Nem tudom pontosan, hogy egy nap hányszor mondom el magamban: lassítani kell, mert a nonstop pörgésnek nem lesz jó vége! Aztán általában amilyen gyorsan jön, olyan hamar el is ül az agyamban ez a kósza gondolat és marad minden a régiben. Holott tisztában vagyok vele, hogy a képernyő jobb alsó sarkában az idő folyamatosan pörög visszafelé, és egyre közelebb az a pont, amikor végleg elfogy, a számok helyén pedig csak a sok-sok nulla marad.
Amikor aztán – sajnos egyre gyakrabban – egy ismerőssel, baráttal, rokonnal történik meg a tragédia, mindig sokkal erősebben tör rám a felismerés: az élet múlandó és véges. A kérdés pedig egyre hangosabban ordít bennem: mennyi van még vissza?
Ma letaglózott, sokkolt a hír: 44 évesen elment egy jó ismerősöm. Gyors lefolyású, súlyos betegség győzte le. Tudom róla, hogy ő sem lassított… Hogy ez okozta e a bajt vagy a génjeiben volt kódolva, talán sosem derül ki.
Nyugodj békében Ádám! Egyelőre még nem fogtam fel, mi történt. De most, rád gondolva ismét eszembe jut: lassítani kell!
Utolsó kommentek