Szücsike agyszüleményei

Van úgy, hogy az ember hosszú évek távlatából is pontosan emlékszik arra, hogy mit csinált egy adott napon. Így vagyok én 1995. február 15-ével.

Ezen, a húsz évvel ezelőtti, februári szerdán vonultam be sorkatonai szolgálatra, Budapestre, a Budaörsi úton található Petőfi laktanyába, a 32. Budapest Őrezredhez. Jól emlékszem, a szorongással teli várakozásra a laktanyakapu előtt, illetve a morc tekintetű, „katonazöld” egyenruhába bújt rendészre, aki eligazította a szülőket, hogy hol várakozzanak a „hamarosan megrendezésre kerülő tájékoztatóra”, miközben társai minket ötösével-hatosával kísértek a regisztrációs pontra, az orvosi vizsgálatra és a „beöltöztetőbe”.

Emlékszem, egy német televíziós stáb kísérte végig a bevonulásunkat, a húszas évei közepén járó szőke riporterhölgy maga is meglepődött, hogy még az orvosi vizsgálatra is beengedték őt, valamint operatőr kollégáját forgatni. Mi csak kicsit voltunk zavarban, ő nagyon.

Az első ebéd és vacsora is örökre emlékezetes marad: délben sárgarépa-főzeléket, este pedig finomfőzeléket kaptunk, amivel a szakácsok egy életre belopták magukat a szívünkbe… (A kaja később is igen „egyedi” volt. Néhány héttel később az ebédlő falára kihelyezett zöld színű táblára krétával felírt tájékoztató szerint halászlé járt ebédre minden bakának. Bár én a vörös színű löttyből kikandikáló csirkelábbal nem igazán tudtam mit kezdeni. Más szerencsésebb volt, mert neki a „ponty” szárnya vagy éppen combja jutott…)

Ugyancsak jól él az emlékezetemben Hajnal őrvezető, aki minden második nap „belgép”, azaz alegység-ügyeletes volt. Helyettesével – az ő nevére már nem emlékszem – egy „Honvéd Úrral” gyakran Guinness-rekordot akartak dönteni az „egy délután és este folyamán legtöbbször sorakoztatott újonc század” kategóriában. Gyanítom, sikerült nekik…



Egyébként szintén az „Őrvezető Úr” volt az, aki a bevonulás másnapján, a reggel 6 órai sorakozón mintegy húsz percen keresztül énekeltette velünk a szívének oly kedves „háromötven, tegnap jöttem!” rigmust, csak, hogy el ne felejtsük, baromi sok van még hátra az egészen pontosan 351 napig tartó szolgálatunkból… Humorérzékét azonban hamar elveszítette, amikor még délután a wc-ben ráakadt a „350 nap és hali” feliratra; hosszú napokig kereste azt a „bátor kopaszt”, aki ezt, az „öregek” számára szentségtörésnek számító feliratot golyóstollal felfirkantotta a budiajtóra.

A rajparancsnokunk, Pruna őrvezető viszont tényleg nagyon rendes volt, talán a legnormálisabb az összes tisztes közül. Bár utólag visszagondolva, egyik sem, még Hajnal őrvezető sem volt „vadállat”, csak azt tették velünk, amint annak idején kopaszként ők kaptak az öregjeiktől. Kirívó szívatás viszont sosem történt, s mi is inkább poénként próbáltuk felfogni mindazt, ami éppen történt velünk.

Visszatérve Pruna őrvezetőre, ő volt az, aki – ha más nem volt a közelünkben és nem hallotta – még azt is megengedte, hogy tegeződjünk. Holott ez már tényleg kirívó fegyelemsértésnek számított. A tőlünk nem sokkal idősebb „téeszes” (azaz továbbszolgáló) szakaszparancsnokunk, Kovács őrmester is csak akkor váltott át a tegeződésre, pontosabban csendőrpertura, amikor már letettük az esküt.

A közelmúltban mindhármukra megpróbáltam rákeresni a Facebookon, Hajnal és Pruna őrvezető urak neve viszonylag ritka, de sajnos nem bukkantan a nyomukra. Az őrmester nevére viszont legalább nyolcezer találatot dobott ki a rendszer, s mivel nem volt türelmem mindet végigbogarászni, így nem tudom, hogy mi történt vele az elmúlt években.

A századparancsnokkal, Tárnok főhadnaggyal (akkori rendfokozata) és a zászlóaljparancsnokkal, Simkó őrnaggyal (szintén akkori rendfokozata) viszont többször találkoztam az elmúlt években. Néhány perces beszélgetés után ők is el tudtak helyezni az emlékeikben.

Sajnos a bevonulás napjáról nem maradt fenn fotó, csak egy poénos kép van az alapkiképzés közepéről, amikor a rajunk mindenféle régi fegyverekkel pózolt a kamerába. Jó néhány évvel a bevonulás után került a kezembe újra és szomorúan jöttem rá, hogy már csak néhány ember nevére emlékszem a csapatból.



A katonai eskümről is csak egy kép maradt meg, mert Muphy bácsinak igaza volt: ami elromolhat, az el is romlik. A családi ezeréves fényképezőgép természetesen ezen a napon adta be a kulcsot, de ez csak akkor derült ki, amikor megpróbáltuk előhívatni a filmet. Ezt az egy szem fotót valamelyik szakasztársamtól kaptam.

Szintén örök emlék a laktanya melletti toronyház tetejére szerelt, hatalmas méretű hirdetőtábla, ami akkor, több mint egy éven keresztül egy „Westel” feliratot mutatta. Nekünk, kopaszoknak, ez a tábla mindig a szabadságot jelentette…

A tábla még a mai napig ott van a toronyház tetején – bár természetesen már régen nem a mobilszolgáltatót hirdeti –, s ha vonattal vagy éppen kocsival arrafelé járok, mindig eszembe jut 1995. február 15-e.