletett meg rövidségével, tömörségével, szomorú és egy kicsit talán hihetetlen tartalmával. „1965-ben a (ma már Mária Terézia-laktanyához tartozó) érdi lőtéren a szárazvillám agyoncsapott hat kiskatonát. Egyszer talán jó lenne emlékmisét tartani a tiszteletükre. Tisztelettel: Farkas Balázs.” E két rövid mondat indított el azon az úton, amelynek eredménye az alábbi cikk. Hamar kiderült, nem ’65-ben, hanem 1966-ban történt az eset, amelynek nem „szárazvillám” volt az okozója és nem hat, hanem – szerencsére – csak négy sorkatona esett áldozatául. Kilencen pedig megsérültek.
Bár már több mint 34 év eltelt a rendszerváltozás óta, a Magyar Néphadseregben bekövetkezett, sorkatonák életét követelő tragédiákról, kiképzési balesetekről a mai napig kevés információ került nyilvánosságra. Az érdi esetről is mindössze egyetlen rövid cikk emlékezik meg.
A Néphadsereg című hetilap 1966. július 2-án megjelent számában olvasható egy gyászjelentés, amely szerint „az MN 7015 alakulat parancsnoksága (…) mély fájdalommal tudatja, hogy négy katonatársuk: Bucsák Pál honvéd, Horváth Csaba honvéd, Horváth László honvéd és Sárai Zoltán honvéd, katonai szolgálat teljesítése közben villámcsapás áldozatául esett.
A Néphadsereg című hetilap 1966. július 2-án megjelent számában közzétett gyászjelentés
„A lőtér nyugati része felett egy kisebb sötét felhőt láttunk”
A kor szellemének megfelelően a tragédia részléteire a lap későbbi számaiban sem tértek ki, a négy halálos áldozatot követelő eset szép lassan feledésbe merült, arra csak az aznapi történéseket valamilyen módon átélők emlékeznek a mai napig. Szerencsére a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárában, az alakulat anyagai között megtalálhatóak az eset dokumentumai, illetve a Budapesti Katonai Ügyészség által – ma úgy mondanánk, hivatalból – indított vizsgálat eredményeit összegyűjtő dosszié tartalma, a megfelelő engedélyek beszerzése után kikérhető az ügyészség iratait őrző Budapest Főváros Levéltárából. A (szem)tanúk visszaemlékezéseiből és a poros aktából kikerülő megsárgult, nem egyszer indigóval másolt jelentésekből kikerekedik, pontosan mi történt 58 évvel ezelőtt az érdi lőtéren.
1966. június 27-én az MN 7015 Budapest nevű alakulat – a mai vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár jogelődje – egyik alegysége, egészen pontosan a 3., azaz az úgynevezett „tisztes század” három napos harcászati gyakorlatra települt ki Érdre, a helyőrségi lőtérre. Másnap, a harcászatot követően a század parancsnoka „szabadfoglalkozást” rendelt el a katonáknak, ami az akkori hagyományok szerint egy focimeccset jelentett két csapat között. Nem lévén felfestett pálya, a kapukat kövekkel jelölték ki és ameddig az egyik csapat tagjai várakoztak a másikra, tizenegyes-rúgásokkal ütötték el az időt. Az egyik túlélő írásos vallomásában úgy nyilatkozott, hogy „bár a lőtér nyugati része felett egy kisebb sötét felhőt láttunk, de sem villámlás, sem mennydörgés nem volt, az eső sem esett.”
Aztán nagyjából 17 óra 10 perckor „egy pillanatnyi felvillanás történt, ezután már csak arra emlékszem, hogy a földön feküdtünk.” A villám 13 katona közé csapott be, mindannyian összeestek. Hárman a helyszínen meghaltak, negyedik társuk a kórházba szállítás közben vesztette életet, kilencen pedig könnyebb-súlyosabb sérüléseket szenvedtek. Őket Budapestre, a Központi Katonai Kórházba – a mai Honvédkórházba – vitték ellátásra.
„Egy pillanatnyi felvillanás történt, ezután már csak arra emlékszem, hogy a földön feküdtünk”
(Fotó: Shutterstock)
A fennmaradt iratok szerint a tragédiát a túlélők többsége – akiket a Budapesti Katonai Ügyészség munkatársa a vizsgálat során kihallgatott – hasonló szavakkal írta le. Azt is valamennyien elmondták: az időjárási jelekből nem számítottak esőre, viharra.
