Szücsike agyszüleményei

Másodszor indult el zarándokútjára az Isonzó Expressz Budapestről a szlovéniai Nova Goricába, másodszor volt szerencsém részt venni a programokon és másodszor érzem úgy, hogy átéltem a lelki megtisztulást.

Az egykori első világháborús hadszíntér mai Olaszország és Szlovénia területére eső emlékhelyein számos alkalommal tettem fel magamnak a kérdést: mi vonz ide? Miért érzem úgy, hogy el kell jönnöm, fejet kell hajtanom a tizenkét isonzói csata csaknem másfél millió halottjának és sebesültjének emléke előtt?

Mindezt úgy, hogy tudtommal felmenőim közül senki nem harcolt az Isonzónál. Anyai nagyapám édesapja - azaz a dédnagyapám - ugyan lövészként részt vett az első világháborúban, sőt meg is sebesült a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred 2. zászlóaljához tartozó 7. század kötelékében, amely - legalábbis ha jól értelmezem az interneten fellelhető dokumentumokat - Galíciában vívott öldöklő küzdelmet az oroszokkal és szenvedett óriási veszteséget.

Arról, hogy dédnagyapám pontosan hol és milyen sebesülést szenvedett, nem szól az a dokumentum, amit a Magyar Honvédség hadisírgondozó szakembereinek segítségével sikerült még nagyjából egy évvel ezelőtt megszereznem. És a családi legendáriumban sem maradt fenn semmi az öreg sebesüléséről. Ma már bánom, hogy amikor még tehettem volna, akkor nem kérdeztem meg nagypapámat minderről, ma meg sajnos már nem tehetem meg, hiszen három évvel ezelőtt a sírba vitte magával apja első világháborús történetét.

Szóval, ha minden igaz - bár száz év távlatából nagy bátorság ezt teljes biztonsággal kijelenteni - felmenőim közül senki nem harcolt sem a Doberdó-fennsíkon, sem az Isonzónál, sem pedig a Júlia-Alpokban. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy vissza és vissza kell térnem az évszázaddal ezelőtti véráztatta csatamezőkre, hogy lerójam kegyeletem az elesett vagy megsebesült hősök emléke előtt. Hogy érezzem a száz éves múlt vibrálását a foglianói vagy éppen a tolmini osztrák-magyar katonai temetőben... (De még Redipugliában, a legnagyobb olasz katonai emlékhelyen is, ahol százezernél is több olasz katona hamvait rejtik a hatalmas márványlépcsők.) Hogy a Kolovrat csúcsán, a kavernákban szinte halljam a géppuskák kelepelését és a meredek hegyoldalon lekaszált támadók ezreinek halálsikolyát. Hogy az olasz síkságból egyszer csak, szinte minden előjel nélkül kinövő, meredeken az égnek emelkedő Sabotin csúcsáról letekintve a két hegy között folyó smaragdzöld Isonzóra átérezzem mindazt a szenvedést, amit őseink itt nap mint nap átéltek. Hogy a maga 85 méterével a világ legnagyobb ívű vasúti hídjának számító Solkan viaduktot látva felvillanjon előttem a kép, az 1916-ban felrobbantott építményről... És még hosszan sorolhatnám mindazt, ami kavarog bennem, amikor a Doberdó-fennsíkon, illetve az Isonzó völgyében járok.

S bármilyen furcsa, de a lelki megtisztuláshoz kellett a zötykölődés Magyarországról Ausztrián át Szlovéniába, kellett az a 14 órás vonatút az Isonzó Expressz fedélzetén, amikor a hihetetlenül szép tájat bámulva arról meditáltam: vajon mi értelme volt az egész háborúnak, a több mint tízmillió katona életét kioltó, s másik több millió embert örökké nyomorékká tevő, életüket, családjukat megcsonkító négy éves öldöklésnek? E kérdésre persze most sem - mint ahogy tavaly sem - született válasz. De talán majd jövőre, egy következő zarándokúton...

(A tavalyi Isonzó Expresszről írott bejegyzésem itt, az idei zarándokútról készített, a honvedelem.hu-n megjelent tudósításaim pedig itt olvashatóak. Fotóimat itt találjátok!)