Szücsike agyszüleményei

Van úgy, hogy az ember hosszú évek távlatából is pontosan emlékszik arra, hogy mit csinált egy adott napon. Így vagyok én 1995. február 15-ével.

Ezen, a húsz évvel ezelőtti, februári szerdán vonultam be sorkatonai szolgálatra, Budapestre, a Budaörsi úton található Petőfi laktanyába, a 32. Budapest Őrezredhez. Jól emlékszem, a szorongással teli várakozásra a laktanyakapu előtt, illetve a morc tekintetű, „katonazöld” egyenruhába bújt rendészre, aki eligazította a szülőket, hogy hol várakozzanak a „hamarosan megrendezésre kerülő tájékoztatóra”, miközben társai minket ötösével-hatosával kísértek a regisztrációs pontra, az orvosi vizsgálatra és a „beöltöztetőbe”.

Emlékszem, egy német televíziós stáb kísérte végig a bevonulásunkat, a húszas évei közepén járó szőke riporterhölgy maga is meglepődött, hogy még az orvosi vizsgálatra is beengedték őt, valamint operatőr kollégáját forgatni. Mi csak kicsit voltunk zavarban, ő nagyon.

Az első ebéd és vacsora is örökre emlékezetes marad: délben sárgarépa-főzeléket, este pedig finomfőzeléket kaptunk, amivel a szakácsok egy életre belopták magukat a szívünkbe… (A kaja később is igen „egyedi” volt. Néhány héttel később az ebédlő falára kihelyezett zöld színű táblára krétával felírt tájékoztató szerint halászlé járt ebédre minden bakának. Bár én a vörös színű löttyből kikandikáló csirkelábbal nem igazán tudtam mit kezdeni. Más szerencsésebb volt, mert neki a „ponty” szárnya vagy éppen combja jutott…)

Ugyancsak jól él az emlékezetemben Hajnal őrvezető, aki minden második nap „belgép”, azaz alegység-ügyeletes volt. Helyettesével – az ő nevére már nem emlékszem – egy „Honvéd Úrral” gyakran Guinness-rekordot akartak dönteni az „egy délután és este folyamán legtöbbször sorakoztatott újonc század” kategóriában. Gyanítom, sikerült nekik…



Egyébként szintén az „Őrvezető Úr” volt az, aki a bevonulás másnapján, a reggel 6 órai sorakozón mintegy húsz percen keresztül énekeltette velünk a szívének oly kedves „háromötven, tegnap jöttem!” rigmust, csak, hogy el ne felejtsük, baromi sok van még hátra az egészen pontosan 351 napig tartó szolgálatunkból… Humorérzékét azonban hamar elveszítette, amikor még délután a wc-ben ráakadt a „350 nap és hali” feliratra; hosszú napokig kereste azt a „bátor kopaszt”, aki ezt, az „öregek” számára szentségtörésnek számító feliratot golyóstollal felfirkantotta a budiajtóra.

A rajparancsnokunk, Pruna őrvezető viszont tényleg nagyon rendes volt, talán a legnormálisabb az összes tisztes közül. Bár utólag visszagondolva, egyik sem, még Hajnal őrvezető sem volt „vadállat”, csak azt tették velünk, amint annak idején kopaszként ők kaptak az öregjeiktől. Kirívó szívatás viszont sosem történt, s mi is inkább poénként próbáltuk felfogni mindazt, ami éppen történt velünk.

Visszatérve Pruna őrvezetőre, ő volt az, aki – ha más nem volt a közelünkben és nem hallotta – még azt is megengedte, hogy tegeződjünk. Holott ez már tényleg kirívó fegyelemsértésnek számított. A tőlünk nem sokkal idősebb „téeszes” (azaz továbbszolgáló) szakaszparancsnokunk, Kovács őrmester is csak akkor váltott át a tegeződésre, pontosabban csendőrpertura, amikor már letettük az esküt.

A közelmúltban mindhármukra megpróbáltam rákeresni a Facebookon, Hajnal és Pruna őrvezető urak neve viszonylag ritka, de sajnos nem bukkantan a nyomukra. Az őrmester nevére viszont legalább nyolcezer találatot dobott ki a rendszer, s mivel nem volt türelmem mindet végigbogarászni, így nem tudom, hogy mi történt vele az elmúlt években.