„Mentősofőr voltam a katonaságnál, de aznap nem kellett kinn lennem a lőtéren, mert nem volt lövészet. Pár nappal a szomorú eset után kirendeltek és megnéztem a helyet, ahol lecsapott a villám. A földben kusza vonalak voltak. Lemértem, egyes szakaszokon három ujjnyi mély volt a rés a földben” – mondja Farkas Balázs, amikor arról kérdezem, hogyan emlékszik az 58 évvel ezelőtt történtekre. A ma már nyugdíjas, egykori televíziós-rádiós újságíró és szerkesztő hozzáteszi: ő maga is ott volt a laktanyában megtartott gyászszertartáson, s bár tudja, hogy az akkori politikai rendszerben ez nem volt lehetséges, mégis hiányolta a lelkészek jelenlétét.
Az alakulattól beérkezett rendkívüli eseményjelentés (Fotó: Hadtörténelmi Levéltár)
Ahogy a (szem)tanúk emlékeznek
Balázs jóbarátja, a Sopronban élő Talabér Ferenc kint tartózkodott az érdi lőtéren, amikor a tragédia történt. Aznap ő volt a felcser, a villámcsapáskor egy gépkocsivezetővel együtt a mentőautóban ült. „Beszélgettünk, hülyéskedtünk. Úgy emlékszem, ragyogó napsütés volt, tehát semmi sem utalt viharra. Aztán hirtelen azt láttuk, hogy a lőtér épülete előtt focizó katonák közé becsap egy villám. Nem voltunk messzebb ötven méternél, de csak a dörrenést hallottuk, a légnyomástól megvédett minket a kocsi. Mindketten azonnal a helyszínre rohantunk. A katonák közül volt, aki a földön feküdt, mások furcsa, bukfencszerű mozdulatokat tettek, vonaglottak. Hárman sajnos azonnal meghaltak. A legsúlyosabb sérült még lélegzett, szabálytalan volt a pulzusa. Valamennyi sérültet és halottat felraktuk a mentőautóra és elindultunk velük a kórházba” – emlékezik Ferenc. Mint meséli: igazából fel sem fogta, hogy mit lát, csak tette a dolgát, az eset azonban annyira megviselte, hogy gyomorfekélyt kapott és két hónappal később leszerelték.
Karlik István 1960. augusztus 6-án kezdett el dolgozni polgári alkalmazottként az MN 7015-nél, a Petőfi laktanyában. „Baráth Pityu villanyszerelő barátom nem sokkal az eset előtt vonult be. Az érdi lőtér elektromos rendszerét akkoriban alakították ki, ő volt a lőtértoronyban a kezelő. Egyébként nagy futballista volt. Ő mesélte, hogy éppen focizni készült a srácokkal, amikor lecsapott a villám. Én másnap vagy harmadnap mentem ki a helyszínre, a villámcsapás helyén lévő lyukba bedugtam egy karót. Nem ért le az aljára… Úgy tudom, hogy a kapusba csapott bele a mennykő, onnan szakadt három ágra és ütötte agyon azt a fiút, aki éppen a tizenegyesrúgásra készülődött, illetve másik két sorkatonát” – mondja István, hozzátéve azt is: annak idején neki mindenki azt mesélte, hogy aznap gyönyörű idő volt a lőtéren, a villám szó szerint a derült égből csapott le a kiskatonákra.
Egy másik szemtanú, Mercsényi Ferenc viszont úgy emlékszik, hogy borult volt az idő, villámlott és dörgött is, amikor a „szabadfoglalkozásra” készülő katonák közé bevágott a mennykő. „Én az esettől nagyjából háromszáz méterre voltam, számomra még tartott a harcászkodás, amikor megtörtént a tragédia. Az a szóbeszéd járta köztünk, hogy nem »normális«, hanem gömbvillám volt, azért is tudott ennyi embert megölni” – emlékezik Ferenc, elárulva azt is, hogy nem sokkal később emberek tucatjai érkeztek a lőtérre – köztük a Katonai Ügyészség munkatársai is – és kezdték meg az eset vizsgálatát. A gyakorlaton lévő katonákat pedig az MN 7015 alakulat parancsnoka, Molnár Mihály ezredes azonnal visszarendelte a laktanyába.
„Nem lévén felfestett pálya, a kapukat kövekkel jelölték ki és ameddig az egyik csapat tagjai várakoztak a másikra, tizenegyes-rúgásokkal ütötték el az időt" (Fotó: Shutterstock)
Milyen idő volt Érden?
Mint látható, a négy halálos áldozattal járó tragédiát okozó természeti jelenséget mindenki másként írja le. Farkas Balázs e-mail-jében „szárazvillám”-nak nevezte, szemtanúként Mercsényi Ferenc „gömbvillám”-ként hivatkozott rá, a tragédiáról szóló rövid újságcikk pedig „villámcsapás”-t ír. Ugyanúgy másként emlékszik mindenki arra, hogy milyen idő volt aznap a lőtér környékén. Az eset vizsgálata során felvett jegyzőkönyvekből egyértelműen kiderül, hogy „az időjárási viszonyokat megfelelőnek tartották. Az égen csupán nyugati irányban volt kb. 1 négyzetkilométernyi sötétszürke felhősödés, a lőtér nyugati területe felett. A viharokat gyakran megelőző villámlások és dörgések nem voltak, az eső nem esett. A felhő eső nélküli elvonulására számítottak.”
