Szücsike agyszüleményei

Amikor először adtam, csak egy „jó buli” volt az egész. Néhány napja múltam el tizennyolc, „hivatalosan” is felnőtt lettem, végre „törvényesen” is azt csinálhattam, amit akartam. Még csak messzire sem kellett menni, kijöttek a középiskolába – a jó öreg tatabányai Péch Antal Műszaki Szakközépiskola és Gimnáziumba, ami nem sokkal korábban jött létre olyan nagy elődök, mint a Szabó József Geológiai Szakközépiskola és a Bányaipari Aknászképző Technikum összeolvadásával (bocsánat, ha nem egészen így volt, de nekem így maradt meg az emlékeimben) –, ahol felnőttoktatás is folyt, a földalatti műszakokban tisztességgel helytállt vájárokat képezték tovább. Mert ugyebár akkoriban még volt néhány mélyművelésű szénbányánk…

Szóval az „aknászok” miatt „házhoz jöttek”, és felajánlották az összes „nagykorúnak”, hogy aki akar, az adhat. Természetesen én sem szerettem volna kimaradni az érettségi előtt álló osztályokból jelentkezők hosszú sorából. Így lettem önkéntes véradó.

Az első alkalomból ezen kívül már csak az maradt meg, hogy amíg a sorunkra vártunk sokat röhögtünk – nyilvánvalóan dolgozott bennünk a félelem, hogy mit fognak most velünk csinálni a tatabányai véradóállomás fehér köpenyes munkatársai azokkal a vastag tűkkel, s hülyéskedéssel vezettük le a feszültséget –, valamint, hogy kaptunk érte egy szabadon kivehető „véradó napot”, illetve egy üveg sört. Utóbbi azonnal „elpusztult” – naná, hogy még az iskola falai között – és előbbit is abszolváltam valamikor még a tanévből hátralévő pár hónap során.

Mindez huszonegy esztendővel ezelőtt, 1994 márciusának végén történt, s azóta is, amikor csak tehettem, elmentem vért adni. Néhány nappal ezelőtt már nyolcvanadszor feküdtem fel a jól ismert véradó ágyra. Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy ez a nyolcvan mind „rendes” véradás, azaz nincsen közötte egyetlen plazmaferezis sem. Utóbbi azt jelenti, hogy a véradótól bár leveszik a vért, annak csak a plazma részét használják fel, a vérsejteket a donor visszakapja, még ott helyben. Ha jól emlékszem plazmát kéthetente lehet adni, azaz aki rendszeresen jár ferezisre, gyorsan össze tud szedni két- vagy akár három számjegyű véradásszámot is. Ezzel szemben a „rendes” véradás az, amikor egy-egy alkalommal 450 milliliter vért vesznek le a donorból. Ilyen véradásra egy egészséges férfi évente ötször mehet.

Én már a kezdetekkor elhatároztam, hogy maximum évi négy alkalommal nyújtom a karom – már nem emlékszem pontosan, mi volt a döntésem háttérében, de mintha egy orvos ismerősöm javasolta volna ezt, mondván, a szervezet is könnyebben tud regenerálódni négy, mintsem öt véradás után.

Az elmúlt huszonegy évben majdnem minden esztendőben eljutottam négyszer vért adni. Általában február, május, augusztus és november hónapokban. Bár matekból sosem voltam jó, annyit azért még én is ki tudok számolni, hogy összesen négy alkalmat hagytam ki. A cél a száz véradás elérése, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább. Az még öt év, amit egészségben kellene megélni. Remélhetőleg megadatik.

Ha igen, ígérem, beszámolok róla itt.