Szücsike agyszüleményei

Ma eltemettük apámat. Csaknem két héttel ezelőtt, 63 évesen – ahogy az a gyászközleményben is megjelent – rövid ideig tartó, súlyos betegség után halt meg. Október végén, egy éjjel rosszul lett, nem kapott levegőt, mentő szállította a tatabányai Szent Borbála kórházba. Az intenzív osztályon mélyaltatásban lélegeztetőgépre kapcsolták, sokáig reménykedtünk benne, hogy meggyógyul, ám szervezete húsz nap után feladta a küzdelmet a betegséggel. Örökre elaludt. Sokszor sokan mondtak és mondanak rosszat a magyar egészségügyről. Nem tagadom, velem is megtörtént már, hogy kiakadtam valamin, amikor egy-egy szakorvosi vizsgálatra mentem. A Szent Borbála kórház intenzív osztályának orvosairól és asszisztenseiről viszont csak jót tudok mondani. Amit emberileg és szakmailag meg lehetett tenni, azt megtették. Nem rajtuk múlott, hogy apám szervezete feladata, és ma a gyász lengi be a családot.

Ma eltemettük apámat. Bár a józan ész tudja, hogy nincs többé, elment, hamvait egy fehér színű porcelánurna őrzi, amit néhány órával ezelőtt engedtünk a temető földjébe, valahogy mégis azt remélem, hogy ez az egész csak egy rossz álom és ugyanúgy kell tennem, mint máskor, amikor rémálmok gyötörnek: tudatosan „kirántom” magam az álomvilágból, csatakosan felébredek, próbálok szabadulni az „átéltek” hatása alól, körbenézek a sötét szobában, majd az éjszaka zajai megnyugtatnak, hogy minden rendben van és pár percen belül ismét elalszom. Szeretnék most is felébredni… De sajnos ez most lehetetlen!

Ma eltemettük apámat. A bejegyzés elején látható fénykép alig egy hónappal ezelőtt készült: anyai nagymamám nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük családi körben egy étteremben. Apám három nappal később lett rosszul… Ha tudom, hogy ez lesz az utolsó fénykép róla, akkor talán jobban odafigyelek arra, hogy ő legyen a kép középpontjában és az objektívba nézzen – ne pedig egy olyan fotóból kelljen kivágnom ezt a részletet, amit nem is miatta kattintottam el, ő csak a háttérben volt. Ha tudom, hogy aznap este beszélek vele utoljára… „Helló Öreg! Vigyázz magadra!” – mondtam neki, amikor a buli után anyámmal együtt hazavittem őket és kiszállt a kocsimból. „Helló fiam!” – dörmögte vissza a szokásos morc baritonjával. Ha… És még számtalan ha... Igen el lehet tűnődni, hogy „mi lett volna, ha…”, ám ezeknek a gondolatoknak sok értelme nincsen, a szomorú tényeken nem tudnak változtatni!

Ma eltemettük apámat. A család megtörten állta körbe az apró sírhantot. Könnyeim törölgetése közben is tisztán hallottam hangját: „Fiam, az élet megy tovább!” Mindig ezt mondta, 1988-ban a fiatalon elhunyt húga, 1993-ban az apai nagyapja, 1997-ben az anyja, 2009-ben az apja és 2013-ban az apósa temetésén is. Igen, ez volt az életfilozófiája, s talán ez tőle a legfontosabb örökségem is. Az élet megy tovább, most még néhány hónapig fájdalommal telve, de megy tovább. A fájdalom pedig idővel – talán – enyhülni fog.

Ma eltemettük apámat. Nagyon bíztam benne, hogy a 86 évesen meghalt nagyapja és a 81 évesen elhunyt apja után az ő számára is megadatik, hogy megélje a nyolcadik x-et. Sajnos nem így lett! Neki mindössze 63 év jutott. Nagyon hiányzol édesapám!

Az öreg csendben és észrevétlenül halt meg. Ugyanúgy, ahogyan élt. Holttestét a szomszéd a körtefa tövében találta meg, amikor átmászott a kerítésen, mert Csimbók, a nyolcéves puli már fél napja megállás nélkül nyüszített. Az orvos szerint szélütés érte. Azonnal meghalt.