A századparancsnokkal, Tárnok főhadnaggyal (akkori rendfokozata) és a zászlóaljparancsnokkal, Simkó őrnaggyal (szintén akkori rendfokozata) viszont többször találkoztam az elmúlt években. Néhány perces beszélgetés után ők is el tudtak helyezni az emlékeikben.

Sajnos a bevonulás napjáról nem maradt fenn fotó, csak egy poénos kép van az alapkiképzés közepéről, amikor a rajunk mindenféle régi fegyverekkel pózolt a kamerába. Jó néhány évvel a bevonulás után került a kezembe újra és szomorúan jöttem rá, hogy már csak néhány ember nevére emlékszem a csapatból.



A katonai eskümről is csak egy kép maradt meg, mert Muphy bácsinak igaza volt: ami elromolhat, az el is romlik. A családi ezeréves fényképezőgép természetesen ezen a napon adta be a kulcsot, de ez csak akkor derült ki, amikor megpróbáltuk előhívatni a filmet. Ezt az egy szem fotót valamelyik szakasztársamtól kaptam.

Szintén örök emlék a laktanya melletti toronyház tetejére szerelt, hatalmas méretű hirdetőtábla, ami akkor, több mint egy éven keresztül egy „Westel” feliratot mutatta. Nekünk, kopaszoknak, ez a tábla mindig a szabadságot jelentette…

A tábla még a mai napig ott van a toronyház tetején – bár természetesen már régen nem a mobilszolgáltatót hirdeti –, s ha vonattal vagy éppen kocsival arrafelé járok, mindig eszembe jut 1995. február 15-e.

Amikor először adtam, csak egy „jó buli” volt az egész. Néhány napja múltam el tizennyolc, „hivatalosan” is felnőtt lettem, végre „törvényesen” is azt csinálhattam, amit akartam. Még csak messzire sem kellett menni, kijöttek a középiskolába – a jó öreg tatabányai Péch Antal Műszaki Szakközépiskola és Gimnáziumba, ami nem sokkal korábban jött létre olyan nagy elődök, mint a Szabó József Geológiai Szakközépiskola és a Bányaipari Aknászképző Technikum összeolvadásával (bocsánat, ha nem egészen így volt, de nekem így maradt meg az emlékeimben) –, ahol felnőttoktatás is folyt, a földalatti műszakokban tisztességgel helytállt vájárokat képezték tovább. Mert ugyebár akkoriban még volt néhány mélyművelésű szénbányánk…

Szóval az „aknászok” miatt „házhoz jöttek”, és felajánlották az összes „nagykorúnak”, hogy aki akar, az adhat. Természetesen én sem szerettem volna kimaradni az érettségi előtt álló osztályokból jelentkezők hosszú sorából. Így lettem önkéntes véradó.

Az első alkalomból ezen kívül már csak az maradt meg, hogy amíg a sorunkra vártunk sokat röhögtünk – nyilvánvalóan dolgozott bennünk a félelem, hogy mit fognak most velünk csinálni a tatabányai véradóállomás fehér köpenyes munkatársai azokkal a vastag tűkkel, s hülyéskedéssel vezettük le a feszültséget –, valamint, hogy kaptunk érte egy szabadon kivehető „véradó napot”, illetve egy üveg sört. Utóbbi azonnal „elpusztult” – naná, hogy még az iskola falai között – és előbbit is abszolváltam valamikor még a tanévből hátralévő pár hónap során.

Mindez huszonegy esztendővel ezelőtt, 1994 márciusának végén történt, s azóta is, amikor csak tehettem, elmentem vért adni. Néhány nappal ezelőtt már nyolcvanadszor feküdtem fel a jól ismert véradó ágyra. Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy ez a nyolcvan mind „rendes” véradás, azaz nincsen közötte egyetlen plazmaferezis sem. Utóbbi azt jelenti, hogy a véradótól bár leveszik a vért, annak csak a plazma részét használják fel, a vérsejteket a donor visszakapja, még ott helyben. Ha jól emlékszem plazmát kéthetente lehet adni, azaz aki rendszeresen jár ferezisre, gyorsan össze tud szedni két- vagy akár három számjegyű véradásszámot is. Ezzel szemben a „rendes” véradás az, amikor egy-egy alkalommal 450 milliliter vért vesznek le a donorból. Ilyen véradásra egy egészséges férfi évente ötször mehet.

Én már a kezdetekkor elhatároztam, hogy maximum évi négy alkalommal nyújtom a karom – már nem emlékszem pontosan, mi volt a döntésem háttérében, de mintha egy orvos ismerősöm javasolta volna ezt, mondván, a szervezet is könnyebben tud regenerálódni négy, mintsem öt véradás után.

