Ma eltemettük apámat. Csaknem két héttel ezelőtt, 63 évesen – ahogy az a gyászközleményben is megjelent – rövid ideig tartó, súlyos betegség után halt meg. Október végén, egy éjjel rosszul lett, nem kapott levegőt, mentő szállította a tatabányai Szent Borbála kórházba. Az intenzív osztályon mélyaltatásban lélegeztetőgépre kapcsolták, sokáig reménykedtünk benne, hogy meggyógyul, ám szervezete húsz nap után feladta a küzdelmet a betegséggel. Örökre elaludt. Sokszor sokan mondtak és mondanak rosszat a magyar egészségügyről. Nem tagadom, velem is megtörtént már, hogy kiakadtam valamin, amikor egy-egy szakorvosi vizsgálatra mentem. A Szent Borbála kórház intenzív osztályának orvosairól és asszisztenseiről viszont csak jót tudok mondani. Amit emberileg és szakmailag meg lehetett tenni, azt megtették. Nem rajtuk múlott, hogy apám szervezete feladata, és ma a gyász lengi be a családot.

Ma eltemettük apámat. Bár a józan ész tudja, hogy nincs többé, elment, hamvait egy fehér színű porcelánurna őrzi, amit néhány órával ezelőtt engedtünk a temető földjébe, valahogy mégis azt remélem, hogy ez az egész csak egy rossz álom és ugyanúgy kell tennem, mint máskor, amikor rémálmok gyötörnek: tudatosan „kirántom” magam az álomvilágból, csatakosan felébredek, próbálok szabadulni az „átéltek” hatása alól, körbenézek a sötét szobában, majd az éjszaka zajai megnyugtatnak, hogy minden rendben van és pár percen belül ismét elalszom. Szeretnék most is felébredni… De sajnos ez most lehetetlen!

Ma eltemettük apámat. A bejegyzés elején látható fénykép alig egy hónappal ezelőtt készült: anyai nagymamám nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük családi körben egy étteremben. Apám három nappal később lett rosszul… Ha tudom, hogy ez lesz az utolsó fénykép róla, akkor talán jobban odafigyelek arra, hogy ő legyen a kép középpontjában és az objektívba nézzen – ne pedig egy olyan fotóból kelljen kivágnom ezt a részletet, amit nem is miatta kattintottam el, ő csak a háttérben volt. Ha tudom, hogy aznap este beszélek vele utoljára… „Helló Öreg! Vigyázz magadra!” – mondtam neki, amikor a buli után anyámmal együtt hazavittem őket és kiszállt a kocsimból. „Helló fiam!” – dörmögte vissza a szokásos morc baritonjával. Ha… És még számtalan ha... Igen el lehet tűnődni, hogy „mi lett volna, ha…”, ám ezeknek a gondolatoknak sok értelme nincsen, a szomorú tényeken nem tudnak változtatni!

Ma eltemettük apámat. A család megtörten állta körbe az apró sírhantot. Könnyeim törölgetése közben is tisztán hallottam hangját: „Fiam, az élet megy tovább!” Mindig ezt mondta, 1988-ban a fiatalon elhunyt húga, 1993-ban az apai nagyapja, 1997-ben az anyja, 2009-ben az apja és 2013-ban az apósa temetésén is. Igen, ez volt az életfilozófiája, s talán ez tőle a legfontosabb örökségem is. Az élet megy tovább, most még néhány hónapig fájdalommal telve, de megy tovább. A fájdalom pedig idővel – talán – enyhülni fog.

Ma eltemettük apámat. Nagyon bíztam benne, hogy a 86 évesen meghalt nagyapja és a 81 évesen elhunyt apja után az ő számára is megadatik, hogy megélje a nyolcadik x-et. Sajnos nem így lett! Neki mindössze 63 év jutott. Nagyon hiányzol édesapám!