Azt hiszem, erre szokták azt mondani: ha az ember nem látja a saját szemével, akkor nem hiszi el! Döbbenetes és sokkoló az a látvány, ami Devecseren és Kolontáron fogadja az odaérkezőt. A katasztrófa másnapján jártam e két településen, s nagyon nehéz mondatokba önteni, a megfelelő szavakat megtalálni, hogy leírjam, amit ott láttam.
A két települést, mintegy 400-500 méter szélességben, gyakorlatilag letarolta a vörösiszap-lavina. A házak falai, a fák, a kerítések és a villanypóznák fejmagasságig vörös színűek, mindet elborít a vérvörös sár. Nem egy helyen kertkapukat, beton alapú kerítéseket döntött ki, gépkocsikat sodort el több száz méteres távolságra, kerékpárokat csavart groteszk csőgombolyaggá az elemi erővel hömpölygő áradat, ami a szemtanúk és a túlélők elmondása szerint csaknem fél órán keresztül dühöngött Kolontáron és Devecseren. A vörös színű zagyvalék két méter magas hullámokban érkezett, mint a cunami, nem volt előle menekülés.
Volt, akit a saját házában ért az ár, mások a szántófölden találták magukat szembe a feléjük robogó iszaptengerrel. Az erősen lúgos és mérgező anyag emberek százainak okozott sérüléseket: csonttörésekkel, égési sebekkel szállítottak sok falusit a fővárosi kórházakba, és sajnos négyen életüket veszették a katasztrófában.
Bejárva a két települést, meg kellett változtatnom korábbi véleményemet. Eddig ugyanis azt gondoltam, hogy egy árvíznél nincsen szörnyűbb katasztrófa. Tévedtem! A mostani tragédia mellett minden más eltörpül, a Devecseren és Kolontáron lakók korábbi élete néhány perc alatt foszlott semmivé. Ahol hétfőn reggel még dús szántóföldek, tisztán tartott udvarok, hangulatos parkok voltak, ott ma már vörös színű iszap borít mindent. A levegőt pedig belengi valami furcsa szag, amely leginkább a cement és a téglapor elegyének nehéz, fémes „illatára” hasonlít.
A döbbenet és a kilátástalanság ráül a két településre, a düh szinte szikrázik a levegőben. Az emberek elkeseredettek és kétségbe esettek, kénytelenek beletörődni a szomorú és megmásíthatatlan ténybe: gyakorlatilag mindenük odaveszett a vörös áradatban! Találkoztam olyan lakossal is, akinek csak az az egy váltás ruhája maradt, melyet a katasztrófa napján viselt. Édesanyját súlyos sérülésekkel kórházba szállították, lakását elmosta a zagy, állatai elpusztultak, autóját pedig teljesen beborította az áradat. „Most mihez kezdjek?” - kérdezte tőlem, majdnem sírva. Szégyellem magam, de nem tudtam neki tanácsot adni...
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Devecseren és Kolontáron már soha nem lesz olyan az élet, mint a katasztrófa előtt volt. Állítólag évekig nem lehet majd növényeket termelni az iszaptól átázott földeken, és az állatok legeltetését sem javasolják az illetékes hatóságok. Mindezek mellett az sem kizárt, hogy az ivóvíz bázis is szennyeződik a lúgos kémhatású zagyvaléktól. Gondolom, sokan el is költöznének innen, maguk mögött hagyva a rossz emlékeket és az egész tragédiát. Költöznének, de nem tudnak hova, mert nincsen lehetőségük a váltásra!
Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint negyvennyolc órája, hogy a gyilkos vörösiszap-lavina letarolta a két falut. A mentés és a mentesítés még mindig javában tart, bár az eltűntek utáni kutatást már feladták. Az élet csak nagyon lassan fog visszazökkenni a normális kerékvágásba, ám a katasztrófa hosszú távú emberi és ökológiai következményei ma még beláthatatlanok!
Aki kíváncsi arra, hogy mit láttam a katasztrófa sújtotta településeken, elolvashatja itt!
Utolsó kommentek