Szücsike agyszüleményei

A férfi dideregve húzta össze magán a kabátját, és csendben nézte a gyufa halk sercenése után az üvegmécsesben meggyúló és pislákoló lángot. Az apró, sárgáskék tűznyelv egyelőre még állta a késő őszi hideg szél meg-megújuló rohamait, de félő volt, hogy bármelyik pillanatban kialudhat.

A vörös színű gránit emlékmű előtt, botjára támaszkodva állt, nem törődött azzal, hogy hamuszürke, ritkás tincseit ezerfelé borzolja a közelgő tél hírnöke, a sarkvidék jeges lehelete. Mozdulatlanul nézte a monolitra ragasztott, vésett márvány emléktáblát, és fátyolos szeme a távoli múltba révedt.

Gondolatban újra 1942 nyarán járt, amikor anyja karján ülve, a vasútállomáson búcsúztatták a frontra induló apját. A fejkendős asszony fájdalmasan zokogott, s emiatt ő is hangosan sírt, miközben a vonat csikorogva megindult a távoli Szovjetunió felé. A fekete mozdony hatalmas füstfelhőt eresztve húzta maga után a katonákkal megrakott szerelvényt. Az egyenruhás férfiak mosolyogva integettek a peronon állók felé, az anyák, a feleségek és a gyerekek viszont keservesen jajgattak...

Ez a kép az elmúlt évtizedekben már jelentősen megkopott. Az is lehet, hogy nem is a saját emlékeit látta maga előtt − hiszen háromévesen még senki nem tudja megőrizni magában, amit átélt −, hanem csak arra emlékezett, amit anyja mesélt neki, oly sok éven keresztül. A munkában megfáradt, hajlott hátú nő az apját magas, bajszos, jóképű embernek írta le, aki egészen addig a családját szerette, a földjét művelte s az állatait nevelte, míg meg nem érkezett a rettegett behívóparancs.

Ő viszont már nem emlékezett az apja arcára, nem tudta felidézni a mosolyát, a hangját, a mozdulatait. Csak egy fénykép maradt róla, amit anyja a saját haláláig az imakönyvébe rejtve, féltve őrzött. A temetésen a könyvet és a fényképet is a koporsójába tették.

Apja az áttöréskor tűnt el, 1943 januárjában − legalábbis a hivatalos jelentés szerint. Hogy pontosan mi történt vele, senki nem tudta, de néhány évvel később az egyik falubeli hozta a hírt, hogy a nagy kavarodásban mintha látta volna, amikor egy közelben becsapódó gránát szilánkjai darabokra tépték. De nem tudja biztosan, mert ő azzal volt elfoglalva, hogy átlőtt combjával ki tudjon menekülni a Vörös Hadsereg vérszomjas katonáinak sorai közül. Nem sikerült neki, hadifogságba esett, ahonnan csak hosszú idő után szabadult.

Akárhogy is történt, apja testét idegen földbe, ismeretlen helyen, jeltelen sírba temették – csakúgy, mint nagyapjáét, aki a Nagy Háborúban, az Isonzó mellett kapott fejlövést. Aki úgy halt meg, hogy már nem láthatta megszületni a fiát.

A férfi, mint minden évben, a halottak napján most is csendben állt a gránit emlékmű előtt, a kis falusi temetőben, nem messze anyja sírjától. Letérdelt volna, hogy imát mondjon, de lábában a fájdalom nem engedte, így botját markolva, hangtalanul fohászkodott. A pislákoló mécses gyenge fényében mozdulatlanul nézte a márványtáblát. „Kik a hazáért haltak…” − olvasta a feliratot, és szeméből egy könnycsepp gördült az arcára.

* * *

Fenti írásom a halottak napja alkalmából, a honvedelem.hu hírportálon jelent meg november 1-jén, kedden. (A címlapfotó illusztráció.)