Szücsike agyszüleményei

Van úgy, hogy az ember a munkája során átéli a lelki megtisztulást. Nagyon ritkán, de előfordul. Így jártam én a napokban, amikor július 20-23. között az Isonzó Expresszel utaztam Szlovéniába és Olaszországba.

Az Isonzó Expressz egy zarándokvonat volt. Egy utat akkor nevezünk zarándoklatnak - mint azt a vonattal utazó tábori lelkészektől megtudtam -, ha annak van valamilyen spirituális vonatkozása. Induláskor nem hittem volna, hogy egy ilyen, a lelkemet mélyen megérintő utazáson veszek majd részt. Arra számítottam, hogy ez a munka is csak egy lesz a „tizenkettő-egy-tucat” feladatok közül. Tévedtem!

A Nagy Háború olasz frontján éppen száz évvel ezelőtt, 1915 júniusában kezdődtek a harcok, e centenárium alkalmából keresték fel az Isonzó Expressz utasai a mai Olaszország és Szlovénia területén található legfontosabb történelmi helyszíneket. Másodszor jártam a környéken. Tavaly szeptemberben volt szerencsém a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakembereivel eltölteni két napot a térségben. A hadtörténészek az egykori frontvonal ismert és ismeretlen helyszíneit kutatták és próbálták meg feltárni.

Már akkor úgy éreztem - ahogy most is-, hogy ez a terület valahogy másként hat rám, mint azok a földrajzi helyek, ahol korábban jártam. Magához vonzott, megfogott, nem engedett és teljes évszázadnyi történelmi súlyával rám nehezedett. Már akkor úgy éreztem - ahogy most is -, hogy a Doberdó fennsíkon és az Isonzó völgyében ott vibrál az évszázados múlt. Érezhetően, talán még láthatóan is. Minden hegyoldalon, lövészárokban, kavernában, a múzeumok vitrinei és a temetők sírkövei között.

Ez az érzés az elmúlt napokban csak még jobban erősödött bennem. A visintini magyar kápolnában vagy éppen a foglianói katonai temetőben már biztos voltam benne, hogy a falakból és a sírkövek pórusaiból árad felém a történelem. Szinte hallottam a felhangzó parancsszavakat, az ágyúk dübörgését, a fegyverek pufogását, a sebesültek sikolyait és a haldoklók hörgéseit.

Megőrültem volna? Materialista énem kapásból IGENnel válaszolt volna a saját magam számára feltett kérdésre, ám rá kellett döbbennem arra, hogy az út után nemcsak én érzek így! Zarándoktársaimmal az utazást követő napokban beszélgetve rájöttem, ők hasonlóan jártak, újra és újra átélik mindazt, amit az egykori hadszíntéren láttunk, s álmukban - hozzám hasonlóan - ismét az Isonzónál vagy éppen a Doberdó fennsíkon vannak.

Furcsa, érdekes érzés számomra ez, mellkasomra ül és átitatta az elmúlt napjaimat. Folyamatosan ott kopácsol bennem a gondolat, hogy mekkora szenvedéssel élték mindennapjaikat dédapáink, amikor száz évvel ezelőtt itt harcoltak.

Nekünk - az évszázaddal későbbi zarándokoknak - csak néhány órára kellett elviselnünk a magashegyi nyár negyvenfokos kánikuláját és embertelen napsütését. Vizünk folyamatosan volt, s ha úgy alakult, bármikor árnyékba húzódhattunk. Őseinknek viszont nem volt választása, heteken, hónapokon keresztül meg kellett küzdeniük az irgalmatlan körülményekkel, az egyaránt elviselhetetlen téllel és nyárral. Ezt mi nemhogy átélni, felfogni sem vagyunk képesek. Muszáj tisztelegnünk emlékük előtt!

Amikor a vonat július 20-án reggel kigördült a budapesti Keleti pályaudvarról még nem hittem volna, hogy így lesz, de lélekben megtisztulva tértem haza a négy napos zarándokútról. S ha lehet, jövőre ismét ott leszek az Isonzó Expresszen.

(Ha valakit érdekelnek az Isonzó Expresszről a honvedelem.hu-n megjelent tudósításaim, itt elolvashatja őket! Fotóimat itt találjátok!)