Senkije nem volt, feleségét és kisfiát még a háborúban vesztette el: amíg ő a fronton harcolt egy bomba telibe kapta azt a pincét, amelyben az asszonnyal és a gyerekkel együtt tucatnyian szorongtak. Senki nem élte túl.

Az öreg azóta egyedül tengette napjait. Soha nem bocsátotta meg magának, hogy ő életben maradt. Nem nősült újra.

Ha ritkán betért a falu kocsmájába, mindig ugyanazt kérte. Egy kupica vegyest, hozzá egy vörös nagyfröccsöt. Soha sem többet. Komótosan megitta, majd csendben távozott.

Keveset beszélt, ha mégis sikerült valakinek szóba elegyedni vele, legszívesebben háborús emlékeiről mesélt. Arról, amikor a Don-kanyarban három lábujja fagyott le, miközben átlőtt combbal menekült a támadó szovjetek elől. Vagy arról, amikor a háború utolsó napjaiban egy gránátrepesz letépte a fél fülét. A csonk tövében látszó csúnya heg mindig vörösen lüktetett...

Jó pár évtizede költözött a faluba. Takaros parasztházat vett, állatokat tartott, művelte a földet. De ahogy öregedett, már nem volt képes gondozni a veteményt, ellátni a jószágot. Az állatokat eladta, a kertet pedig felverte a gaz. Egyszer még a falu jegyzője is figyelmeztette, mert portája előtt kikelt a parlagfű.

Egyedüli társa Csimbók volt. A koszosfehér kan mindenhova elkísérte, a boltba, a kocsmába és az erdőbe is. A körtefa mellett is ott volt, keservesen siratta gazdáját. Karcsi bácsi, mert így hívták az öreget, csak neki hiányzott… A gyászoló négylábút a szomszéd fogadta be. Pár napra rá elpusztult, nem bírta gazdája nélkül.

Apró sírhant a temetőben, két fűzfa árnyékában. Tövében bükk fejfa. „Élt 90 évet, béke poraira” – olvasható rajta. Ennyi maradt az öregből. Sírján minden év november elsején ismeretlenek mécsest gyújtanak...

(Az írás a honvedelem.hu oldalon jelent meg november 1-jén.)

Na, most már aztán tényleg elég legyen!!! Epét hányok attól, ami ma az úgynevezett alternatív medicina frontján történik az országban. Szinte nincs olyan nap, hogy ne jelenne meg valami eszement baromság arról, hogy mi gyógyítja a rákot; miért veszélyes minden védőoltás; miért felesleges a kemoterápia; hogyan lehet természetesen kigyógyulni a cukorbetegségből, reumából, a krónikus májzsugorból, érszűkületből és tudjaafrancmégmiből; hogyan befolyásolja testünket az elme, a víz egyensúlya; a nitrogén jelenléte; a hidrogén és a vas túlsúlya; hogyan lehet diéta és éhezés nélkül 40-50-60 kilókat lefogyni; ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi... Órákon keresztül sorolhatnám.

Gyömbér, méz, vöröskáposzta, szódabikarbóna, fekete paradicsom, tengeri uborka - íme csak néhány azon „csodaszerek” közül, amelyekre az elmúlt hónapokban-években ráfogták a „rákgyógyító” jelzőt. És az emberek egy része elhiszi a természetfeletti gyógyulásokról szóló híreket - amelyeknek főszereplői, írástudatlan birkapásztorok, vagy ötesztendős szegény sorsú kisgyermekek, mint egykoron, a magyar népmesékben - s úgy osztják e csodákról szóló áltudományos híreket a facebook-on, mintha fizetnének nekik érte. Hiába születik tucatnyi, tudományos alapossággal megírt „ellencikk”, az alternatív oldal hívei mindig találnak újabb és újabb „érveket”, bizonyítandó saját igazukat. Mintha felvették volna azt a bizonyos szemellenzőt, fülükbe pedig jó sok vattát tömtek volna, hogy még az ordítást se hallják meg, nemhogy a normál hangerejű beszédet...