Az elmúlt huszonegy évben majdnem minden esztendőben eljutottam négyszer vért adni. Általában február, május, augusztus és november hónapokban. Bár matekból sosem voltam jó, annyit azért még én is ki tudok számolni, hogy összesen négy alkalmat hagytam ki. A cél a száz véradás elérése, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább. Az még öt év, amit egészségben kellene megélni. Remélhetőleg megadatik.

Ha igen, ígérem, beszámolok róla itt.

Megvettem ma a megyei matricákat a kocsimra. Ez a vásárlás azonban néhány tanulsággal szolgált számomra.

1., Kétszeri-háromszori próbálkozás után feladtam az interneten keresztül történő vásárlást. Vagy én vagyok rossz hatással a számítógépre (értsd: negatív kisugárzás) vagy tényleg nem működik jól a rendszer, ahogy arról az elmúlt napokban többször, több helyen is lehetett olvasni...

2., Tatabánya egyik legnagyobb benzinkútján, a Bánhida és a Gál lakótelep határán található OMV-n - teljesen véletlenül ez esik hozzánk a legközelebb - nem lehet kapni ilyen matricákat. Az eladósrác a képembe vigyorgott - éppen csak nem mondta az egykori reklámból sokak által ismert szállóigét: "ugyan már, királylány!!!" -, megvonta a vállát és azt mondta: fogalma sincsen mikortól lehet náluk megyei matricákat vásárolni. De már rajtam kívül is sokan keresték. Viszont - tette hozzá - talán a város túlsó felében, a MOL-kúton ESETLEG SZERENCSÉM LEHET és kaphatok, ha már olyan hülye vagyok, hogy vasárnap délután nincs jobb dolgom, mint ilyen baromságokat vásárolgatni...

3., A MOL-kúton van matrica. Tatabánya-Budapest viszonylatban ugye három megyei - Komárom-Esztergom; Fejér és Pest - kell, azaz 15 ezer forint. Mivel ritkán fizetek készpénzzel, most is a kártyámat nyújtottam. "Ez így kicsit bonyolult lesz!" - mondta a pult mögött álló hölgyemény, mivel a kártyás terminálon egyszerre csak egy matrica árát tudom kifizetni, valami számomra érthetetlen ok miatt. Magyarán: a csaj háromszor húzta le a kártyát, vagyis háromszor kellett kifizetnem az illetéket a tranzakció(k) után. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy ügyes, nagyon ügyes!

4., Bár tudom, hogy a vásárlással a kocsim rendszáma bekerült egy számítógépes rendszerbe, azaz elvileg nem is kellene magamnál tartani a vásárlásról kapott blokkokat. De én jártam már úgy, hogy a normál autópálya matricám meglétét kellett igazolnom valami miatt, kb három-négy hónappal a 10 napos biléta érvényességének lejárta után. Így igencsak jól jött, hogy nálam volt az internetes vásárlást követően kinyomtatott A/4-es formátumú nyugta. Szóval a megyei matrica megvásárlása után kapott, hőpapírra nyomtatott nyugta nagyjából két hónap múlva fog eltűnni a fecniről. Azaz egy kérdéses helyzetben még a magam igazát sem tudom majd bizonyítani, hacsak mindhárom nyugtáról nem készítek egy hosszabb élettartamú fénymásolatot.

Hát röviden, ennyi. Ja, és ha még nem mondtam volna: gyűlölöm a telet!!! :) :) :)

Döbbenet és sokk! Ezt érzi az ember, amikor először nézi végig az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumot a lengyelországi Oświęcimben.

Egy átlagember fejével még csaknem hetven évvel a második világháború vége után is nehezen lehet feldolgozni azt, hogy a holokauszt néven ismert borzalmak megtörténhettek a magát „civilizáltnak” nevező kontinensen. Az áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert, a történészek többsége azonban úgy véli, hogy közel hatmillió európai zsidó esett áldozatul a nácik által előre eltervezett és irányított népirtásnak. Ha a nemzetiszocialista rendszer által üldözött és a táborokba zárt egyéb csoportokat is nézzük, akkor a holokauszt halálos áldozatainak száma valahol 9 és 11 millió között van.