A túlélők írásos vallomásai is ezt erősítik meg, ugyanakkor Talabér Ferenc ragyogó napsütésre, Mercsényi Ferenc pedig borult időre emlékezik – persze ötvennyolc év távlatából ezek az emlékek már nem mindig élesek. Éppen ezért a tragikus nap pontos időjárási helyzetét az MH Légierő Parancsnokság Meteorológiai Főnökségének segítségével kíséreljük meg rekonstruálni. Steierlein Ákos főhadnagy meteorológus főtiszttől megtudjuk: a HungaroMet Magyar Meteorológiai Szolgáltató Nonprofit Zrt. jogelődje, az Országos Meteorológiai Intézet 1966. június 28-án kiadott időjárási napijelentésének előrejelzésében is szerepelt a szórványos csapadék kialakulásának valószínűsége, valamint a Dunától nyugatra megerősödő, helyenként viharos erejűvé fokozódó szél. A június 29-én kiadott jelentésben közölt mérési adatok szerint egy nappal korábban Budapesten valóban kialakult zivatartevékenység és záporos csapadék. Az intenzitás területi eloszlására a fővárosban három különböző mérőállomáson mért csapadékösszegek alapján következtethetünk. Míg Ferihegyen és az Országos Meteorológiai Intézet budai székházánál 7, illetve 6 milliméter csapadékot mértek, addig a szabadsághegyi meteorológiai mérőállomáson 11 milliméter csapadék hullott. Emiatt nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az érdi lőtérhez közel volt a zivatarfelhőből hulló csapadék nagyintenzitású területe – tudjuk meg a főhadnagytól.
A HungaroMet Magyar Meteorológiai Szolgáltató Nonprofit Zrt. jogelődje, az Országos Meteorológiai Intézet 1966. június 29-én kiadott időjárási napijelentése
(Forrás: MH Légierő Parancsnokság Meteorológiai Főnökség)
„A mindennapi szóhasználat a zivatar tekintetében tulajdonképpen pontatlan. Általában zivatarként hivatkozunk arra a jelenségegyüttesre, amely a zivatarfelhő fejlődése és élettartama során kialakulhat, például intenzív csapadékhullás, erős, esetleg viharos erejű szél vagy a villámlás formájában. Azonban szűkebb értelemben a zivatar nem más, mint a zivatarfelhőhöz köthető elektromos kisülés, azaz a villám” – mondja Steierlein Ákos.
A meteorológus szerint tisztázandó az időjárásjelentésekben sokszor hallható „zápor-zivatar” kifejezés is. „Bár egy állandósult szókapcsolatról van szó, a zápor a csapadék jellegére, a zivatar a légköri elektromos tevékenységre utal. A kettő sokszor egyidőben fordul elő, ha pedig csak látjuk a villámot és halljuk a dörgést, száraz zivatarról beszélhetünk” - pontosít a főhadnagy, hozzátéve: negatív és pozitív polaritású villámokat különböztetünk meg. Amíg egy negatív polaritású lecsapó villám csatornájában 10-30 ezer Amper áramerősség van jelen, addig ez a pozitív polaritású villám esetén elérheti a 300 ezer Ampert.
„Villámcsapás következtében leállhat a keringés, valamint a fellépő hő a szövetek elhalását, megégését eredményezheti. A villámcsapás általában kis felületen keresztül történik, az úgynevezett villámrajzolat legtöbbször jól látszik a bőr felszínén. Az egyéb sérülések attól függenek, hogy a villám a testen áthaladva milyen szerveket érint. A szervi érintettség mellett a súlyos izomsérülés és sejtszétesés is komoly egészségügyi károsodáshoz vezethet” – mondja a főhadnagy.
„A zivatar nem más, mint a zivatarfelhőhöz köthető elektromos kisülés, azaz a villám” (Fotó: Shutterstock)
Áldozatok és felelősök
A villámcsapásban elhunyt sorkatonákról a nevükön kívül egyéb információt nem hoztak nyilvánosságra 1966-ban. A Budapesti Katonai Ügyészség által lefolytatott vizsgálat dokumentumaiból is csak az derül ki, hogy az áldozatok valamennyien nőtlenek és 1 éves katonák – magyarán: már nem újoncok - voltak. Annyit lehet még tudni, hogy Bucsák Pál 1944-ben Miskolcon, Horváth Csaba 1945-ben Körösladányban, Horváth László 1946-ban Szigetváron, Sárai Zoltán pedig 1944-ben, Egerben született.