A másik kedvencem az összeesküvés-elméletek kusza világa, ezen belül is a chemtrail. Nagyon el tud durranni az agyam azon, hogy valakik komolyan elhiszik: egy állítólagos pénzügyi háttérhatalomnak nincsen jobb dolga, semmint az, hogy egy hatalmas és titkos hálózatot létrehozva, a repülőgépekből kibocsátott ismeretlen összetevőjű kemikáliákkal mérgezze szerencsétlen földi halandókat. Persze a „permetezés” híveit sem lehet észérvekkel meggyőzni, csak mondják a magukét és egymás után sorakoztatják fel „bizonyítékaikat”, hogy aztán az indulatokat sem nélkülözve próbálják meg megtéríteni a „hitetleneket”, akik szerint ez egész őrület középpontjában nem áll más, csak az egyszerű fizikai és kémiai okokkal megmagyarázható kondenzcsík, azaz vízgőz.

Egy, a témában járatos pszichológussal két évvel ezelőtt készített interjúból kiderül: „Van némi hasonlóság a vallásos gondolkodás és a konspirációkba vetett hit között. Az összeesküvés-elmélet sok esetben valláspótlék abból a szempontból, hogy átfogó magyarázatot nyújt a világ eseményeire, felsőbb hatalmak létezését feltételezi, és meglehetősen dogmatikus gondolkodásmódhoz is vezethet.” Arra azonban sajnos sehol nem találtam utalást, vajon mi lehet az oka annak, hogy az emberek ennyire hisznek az alternatív-medicina gyógyító erejében.

Igen, azt én is tudom, hogy a hit nagyon fontos és a hit hatalmasa erőt ad mindenkinek, de legfőképpen egy gyógyulni vágyónak. De ha már feltétlenül hinniük kell valamiben, akkor a rákot gyógyító csodaszerek helyett higgyenek inkább a lottó ötösben, a  Mikulásban, a húsvéti nyúlban, vagy bármi másban mert az kevésbé káros és nem irritálja a józanul és normálisan gondolkodókat.

Van úgy, hogy az ember a munkája során átéli a lelki megtisztulást. Nagyon ritkán, de előfordul. Így jártam én a napokban, amikor július 20-23. között az Isonzó Expresszel utaztam Szlovéniába és Olaszországba.

Az Isonzó Expressz egy zarándokvonat volt. Egy utat akkor nevezünk zarándoklatnak - mint azt a vonattal utazó tábori lelkészektől megtudtam -, ha annak van valamilyen spirituális vonatkozása. Induláskor nem hittem volna, hogy egy ilyen, a lelkemet mélyen megérintő utazáson veszek majd részt. Arra számítottam, hogy ez a munka is csak egy lesz a „tizenkettő-egy-tucat” feladatok közül. Tévedtem!

A Nagy Háború olasz frontján éppen száz évvel ezelőtt, 1915 júniusában kezdődtek a harcok, e centenárium alkalmából keresték fel az Isonzó Expressz utasai a mai Olaszország és Szlovénia területén található legfontosabb történelmi helyszíneket. Másodszor jártam a környéken. Tavaly szeptemberben volt szerencsém a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakembereivel eltölteni két napot a térségben. A hadtörténészek az egykori frontvonal ismert és ismeretlen helyszíneit kutatták és próbálták meg feltárni.

Már akkor úgy éreztem - ahogy most is-, hogy ez a terület valahogy másként hat rám, mint azok a földrajzi helyek, ahol korábban jártam. Magához vonzott, megfogott, nem engedett és teljes évszázadnyi történelmi súlyával rám nehezedett. Már akkor úgy éreztem - ahogy most is -, hogy a Doberdó fennsíkon és az Isonzó völgyében ott vibrál az évszázados múlt. Érezhetően, talán még láthatóan is. Minden hegyoldalon, lövészárokban, kavernában, a múzeumok vitrinei és a temetők sírkövei között.

Ez az érzés az elmúlt napokban csak még jobban erősödött bennem. A visintini magyar kápolnában vagy éppen a foglianói katonai temetőben már biztos voltam benne, hogy a falakból és a sírkövek pórusaiból árad felém a történelem. Szinte hallottam a felhangzó parancsszavakat, az ágyúk dübörgését, a fegyverek pufogását, a sebesültek sikolyait és a haldoklók hörgéseit.