Arról, hogy a németek által megszállt Európában felállított koncentrációs- és munkatáborokban milyen kegyetlenkedések zajlanak, már 1942-43-ban megbízható információkat szereztek a szövetségesek. Az előre eltervezett népirtás tényével azonban csak akkor szembesültek, amikor a háború végének közeledtével - 1944-ben és 1945-ben - a szövetséges hadseregek egymás után szabadították fel a táborokat.

A németek 1933 és 1945 között több tucatnyi koncentrációs tábort építettek fel és működtettek Európában. Ezek közül, minden kétséget kizáróan, az auschwitz-birkenaui tábor a legismertebb, a legnagyobb és a leghírhedtebb. Az auschwitzi koncentrációs és a birkenaui megsemmisítő táborokat már egy 1958-ban megjelent könyv is - amit két egykori fogoly, Ota Kraus és Erich Kulka írt - Halálgyárnak nevezi, s ez a kifejezés azóta is e két tábor szinonimája.

Az egykori lágerek ma állami múzeumként működnek és január 1-jét, húsvét vasárnapját, valamint december 25-ét leszámítva az év valamennyi napján nyitva állnak a látogatók előtt. Akik érkeznek is szép számmal, napjában több ezren.

A látottak hatása alatt...

Az egykori auschwitzi koncentrációs tábor téglabarakkjait már néhányszor végigjárók többségének véleménye szerint a blokkokban és termekben bemutatott fényképek, makettek és a tábor 1945. januári felszabadítása során a Vörös Hadsereg alakulatai által megtalált, a népirtást bizonyító tárgyi emlékek kevésbé vannak hatással a látogatóra, mint az innen alig három kilométerre található, birkenaui megsemmisítő tábor látványa. E sorok írója azonban - aki először járt a hírhedt „Arbeit macht frei” (a munka szabaddá tesz) feliratú főkapun belül - cáfolja ezt az állítást és még napokkal később is a barakkokban látottak hatása alatt áll... 

Az első sokk annak az urnának a látványa, amely néhány maroknyi emberi hamvat tartalmaz és emlékeztet mindazokra, akiket itt öltek meg. Hosszú percekig szótlanul nézi az ember az urnát tartó oszlopot, és közben gombóccá zsugorodik a gyomra...

Nagyon furcsa érzés a barakkokban az eredeti, egykoron talán piros színű padlókon járni - melyeket hét évtizeddel ezelőttig foglyok százezreinek, azóta pedig turisták milliónak lába koptatott tükörsimára. A falakon fényképek: 1944 májusában éppen egy magyar zsidókból álló transzportot fotózott végig két német fotográfus, Ernst Hoffman és Bernhard Walter. Több száz fényképet készítettek a szerelvény érkezéséről, a szelektálásról, a nevetgélő, cigarettázó SS-tisztekről, illetve a gázkamra felé tudatlanul meginduló csoportról. Összesen 207 fénykép maradt fenn - amelyből azóta elkészült a kereskedelmi forgalomban is kapható Auschwitz Album -, amelyeket a tábor felszabadításakor egy véletlennek köszönhetően talált meg a borzalmakat túlélő, magyar származású Jákob Lili.

Elmosódott fotók

Egy másik terem falára felakasztott három elmosódott fényképet az egyik sonderkommando tagjai készítettek titokban a fák között levetkőzött, és a gázkamra felé terelt nőkről, valamint a szabadban meggyújtott és füstölő testekről - mert a krematóriumok ekkor már nem győzték a rengeteg holttestet. A tábort felszabadító Vörös Hadsereg is készített néhány fotót a túlélőkről: az egyiken csíkos ruhába öltözött gyerekek néznek bele a kamerába. Néhány évvel ezelőtt egy orosz turistacsoporttal érkező idős bácsi felismerte saját magát a képen - meséli minden idegenvezető.

Az egyik helyiségben üres fémdobozok láthatók- ezekben tárolták a Ciklon-B kristályait -, amiket a tábor felszabadítói nagy halmokban találtak meg, a rengeteg felhasználásra váró teli csomag mellett... Mintegy hét tonna, zsákokba csomagolt emberi hajra is rátaláltak a szovjet katonák. Ezt már nem sikerült elszállítani a birodalom más területein található gyárakba, hogy szitaszövetet és számos mást szőjenek belőle. Először fel sem tűnik az embernek, csak a tájékoztatót hallva döbben rá: a több tízezer embertől származó haj színe egyformán fakóbarna - a Ciklon-B ugyanis fakítja az emberi szőrzetet...

