Nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor életemben először láttam „hús-vér” katonát. A nyolcvanas évek közepén, abban az időben, amikor még több volt a „Fényképezni tilos!” mint a STOP tábla az utak mentén… Korábban is találkoztam már bakákkal, de ezek hatalmas, zöld színű teherautók ponyvával lefedett platóin ültek, s Tatabánya főutcáján áthaladva boldogan integettek mindenkinek.
„Ruszkik” – mondta ilyenkor mindig az apám, mindenféle bujtatott jelentéstartalom nélkül, egész egyszerűen megjegyezve a tényt, hogy a tőlünk pár kilométerre található baji laktanyába visszafele tartó orosz katonákkal találkoztunk a délutáni vagy a hétvégi séta közben.
Nekem a „katona” és a „ruszki” szó éveken át egy jelentéstartalommal bírt. Aztán – mint már említettem – nyolc vagy kilenc évesen nagypapámmal és öcsémmel sétáltunk a szárligeti erdőben, amikor „belebotlottunk” legalább egy századnyi – nekem legalábbis annyinak tűnt – magyar bakába.
Belebotlottunk – szó szerint, hiszen egyik pillanatban még a ragyogó zöld ezernyi árnyalatában pompázó élettel teli, nyári erdő fái vettek körül minket; a tölgyek között sétálva hallgattuk a madárcsicsergést, a fák között fúvó szél hangjait, illetve saját lépteink zaját. Majd a következő másodpercben, a sűrűből kilépve egy tisztásra azonnal nagyjából harminc, zöld színű gyakorlóba öltözött baka nézett velünk farkasszemet.
Nem mondhatnám, hogy boldogok voltak az unokáival erdőt járó nagypapát látva. Egyikük – jól emlékszem a zubbonyán átlósan keresztül vetett barna színű Antant-szíjra (vagy ahogy később, már katonaként hívtuk: „növekedésgátló”) – valami parancsnok, tiszt, esetleg tiszthelyettes lehetett, fel is szólított minket: azonnal hagyjuk el a területet, merthogy ez most „katonai zóna”.
Az erélyes hang megijesztett. Nem értettem miért kiabál velünk, egy nyolc-kilenc, valamint egy hat-hét éves kissráccal és a majdnem hatvanéves nagypapával, akik csak azért jöttek az erdőbe, hogy tüzelőt gyűjtsenek a téli hónapokra. Akkoriban még nem vették annyira komolyan, ha az ember az erdőt járva összeszedett és a vállára kapva hazacipelt néhány elszáradt és kidőlt facsemetét…
Két bakát kaptunk kísérőnek – ők nem viseltek növekedésgátlót, tehát valószínűleg sorkatonák lehettek – akik szó nélkül irányítottak minket egy kijelölt irányba, hogy minél hamarabb elhagyhassuk a „hadműveleti területet”.
Megvallom őszintén, féltem, vajon hova visznek minket ezek az emberek? Az erdei földút szélén, katonás rendben parkoló, teherautók között baktattunk, csak arra emlékszem, hogy szinte mindegyik tetején hatalmas antenna csillogott a ragyogó napsütésben – mint valami óriási ruhaszárítók.
A mai napig nem tudom, milyen kocsik lehettek ezek (valószínűleg híradók) és az öreg sem mesélte újra soha ezt a történetet, tehát ha fel is ismerte, milyen eszközök között caplattunk, nem kötötte az orrunkra. Jól emlékszem, micsoda megkönnyebbülés volt, amikor a két baka végre leszakadt rólunk, s mi mehettünk tovább a dolgunkra.
Nagypapám soha nem említette, de, gondolom, egy kicsit azért ő is meglepődött, talán meg is ijedt, amikor összefutottunk a katonákkal. A mai napig nem tudom, melyik egység lehetett ez, korábban sem, később sem találkoztam soha egyenruhásokkal abban az erdőben, pedig gyerekkoromban – amíg a nagyszüleim a faluban éltek – keresztül kasul bejártam, minden zeg-zugát ismertem. Nem tudom, hol lehetne ennek utána nézni – valahol a levéltár mélyén biztos megvannak a porosodó, parancsnok, okmányok – de így, közel harminc év távlatából azért érdekelne: vajon kikkel futottunk össze tüzelőgyűjtés közben és ki lehetett az a szigorú tiszt, esetleg tiszthelyettes?
Nem volt egy „egész életre szóló” élmény számomra ez a kaland, még csak nem is ennek köszönhetem, hogy később közelebb kerültem a honvédséghez. Az azonban biztos, hogy sokszor gondoltam még a katonákra, amikor később az erdőben és azon a tisztáson jártam.
(A fotó illusztráció!)
Utolsó kommentek