Ritkán szoktam bármiről is álmodozni, általában a realitások embere vagyok, s nem vágyódom olyan dolgokra, amelyek nagy valószínűséggel elérhetetlenek. Az elmúlt években azonban volt egy kivétel: nagyon szerettem volna eljutni Ciprusra ismét.
Ismét, mert nyolc esztendővel ezelőtt, 2004 márciusában már volt lehetőségem arra, hogy nagyon rövid időt – alig több mint 24 órát – eltöltsek a Földközi-tengeri szigetországban. Munkaügyben jártam kinn, bár számomra különleges zamatot adott a kirándulásnak, hogy a 28. születésnapomat éppen ott töltöttem…
Aztán a születésnapomnak újra köze volt ahhoz, hogy nyolc év elteltével ismét eljuthattam Ciprusra. Márciusban kaptam meg az ajándékot a feleségemtől: július közepén egy hetet eltölthetünk az üdülőparadicsomnak mondott Ayia Napa-n. Életem legszebb ajándéka volt ez! Eleinte el sem hittem, hogy igaz, aztán ahogy közeledett az indulás ideje, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a gyerekekre jellemző türelmetlenség: mikor leszünk már ott??? Vagy, ahogy Szamár mondja a Shrek második részében: Ott vagyunk már???
Persze a mostani utazásnak is volt egy különlegessége: életemben először repültem „civil” utasszállítóval. 36 évet vártam arra, hogy megtudjam, milyen érzés nem katonai szállítógéppel eljutni egy helyre. Az „Ancsának” is becézett An-26-ossal szerencsére már több helyen is jártam. Az általam csak „kávédaráló”-nak becézett légcsavaros után furcsa volt, hogy a Wizz Air Airbus A320-200-asán hallottam a saját hangom, pedig ugyanúgy a hajtómű fölött ültem, mint az Ancsán szoktam… És persze a repülési idő sem mindegy, amíg az An-26-os – az egy órás athéni tankolással együtt – majdnem nyolc óra alatt ért el Budapestről Larnakára, addig a csúnyalila Airbus-nak mindez csak egy kicsit tartott tovább két és fél óránál.
Megelőzendő mindenféle vádaskodást, büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem: a mai napig nagyon szeretek Ancsával repülni, a mostani élmény azonban teljesen más volt; nem jobb, nem rosszabb, más!
Szóval Ciprus. A sziget egyszerűen varázslatos, szinte percek alatt ejti rabul a gyanútlan turistát, még akkor is, ha a délkeleti oldalon található Ayia Napa (egyes útjelzőtábla-feliratok szerint: Agia Napa) nem számít „valódi” Ciprusnak, inkább csak egy üdülőövezet (más megfogalmazások szerint „buliközpont”), olyan mint számtalan más terület a világon, konkrét nevet azonban nem tudok írni, mert még soha nem jártam egyetlen egy ilyen partybeach-en sem…
Szerencsére a valódi Ciprust is volt lehetőségünk megismerni. Athineou, Famagusta, vagy éppen a kettéosztott főváros, Nicosia valóban lenyűgözi az oda látogató turistát. Bár az is igaz, hogy Nicosiában, negyvenhét fokos – árnyékban mért – melegben sétálni, igazán kihívás. Olyan mintha az ember nem is levegőt, hanem tömény forróságot lélegezne be, pórusaiból pedig szó szerint folyik az izzadság! Ehhez a sétához kapcsolódik egyébként a nyaralás számomra legmegdöbbentőbb élménye is: a város északi, azaz török részén, egy romos házban lakó idős nő – látva, hogy majd összeesünk a tűző napon – mosolyogva két üveg, jeges ásványvizet adott nekünk. Nem győztük megköszönni neki! Valóban életmentő volt.
Döbbenetes egyébként Varosha, a Famagusta mellett fekvő szellemváros is: közel negyven éve csak nagyon kevés ember léphetett csak be a drótkerítéssel körülvett, török katonák által őrzött épületek közé, fényképezni tilos, mert az őrtornyokban álló egyenruhások azonnal sípolnak. Kis szerencsével csak a gép memóriakártyáját törlik, ha azonban bal lábbal ébredő katonába botlik a fényképezési tilalmat aljas módon megszegő turista, akár a gépét is elkobozhatják; sőt arra is volt példa, hogy megverték – mondják a helyi jól értesültek…
Azon szerencsések szerint, akik jártak Varosha-ban, ez a város egy néhány négyzetkilométeres földdarab, ahol megállt az idő: sok lakásban még a mosatlan edény is az asztalon maradt, amikor elrendelték az evakuációt. A parkolókban ott állnak az autók 1974-es modelljei, a falakat Coca-Cola reklámok díszítik. A tiltott zóna szélén állva csak azt nem értettem, hogy hova tűntek az ablakok az összes épületből. Nem kitörték a nyílászárókat, hanem egészen egyszerűen eltűntek…Mintegy varázsszóra. Csiribú-csirbá!
Rejtélyből persze ezen kívül is akadt szép számmal a szigeten: érdekes módon egyetlen sirályt sem láttam a kinn töltött egy hét alatt – ellenben más országok tengerpartjaival –, sőt, valami miatt a hold is elbújt előlünk, amíg ott voltunk, pedig végig tiszta, csillagos volt az ég. Előbbi talányra talán sikerült megkapni a választ – az utazási iroda idegenvezetője szerint a turisták miatt annyira kevés hal van a partok mentén, hogy elszoktak innen a vijjogó sirályok –, utóbbira azonban nem.
Érdemes néhány szót írni a tengerpartról is. Szinte minden útikönyv szerint a sziget legszebb partszakasza az Ayia Napától alig három kilométerre fekvő Nissi Beach – tudjátok, ott lakik a Loch Nissi szörny! :-) –, ez azonban nem igaz. A partot két perc alatt kereszteltük át Dirty Beach-re, ugyanis olyannyira dzsuvás volt, hogy egész egyszerűen nem volt gyomrunk bemenni pancsolni az algák által méregzöld színűre festett vízbe, a lebegő műanyag flakonok, a szétázott cigarettacsikkek, a nejlontasakok és a megduzzadt tamponok mellé. Így maradt a „másodrendű” partszakasz, a kikötő melletti sandy beach. Soha rosszabbat!
Persze, mint minden álom, a ciprusi nyaralás is véget ért, az élmény azonban felejthetetlen marad! És természetesen azt is nagyon remélem, hogy a szigeten kötött ismeretségek nem szakadnak meg a hazautazással!
Utolsó kommentek