Szemüvegek, művégtagok, bőröndök, fémedények ezrei, tízezrei - mindegyik teremben más-más, a meggyilkoltaktól elkobzott holmikat állítottak ki. Rám legnagyobb hatással a cipőhegyek voltak - a felnőtt és a gyermek lábbeliket külön-külön tárolóban helyezték el -, amelyekről kiderült: a rendszeres, néhány évenként esedékes állagmegóvás közben még mindig találnak beléjük rejtett leveleket, ékszereket, pénzérméket a múzeum munkatársai.

Menekülne a látogató

Mindez nagyon tömény, néhány teremből már-már menekülne a látogató, pedig még nem is látta a halálblokkot, a kivégzőfalat, vagy éppen a foglyok ruháit és napi élelmiszer adagját bemutató vitrineket... Amire idáig eljut, már nemcsak az épületekben, hanem a szabadban is mázsás súlyként ül a látogató mellére a múlt. Szédül, levegőért kapkod és szinte hallja a napi 15-16 órás munka után a táborba visszabotorkáló, foglyoknak indulókat játszó zenekart, látja az appellplatzon naponta többször is névsorolvasásra felsorakozott rabok hosszú tömött sorait. Első hallásra hihetetlen, de igaz, mert a zsigereiben érzi az ember, hogy az áldozatok kísértetei a mai napig ott lebegnek a szabályos sorban felhúzott, vörös színű téglaépületek között.

Nem könnyíti meg a látottak feldolgozását a 18. számú barakkban kiépített állandó magyar tárlat sem, amely aprólékos részletességgel magyarázza el és mutatja be - egyebek mellett - a magyarországi kitelepítéseket és a történelmi események főszereplőit. A táborba látogató magyarként ugyanakkor kötelező ezt az épületet is megnézni. A kiállítás „csúcspontja” egy fénykép: a budapesti Schwartz Margitot láthatjuk letartóztatása előtt a családjával, majd pedig a bergen-belseni táborban, annak felszabadítása után...

Az auschwitzi koncentrációs tábor területén a felszabadítás után is épségben maradt a gázkamra és a krematórium - ellenben a birkenaui láger négy hasonló építményével, amelyek közül az egyiket egy lázadás során a foglyok, hármat pedig a táborból elmenekülő SS-katonák robbantottak fel. Ép ésszel nehéz felfogni, hogy a pár tíz négyzetméteres, betonpadlójú teremben emberek tízezrei haltak meg a mérges gáztól, szörnyű kínok között - pedig erről tanúskodnak a kamra falába körömmel vájt mélyedések...

Nyírfaliget

Az anyatábortól három kilométerre, mintegy 175 hektáros területen épült fel Birkenau. A kimondottan megsemmisítő tábornak létrehozott láger a területén található nyírfaligetről kapta a nevét. Egykoron háromszáz fa-, illetve téglabarakk állt a magasfeszültségű árammal „megerősített” szögesdrótkerítés mögött, mára viszont már csak néhány épület maradt fent épségben. Igaz, a lebontott barakkok téglakéményei még mindig az ég felé nyúlnak, mintegy megkövült, vádló mutatóujjként emlékeztetnek a hét évtizeddel ezelőtti borzalmakra. Közülük is kiválik egy, az alsó részén fehérre festett kémény, e körül állt az emberkísérleteiről hírhedtté vált dr. Joseph Mengele barakkja.

A tábor főkapuja, a szétágazó három sínpár, a vágányok korhadó talpfái és a rakodórámpa is mind-mind eredeti; az emberi kegyetlenség kézzelfogható bizonyítékainak látványától besokallt látogató ekkorra már könnyen hallucinálhatja az érkező vonat gőzmozdonyának füttyét, a marhavagonok ajtajának csapódását, a farkaskutyák ugatását, az őrök kiabálását, és az egész borzalmas folyamatot - ahogy azt a Schindler listája című filmben is láthattuk...

A birkenaui tábor hatalmas, és leginkább ez nyomasztja az ide látogatót, bár a latrinabarakk és az épületekbe összezsúfolt faágyak látványa is nehezen dolgozható csak fel. Egyszerre százezernél is több embert tartottak itt fogva, néhányan csak napokig, mások hetekig-hónapokig éltek ideérkezésük után. A borzalmakat viszont csak nagyon kevesen élték túl és a túlélők száma is évről-évre kevesebb.