Megőrültem volna? Materialista énem kapásból IGENnel válaszolt volna a saját magam számára feltett kérdésre, ám rá kellett döbbennem arra, hogy az út után nemcsak én érzek így! Zarándoktársaimmal az utazást követő napokban beszélgetve rájöttem, ők hasonlóan jártak, újra és újra átélik mindazt, amit az egykori hadszíntéren láttunk, s álmukban - hozzám hasonlóan - ismét az Isonzónál vagy éppen a Doberdó fennsíkon vannak.

Furcsa, érdekes érzés számomra ez, mellkasomra ül és átitatta az elmúlt napjaimat. Folyamatosan ott kopácsol bennem a gondolat, hogy mekkora szenvedéssel élték mindennapjaikat dédapáink, amikor száz évvel ezelőtt itt harcoltak.

Nekünk - az évszázaddal későbbi zarándokoknak - csak néhány órára kellett elviselnünk a magashegyi nyár negyvenfokos kánikuláját és embertelen napsütését. Vizünk folyamatosan volt, s ha úgy alakult, bármikor árnyékba húzódhattunk. Őseinknek viszont nem volt választása, heteken, hónapokon keresztül meg kellett küzdeniük az irgalmatlan körülményekkel, az egyaránt elviselhetetlen téllel és nyárral. Ezt mi nemhogy átélni, felfogni sem vagyunk képesek. Muszáj tisztelegnünk emlékük előtt!

Amikor a vonat július 20-án reggel kigördült a budapesti Keleti pályaudvarról még nem hittem volna, hogy így lesz, de lélekben megtisztulva tértem haza a négy napos zarándokútról. S ha lehet, jövőre ismét ott leszek az Isonzó Expresszen.

(Ha valakit érdekelnek az Isonzó Expresszről a honvedelem.hu-n megjelent tudósításaim, itt elolvashatja őket! Fotóimat itt találjátok!)

Tatabánya. Kora reggel. Még a forróság is ébredezik csak. A peronon 24-26, a vasúti kocsiban néhány fokkal kevesebb... A régi hagyományos szerelvény megkezdi útját Budapest felé. Mivel légkondi nincsen, vagyok olyan bátor, hogy résnyire lehúzom az ablakot, mondván július első napjaiban senkinek nem árt a kintről beáramló, reggeli, friss levegő.

Tévedek. Középkorú úr és idősebb hölgy egymást túlkiabálva ront nekem és küld el távolabbi, még az itteninél is melegebb vidékre, mondván: mit képzelek én, azonnal húzzam vissza az ablakot, mert ők fáznak, huzatot kap a fülük, előjön a lumbágójuk, trombózist kapnak, meg különben is, miért van rajtam napszemüveg és hogy merészeltem világos színű nadrágot felvenni???

Szóval ablak fel, néni, bácsi megnyugszik (én kevésbé), a többi utas meg továbbra is bőszen hallgat, mintha éppen nem most született volna döntés arról, hogy Pestig pácolódhatunk a saját levünkben.

Bicske magasságában már fojtogató a levegő, a huszonéves plázacica parfümjének illata keveredik a soproni Volt fesztivál csütörtöki napjáról éppen hazafelé döcögő, még félrészeg és teljes egészében másnapos fiatalok savanyú izzadságszagával. És ha mindez nem lenne elég a sarokban ülő, éjszakai műszakot leadott, bóbiskoló vasutas diszkréten böffent egyet, míg a kezében tartott nyitott sörös dobozból áradó malátaillat, valamint egy számomra azonosíthatatlan, kellemesnek éppen nem mondható aroma is vegyül mindahhoz, ami már amúgy is kiszorította az életet adó oxigént a kocsiból. Meg merem kockáztatni, hogy néhány fejlett nyugati és fejlődő „harmadik világbeli” hadsereg vegyi részlegeinek vezetői egymást túllicitálva kopogtatnak az elegy receptjéért. Mert hatásos!

MÁV, én így szeretlek! De legalább ma nem késett a vonat!