A korabeli újságokat átlapozva is csak egyikük haláláról található egy rövid hír. Az Északmagyarország című, Borsod megyei napilap 1966. július 5-ei, keddi számában olvasható, hogy „meghalt Bucsák Pál, a Miskolci Helyiipari SC labdarúgócsapatának kiváló játékosa. A tragikus hirtelenséggel elhunyt 22 éves labdarúgót szombat délután, nagy részvét mellett kísérték utolsó útjára a Szent Anna temetőben.”
Bucsák Pál temetéséről szóló hír az Északmagyarország című napilapban (Forrás: arcanum.hu)
Természetesen felmerül a kérdés, hogy ki okolható a tragédiáért? A vizsgálatot lefolytató katonai ügyész 1966. július 14-én megírt összefoglaló jelentése szerint a „bekövetkezett halálesetekért felelősség senkit nem terhel”, az kizárólag a véletlen műve volt. A Budapesti Katonai Ügyészség helyettes vezetője ezt a megállapítását külön ügyiratban meg is küldte az alakulat parancsnokának, kérve Molnár Mihály ezredest, hogy a vizsgálat eredményéről tájékoztassa az elhunytak hozzátartozóit. Mindezek mellett a parancsnok a tragédiában meghalt honvédeket őrvezetővé léptette elő, „megszervezte a halottak – honvédségi költségen történő – katonai pompával történő eltemetését” is, valamint a szülők részére 500-500 forint segélyt utalt ki.
Gyászmise az elhunytak emlékére
„Hívő emberként nagyon szeretném, ha közel hat évtizeddel a tragédia után a Magyar Honvédség tábori lelkészei gyászmisét tartanának az áldozatok emlékére” – mondja Farkas Balázs, arra a kérdésemre válaszolva, hogy miért küldte el e-mail-jét a Katonai Sajtónak. Hozzáteszi: a misével méltó módon lehetne emlékezni az áldozatokra, akiket 1966-ban – az akkori rendszer sajátossága miatt – csak polgári szertartással tudtak elbúcsúztatni. Reméli, hogy a misét Budafokon, a Szent Lipót templomban sikerül megtartani. Mégpedig azért itt, mert ezen templom közel van a tragédia helyszínéhez, illetve megépíttetése Mária Terézia nevéhez kötődik. A villámcsapásban meghalt katonák alakulatának jogutódja ugyanis jelenleg a budapesti Mária Terézia laktanyában működik.
Berta Tibor dandártábornok: a Katonai Ordinariátus részéről nincsen semmiféle akadálya annak, hogy közel hat évtizeddel a tragédia után megadják az áldozatoknak az egyházi végtisztességet (Fotó: Rácz Tünde)
„Az érdi lőtéren elhunyt katonák esete – mint oly sok minden más a Magyar Néphadsereg és a magyar történelem több más időszakából – múltunk egyik feldolgozatlan fejezete. 1990 előtt egy más ideológia szerint rendezkedett be az állam, és bár azt mondták, hogy a szabad vallásgyakorlás létezik, valójában az elhunyt katonákat nem lehetett egyházi szertartás szerint elbúcsúztatni és eltemetni” – mondja Berta Tibor dandártábonok. A katolikus tábori püspök hozzáteszi azt is, hogy a Katonai Ordinariátus részéről nincsen semmiféle akadálya annak, hogy közel hat évtizeddel a tragédia után megadják az áldozatoknak az egyházi végtisztességet. Márpedig egyebek mellett azért is, mert a katonákról való gondoskodás – legyen az élő vagy már elhunyt katona – a püspökség alapfeladatai közé tartozik. Csak kezdeményezni kell a szertartást…
„Ahogy mondani szoktuk, az egyházunk valójában három részből áll. Az első a látható egyház, amit mi mindannyian látunk. A másodikat küzdő egyháznak mondjuk, ide tartoznak azok, akik nem Isten Országában, a mennyországban, hanem az úgynevezett tisztítóhelyen vannak. És van a megdicsőült egyház, ennek azok a tagjai, akik már Isten Országában, Isten közelségében vannak. A megemlékező gyászmiséinket a halottainkért mutatjuk be, legyenek katonák vagy civilek” – mondja a katolikus tábori püspök, kiemelve azt is, hogy egy gyászszertartás segíthet feldolgozni a múltat, természetesen ügyelve arra, hogy ne tépje fel a már begyógyult sebeket.
A tragédia után felvett jegyzőkönyv másolata (Fotó: Hadtörténelmi Levéltár)
A riport a honvedelem.hu hírtportálon jelent meg 2024. 10. 05-én.
Utolsó kommentek