A tábor felrobbantott krematóriumai között található a fasizmus auschwitzi áldozatainak szentelt emlékmű. Bár a kívülálló számára nehezen megfejthető a hatalmas alkotás figuráinak jelentése, a magyar nyelvű emléktábla szövege mindennél többet mond. „Legyen ez hely örök jajkiáltás és intés az emberiségnek: a hitleristák itt gyilkoltak meg hozzávetőleg másfél millió férfit, nőt és gyermeket - többségében Európa országainak zsidó polgárait. Auschwitz-Birkenau 1940-1945.”

* * *

(Cikkem a honvedelem.hu oldalon jelent meg 2014. november 3-án. De úgy gondoltam, érdemes itt a blogomon is publikálni!)

Ma délelőtt csörgött a mobilom. Egy számomra ismeretlen budapesti számot jelzett ki a készülék. Gyanútlanul felvettem, végül is, akár fontos is lehet, és az ismerősök, barátok sem mindig mobiltelefonról hívnak, ha éppen sörözni invitálnak…

Amint az ismeretlen női hang bemutatkozott, már tudtam, hogy ismét belefutottam a csapdába: újra végig kell (kellene) hallgatnom, hogy egy XY Kft./Bt/Rt/Zrt (a nem kívánt rész törlendő) milyen „visszautasíthatatlan ajánlatot” ad nekem, esetleg a feleségemnek.

Lehet, bunkó vagyok, de az elmúlt években már kialakult bennem egy olyan reflex, hogy az ehhez hasonló telefonhívások során a hosszú, és a meggyőzés minden pszichológiai eszközét felvonultató monológokat lehetőleg már a bemutatkozást követően félbeszakítom, hogy „köszönöm, nem érdekel, viszont hallásra!”. Most is így történt, azonban lehet, hogy nem voltam elég gyors a vonal megszakításakor, mert még hallottam a fülemben egy udvariasnak a legkevésbé sem mondható „hülye köcsög paraszt” hármas szókapcsolatot. Kedvem lett volna „intellektuális vitába” bocsátkozni a hölggyel arról, hogy „kinek-a-jó-édes-anyja-mit-csináljon-mivel-és-hol”, de sajnos a készülék már bontott.

Lassan elkezdtem számolni magamban tízig, hogy vérnyomásom visszaálljon az „üzemi értékre”, ám még csak hatnál tartottam, amikor megszólalt a vezetékes telefon. Igen, természetesen egy újabb búgó hangú hölgy mutatkozott be – hallásra legalább két évtizeddel idősebb, mint a néhány perccel ezelőtti hívó – és rutinosan bele is kezdett a rizsába, hogy ezésez a cég által lebonyolított sorsoláson 15 ezer forintot nyertem és blablabla blablabla… Mivel tudtommal soha nem voltam semmiféle kapcsolatban ezésez céggel, még az előző hívás hatása alatt állva, kissé morcosan próbáltam meg lerázni a hölgyet, hogy „menjnem-a-tuggya-hova-az-ajánlatával”. Ő azonban még rátett egy lapáttal, és azt próbálta ecsetelni, hogy mégis mennyire jó lenne az nekem, ha ellátogatnék a termékbemutatójukra, ahol a megnyert 15 ezer forint értékben blablabla blablabla.

Hangomat kissé felemelve tudatosítottam benne, „kurvára nem érdekel az ajánlata és hagyjon már békén dolgozni”. Ő még mindig ütötte volna a vasat, ám én voltam olyan tapló és elköszönés nélkül bontottam a vonalat.

Egy perccel később újra csörgött a mobilom. Ezúttal egy internet-telefon-tévé szolgáltató ügyfélkapcsolati munkatársa jelentkezett be azzal, hogy „ilyen szuper lehetőséget még soha senki nem kínált nekem”. Valószínűleg az életben nem fogom megtudni, hogy milyen új szolgáltatást szeretett volna rám sózni, mert leginkább az orkok morgásához hasonlító artikulálatlan üvöltés kíséretében nyomtam ki a telefont.

Most már vagy tíz perce nem szólalt meg egyik készülék sem. A hívó fél dobhártyája és saját testi épségem érdekében, remélem, hogy ez így is lesz az elkövetkező jó néhány órában. Ezúton szeretném jelezni minden szolgáltatónak, Kft-nek, Bt-nek, Rt-nek, Zrt-nek, nem vagyok kíváncsi az ajánlataikra, hagyjanak békén dolgozni!

Kedves ismerőseim, haverjaim, barátaim! Ti pedig ha sörözni hívnátok, küldjetek sms-t, vagy e-mailt…