Nincs is annál jobb érzés, amikor a kellemes vasárnap délutáni tekerésből úgy érsz haza, hogy azt látod: a kertkaput tartó oszlop megadta magát az idő vasfogának, s az évtizedekkel ezelőtt ki-tudja-milyen-malterral összetapasztott-összeragasztott „szőllősi kő” darabok – engedve a fagy erejének, valamint az időjárás viszontagságainak – annyira kilazultak, hogy az már balesetveszélyessé vált és nem lehet tovább odázni a javítását.
Mire gondol ilyenkor a műszaki dolgokban és a minimális kézügyességet igénylő feladatokban jártasnak nem igazán nevezhető egyszerű ember? „Bezsaluzzuk, kiöntjük, betonnal, oszt készen is vagyunk!” – futott át agyamon a villámgyors gondolat, amit aztán a felismerés követett, hogy igazából sem zsaluzni, sem pedig betonozni nem tudok és e két hiányosság éppen elegendő arra, hogy nagyratörő álmain apró szilánkokra hulljanak.
Kőművest találni Tatabányán csak egy picit nehezebb kihívás, mint megmászni a Mount Everestet serpák kísérete és oxigénpalack nélkül, a nehezebb útnak számító Északi-falon keresztül, betakart szemmel, összekötött kézzel, csak hátrafelé menve. Persze ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, csak azt, hogy egy csípőprotézis műtétre hamarabb sorra kerülsz, mint, hogy elvállalja ezt a munkát egy falazómunkás mesterember.
Aztán, ha el is vállalja, akkor annyit kér érte, mint egy szegényebb afrikai ország egy havi költségvetése – hívta fel erre az alapvető közgazdasági tényre a figyelmemet Gábor barátom, aki először örömmel felajánlotta, hogy segít a „bezsaluzzuk, kiöntjük betonnal, oszt jó napot” projektben, majd miután látta a félig megroggyant kerítésoszlopot gyorsan módosította a véleményét, s arról tájékoztatott, hogy ez a beteg sajnos már menthetetlen…
Az ítélet tehát megszületett: új oszlop építése. Szerencsére Gábor pontosan tudta, hogyan is kell ennek nekilátni: számolt, mért, tervezett, vásárolt, s a következő szombaton már neki is állhattunk az építkezésnek. Azaz először a bontásnak… Legnagyobb félelmünk – a régi oszlop elbontása – olyan probléma volt, amely megoldotta önmagát: kisebb négykezes segítség kellett csak ahhoz, hogy saját súlyát és a gravitációt segítségül hívva lefeküdjön az udvar porába, nem riogatva tovább minden arra járót. Az új oszlop alapjának kiásása könnyebb feladatnak ígérkezett; s mint mindig, amikor ezt gondolja az ember, az öreg Murphy bácsi közbeszól, így ezúttal is természetesen ezzel szívtuk a legtöbbet. Az egykori alapba rejtett két jókora sziklát ugyanis csak kemény munkával, némi fifikával és brutális férfierővel lehetett kiemelni a gödörből. Ami aztán úgy benyelt nyolc zsák kültéri szárazbetont, mint középhaladó alkoholista egy demizsonnyi szatmári szilvapálinkát.
Aki azt hiszi, hogy talicskában megkeverni a zsákos betont – egyszerre két zsákkal, csak, hogy tényleg minden tuti legyen – jó móka, az valószínűleg még soha nem csinált ilyet. Eddig a napig én sem, de hát ugye egyszer mindent el kell kezdeni, s így 43 évesen végre én is kijelenthetem: elveszettem a betonkeverési szüzességemet… Végül néhány órás munka és közel 20 zsák megkeverése után sikerült csurig megtöltenünk minden zsalukövet a cement-kavics-víz jól átforgatott, pudingszerű elegyével.
Jelentem, két nap munka után az új, kertkaput tartó oszlop áll, mintha világ életében ott lett volna. „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – írta annak idején Vörösmarty, s valóban jóleső érzés volt rápillantani a közel két méter magas betonkolosszusra. Mindez persze nem sikerülhetett volna Gábor barátom biztatása, szaktudása és segítsége nélkül. Az már persze megint más kérdés, hogy másnap még olyan helyen is izomlázam volt, ahol egészen eddig azt sem tudtam, hogy van izmom…
Utolsó kommentek