Hol lehet a jövőben dohányozni és hogyan változik meg az elkövetkezőkben a korkedvezményes nyugdíjazás szabálya? Kis túlzással erről a két kérdésről szólt az elmúlt hét, szinte mindenki ezekről a témákról beszélt. Amikor elindítottam a blogomat, elhatároztam, hogy nem foglalkozom a politikával, s a napi belpolitikai történéseket is igyekszem figyelmen kívül hagyni. Ez a két kérdés azonban olyan horderejű, amelyek kedvéért – kivételesen – szembe megyek a saját magam tiltásával és korlátozásával. Bár az is igaz, hogy a politika egyáltalán nem játszott szerepet nyugdíjjal és a dohányzással kapcsolatos véleményem kialakításában.

Kezdjük az utóbbival. Alig múltam 13 éves, amikor először gyújtottam rá. Mint számtalan más gyerek, én is nagyfiúnak éreztem magam, amikor a nagyszünetben, az általános iskola épülete mögé bújva elpöfékeltem első szál piros symphoniámat. Bár csípett, mint a legjobb chili paprika, valmint köhögtem és könnyeztem tőle is, mégis én voltam a Valaki, a Jani...

Közel nyolc évet szívtam és fújtam a füstöt. Soha nem tartottam magam erős dohányosnak, de a végén már elment egy doboz naponta. Akkor döntöttem a leszokás mellett, amikor az általam szívott márkából (a kék színű Pannónia – ha jól figyeltem ilyet már nem is nagyon lehet kapni) 108 forintba került egy doboz. Azt hittem nehezebb lesz a leszokás, de tévedtem, az első nap kicsit rossz volt, de utána egyre könnyebben bírtam ki füstölés nélkül. Júliusban lesz 14 éve, hogy nem gyújtottam rá! Bocsánat, hazudok, azóta elpöfékeltem már vagy két száll cherrys-vaníliás szivart.

Szüleim közül azóta apám már követte a példámat és ő is eldobta a cigit, anyut viszont nem tudom meggyőzni arról, hogy ma már nem trendi fújni a füstöt, ráadásul baromi drága is a szenvedély. Azt mondja, bármikor képes lenne leszokni, de én úgy hiszem, hogy igazából nem is akarja eldobni a füstrudat, annyira hozzánőtt már a mindennapi rutinjához az elmúlt évtizedekben. Hiába mutattam neki néhány, „étvágygerjesztő” fényképet egy rákban elhunyt erős dohányos szénfekete tüdejéről, azt mondja a legutóbbi tüdőszűrés sem mutatott ki nála semmilyen eltérést…

Szóval örülök annak a kormányzati szándéknak, hogy egyre több helyen tilos a dohányzás. Először csak az aluljárókban, ma már a budapesti autóbuszmegállókban, később pedig talán minden zárt helyen, azaz munkahelyen és szórakozóhelyen is. Nagyon helyes! Legyen mindenhol tilos a dohányzás – nem mintha zavarna a füst, felőlem aztán bárki rágyújthat mellettem –, mert így talán elérjük, hogy kevesebb ember szokik rá a cigire, s hal meg tüdőrákban, a szív-, és érrendszeri problémák utáni második leggyakoribb halálokban.

Tiltsák csak be a törvényhozók a dohányzást a vonaton, az éttermekben, a kocsmákban, a munkahelyeken, s ne lehessen rágyújtani még a nyílt utcán sem! Ráadásul én mindezek mellett legalább két-, de akár háromezer forintra is felemelném egy doboz cigaretta árát! Mindez talán elég motiváció volna sokaknak – köztük az édesanyámnak is – a leszokásra.

Hagy mondjam el most a véleményemet a fegyveres testületek hivatásos tagjainak korkedvezményes nyugdíjával kapcsolatban is. Ez a kérdés eléggé megosztotta az ország közvéleményét az elmúlt napokban-hetekben. Egyesek sérelmezik, hogy a sok „ingyenélő”, munkaképes katonát, rendőrt, tűzoltót stb. neki kell eltartani, én azonban azok pártján állok, akik azt mondják: akik lehúznak 25 évet valamelyik fegyveres testületnél, igenis megérdemlik, hogy a normál nyugdíjkorhatár előtt nyugállományba vonuljanak. Negyed évszázad – az utcán, járőrben; egy laktanyában, szolgálatban; a gyakorlótéren, hidegben, szélben, hóban; vagy éppen a tűzoltófecskendőt húzva-vonva, összeégett, közúti balesetekben felismerhetetlenné roncsolódott holttesteket kiszabadítva – bőven elég a haza szolgálatában. Aki ezt megcsinálta, az megérdemli: menjen nyugodtan, pihenjen, legyen nyugdíjas, élje a saját kis életét..

De – és itt jön a de!!! –, az a huszonöt év, az valóban negyed évszázadnyi esztendő legyen. Ne számítson bele minden csip-csupp szarság a szolgálati időbe – ráadásul van, ami duplán, vagy triplán –, mert így tényleg elképzelhető az a faramuci helyzet, hogy valaki 36 évesen – papírron meglévő 25 év szolgálati viszony után – nyugállományba vonulhat. 

Szóval ne értsen félre senki, nem sajnálom én azoktól a nyugdíjat akik lehúzták a maguk huszonöt évét a különböző színű egyenruhában. Meg különben is, hogy nézne ki egy 50 éves tűzoltó, amint éppen a légzőkészülékbe köpi bele a tüdejét, miután teljes felszerelésben, két tekercs fecskendővel a hóna alatt, gyalog felrohant a lépcsőházban a lángoló tizedik emeletre. Vagy hányszor röhögnék ki az újonc szerődéses katonák azt a hatvan esztendős főtörzsőrmestert, aki éppen az alaki szabályzatot magyarázza, ám már két percig nem tud állva maradni a lábait kínzó visszérproblémák miatt, s cukorbetegsége miatt minden huszadik percben el kell mennie csövelni. De azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy ötven év fölötti rendőrjárőr felveszi a versenyt a tetten ért, ámde az intézkedés elől elfutó, alig pelyhedző állú piaci körtetolvjjal.

Szerintem józan, paraszti ésszel beláthatja mindenki, egy bizonyos kor felett már egyszerűen nincsen keresnivalója az embernek a fegyveres testületek tagjai között. Egyenruhában kihúzni az időt az öregségi nyugdíj kezdetéig szinte lehetetlen és talán szükségtelen is. Szeretném remélni, hogy ezeket a problémákat nemcsak én, hanem a nálam okosabbak is jól látják, és a végső, bölcs döntés meghozatala előtt egyeztetnek az érdekeltekkel is.