Szerintem kevés dologgal kapcsolatban mondható el rólam, hogy vaskalaposan maradi (szebb szóval élve: konzervatív gondolkodású vagyok), de mindeddig annak a híve voltam, hogy a karácsonyt töltse otthon az ember, s legfeljebb annyira mozduljon ki a fűtött lakás négy fala közül, amíg a rokonlátogatást le nem rendezi, majd degeszre tömött hassal, menjen haza pihegni, emészteni és bámulni a tévében azokat a filmeket amelyeket pontosan egy évvel ezelőtt, karácsonykor látott utoljára.

Talán éppen azért gondolkodtam így, mert ugyebár én magam rettenetesen utálom a karácsonyt - lagalábbis azt a részét, amely az ajándékozási hisztéria köré épül -, a családlátogatással, a rokonokkal együtt tölött néhány órával viszont tökéletesen egyetértek, hiszen úgy is olyan kevés idő jut egymásra az év más napjain.

Szóval konzervatív gondolkodású vagyok, ennek ellenére engedtem magam meggyőzni (nem volt egyszerű feladat!), hogy támogassam a család elképzelését és menjünk el karácsonyozni egy wellneshotelbe. Azt a ceglédi szállodást választottuk, ahol az ősszel, a házassági évfordulónkat megünneplendő, már eltöltöttünk egy hosszú hétvégét, s ahol életem egyik legfinomabb tejbegrízét ettem reggelire... Persze nem ez volt a fő indok a mostani döntés mellett: a tejbebapi mellett az ár és a kínált szolgáltatások is sokat nyomtak a latba, amikor a ceglédi hotel lett a nyerő.

Aztán az első meglepetés akkor ért, amikor a szálloda parkolójába beállva alig találtam üres helyet. Másképp fogalmazva: teltház volt. Odahaza még azt hittem, hogy mi leszünk az egyetlen vendégek, az épület kongani fog az ürességtől, sőt eretnek gondolkodásunk miatt minket fog szídni a személyzet minden tagja, akiknek miattunk kell karácsonykor is - amikor otthon ehetné a bejglit és ihatná a forraltbort a családjával - dolgoznia.

Mint kiderült, nem a ceglédi volt az egyetlen wellnes szálloda az országban, amely teltházas volt az éppen egy hosszú hétvégére eső idei karácsonyi ünnepek alatt. Ahogy az interenetes hírforrásokból tudom: szinte valamennyi vidéki és jópár fővárosi szállodában már hónapokkal ezelőtt lefoglalták az összes szobát, a más ünnepek alkalmával tapasztaltakhoz hasonlóan.

Valamit jelez mindez! Számomra leginkább azt, hogy igazam van, s a karácsony, mint ünnep egyre inkább kezdi elveszíteni jeletőségét. A fenyőillatú beszélgetések helyét átveszi a svédasztalos vacsora, a víz alatti masszírozás és a rózsaszauna. Ebben, a mai rohanó, test és lélekrohasztó világban elengedtük azt az utolsó kapaszkodót is, ami vékony szalmaszálként még a hagyományokhoz, régmúlt gyermekkorunkhoz kötött bennünket, és beléptünk egy olyan új világba, amely számunkra egy kicsit még szokatlan, fiaink és lányaink részére már valószínű, hogy természetes lesz.

Nem mondom, hogy rosszul éreztem magam az elmúlt három napban. Sőt, kellemes volt a szentestei vacsora (ilyen finom halászlét régen ettem!), a svédasztalról válogatva. A víz is jólesett: a ceglédi gyógyvíz kimondottan segített elhasználódott váll-, és térdizületeimnek, most kevésbé fájnak mint egy hete. De valahogy mégis furcsa és szokatlan volt számomra ez az egész. Mi Cegléden voltunk, a 24-én reggel feldíszített karácsonyfa egyedül ünnepelt otthon.