Sokszor és sokat írtam már arról, morgolódtam azon, amit egyes szakemberek „magyar közlekedési kultúrának” neveznek. Nem kicsit túlozva, mivel a valóságnak a kultúrához vajmi kevés köze van. Közelebb állna a realitáshoz, ha „kulturálatlanságnak” neveznénk mindazt, ami az utakon zajlik, bár a tűpontos megfogalmazás szerintem leginkább a „taplóság” lenne.
Álljon itt néhány, az elmúlt napokban személyesen is tapasztalt példa mindennek bizonyítására! Aki Bánhidán lakik, az jól tudja, hogy a városrész „történelmi központjában” körforgalom épül. Kicsit lassabban, mint a Luca széke, de készül. Ma már jól látszik az út jövőbeli nyomvonala, és itt-ott már aszfalt is fedi a „Két kard” emlékmű köré épített körforgalom sávjait. Az építés miatt a kivitelező az elmúlt hetekben rövid, alig pár tíz méteres szakaszon lezárta a régi nyomvonal egyik sávját és lámpával irányítja a forgalmat. Mégpedig különleges lámpával, ami nem csak azt mutatja, hogy hány másodpercig él még a zöld jelzés, hanem azt is, hogy mennyi ideig ég még a piros lámpa. „74” - láttam rajta többször is már a számokat, azaz valamivel több mint egy percig kell csak várakoznia annak az autósnak, aki van olyan peches, hogy éppen előtte vált pirosra a lámpa. Mint kiderült számomra, sokan még ennyit sem szeretnek várakozni...
A közismert viccből tudjuk: az, hogy milyen hosszú egy perc, attól függ, hogy éppen a wc ajtó melyik oldalán állunk. Igen, van az a szituáció, amikor egy perc az ember „becsületét menti meg”, s dolgunk végeztével felszabadultan örülhetünk annak, hogy nincs szükségünk egy komplett alsógatya-nadrág cserére, illetve kényelmetlen magyarázkodásra. A piros lámpánál várakozás viszont egyáltalán nem ilyen helyzet. Nem gondolnám, hogy hetvennégy másodperc várakozásba bárki belehalna. Viszont jól láthatóan másként gondolkodott az a szőke hajú nő (és a hajszín ebben az esetben nem sztereotipizálás), aki harmadik autósként érkezve az előttem éppen pirosra váltó lámpához úgy döntött: az előtte szabályosan közlekedő és megálló két autó mögül kilőve, a tilos jelzést figyelmen kívül hagyva bedönget a lezárt útszakaszra. Eközben jól láthatóan, gesztikulálva magyarázott valamit a „mi autónk” hátsó ülésen utazó csemetéjének. Remélem, a tükörbe pillantva még látta, amint bal kezemet az autó ablakán hanyag eleganciával kinyújtva, jól láthatóan a mindenki számára közérthető jelzésé formálom és magasba emelem a középső ujjam!
A következő eset Tatán történt, a Kristály Hotel épületének közelében található gyalogátkelőhelyen. A forgalom normális, azaz folyamatos kocsisor érkezik Vértesszőlős felől a körforgalom irányába. Idősebb hölgy óvatosan, körülnézve lép le a zebrára, indul át az úton. A külső sávban érkező autós lassít, átengedi a normál tempóban gyalogló nőt, aki azért jól láthatóan elővigyázatos és mielőtt a belső sávhoz érkezik lassít, s újra körbenéz. És de jól teszi! Az éppen ekkor érkező „sötétítettüveg-autós” faszagyerek, lassítás nélkül, a dudára tenyerelve hasít át a gyalogátkelőhelyen, kevésen múlik a tragédia. A hölgy szerencsére épségben átért, de - gondolom - hosszú időre nyomot hagy benne, amit átélt. Csak magamban kérdezem: miért? Mi a bánatos rossebért nem lehet betartani a KRESZ-t, s mi a fenét gondolt a bömöst vezető helyivagánycsávó, miért áll meg mellette a külső sávban a fehér furgon? Mindez a taplóság szuperlatívusza, ami, ha nem tévedek, kimeríti a kiemelt közlekedési szabálysértés fogalmát. S mindez - gondolom azért, hogy teljes legyen a „verjembeleafaszomatazegészkreszbe” életérzés - a városi rendőrkapitányság épületének közvetlen közelében. Az ilyen tökös gyerekeket látva már többször is megfogalmazódott bennem, mennyire kár, hogy az önbíráskodás a büntetőtörvénykönyv hatálya alá tartozik és kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Annyit pedig nekem nem ér meg!
És álljon itt egy harmadik eset is elrettentésként. A Turul-emlékműtől vezető panoráma út lámpás és STOP-táblával megerősített kereszteződésben torkollik bele az 1-es számú főútba, Alsógallán. A STOP-tábla nem véletlen, azt is jelenti, hogy a kereszteződés beláthatatlan. És ez bizony így van! Ideérve piros lámpa fogad, várom a zöld jelzést, egy picit talán el is bambulok, s már egy-másfél másodperce zöld, amikor sebességbe teszem az autót, s lassan elindulok. Ez a szötymörgés a szerencsém, ekkor érkezik ugyanis balról (akit én ugye a kereszteződés beláthatatlansága miatt nem vehetek észre) egy jóképességű, aki nyilván már a Shell-kútnál látta, hogy neki sárgára vált a lámpa, de rohadtul nem foglalkozott vele, s gázlevétel nélkül rongyolt bele a pirosba. Mondván, a panoráma útról általában nem jön senki. Ha nem mélázok el az élet értelmén és a zöld szín stresszoldó hatásán, akkor valószínűleg éppen telibe kap az Audis alfahím, csak azért, mert úgy döntött „itt és most” rá nem vonatkozik a KRESZ jelzőlámpákról szóló paragrafusa.
Hogy mi az előző három történet tanulsága? Szerintem mindenki le tudja vonni saját magának. Számomra konklúzió egy néhány évvel ezelőtti történettel leírható. Akkor, amikor az M7-es még csak Siófokig tartott, s a megengedett sebesség 120 kilométer/óra volt, elvégeztek egy kísérletet. Felkértek két autóst arra, hogy a fővárosból indulva jussanak el Siófokra. Az egyik azt a feladatot kapta, hogy a lehető leggyorsabban - azaz ha kell, akkor mindenféle szabályt megszegve - nyomja tövig a pedált, a másik sofőrt pedig arra kérték, hogy tartsa be a KRESZ minden pontját. Lehet találgatni, mennyivel ért korábban célba az első autó vezetője? Nem egészen 8 perccel. 8 perc a dohányosoknak egy szál cigi, az iskolásoknak egy óraközi szünet, s hétvégén (vagy éppen este) még a budapesti metró is ritkábban közlekedik ennél.
Utolsó kommentek