Szücsike agyszüleményei

Egy riport témája gyakran a legváratlanabb helyről érkezik az újságíróhoz. Ezúttal egy e-mail ihletett meg rövidségével, tömörségével, szomorú és egy kicsit talán hihetetlen tartalmával. „1965-ben a (ma már Mária Terézia-laktanyához tartozó) érdi lőtéren a szárazvillám agyoncsapott hat kiskatonát. Egyszer talán jó lenne emlékmisét tartani a tiszteletükre. Tisztelettel: Farkas Balázs.” E két rövid mondat indított el azon az úton, amelynek eredménye az alábbi cikk. Hamar kiderült, nem ’65-ben, hanem 1966-ban történt az eset, amelynek nem „szárazvillám” volt az okozója és nem hat, hanem – szerencsére – csak négy sorkatona esett áldozatául. Kilencen pedig megsérültek.

Bár már több mint 34 év eltelt a rendszerváltozás óta, a Magyar Néphadseregben bekövetkezett, sorkatonák életét követelő tragédiákról, kiképzési balesetekről a mai napig kevés információ került nyilvánosságra. Az érdi esetről is mindössze egyetlen rövid cikk emlékezik meg.

A Néphadsereg című hetilap 1966. július 2-án megjelent számában olvasható egy gyászjelentés, amely szerint „az MN 7015 alakulat parancsnoksága (…) mély fájdalommal tudatja, hogy négy katonatársuk: Bucsák Pál honvéd, Horváth Csaba honvéd, Horváth László honvéd és Sárai Zoltán honvéd, katonai szolgálat teljesítése közben villámcsapás áldozatául esett.

A Néphadsereg című hetilap 1966. július 2-án megjelent számában közzétett gyászjelentés

„A lőtér nyugati része felett egy kisebb sötét felhőt láttunk”

A kor szellemének megfelelően a tragédia részléteire a lap későbbi számaiban sem tértek ki, a négy halálos áldozatot követelő eset szép lassan feledésbe merült, arra csak az aznapi történéseket valamilyen módon átélők emlékeznek a mai napig. Szerencsére a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárában, az alakulat anyagai között megtalálhatóak az eset dokumentumai, illetve a Budapesti Katonai Ügyészség által – ma úgy mondanánk, hivatalból – indított vizsgálat eredményeit összegyűjtő dosszié tartalma, a megfelelő engedélyek beszerzése után kikérhető az ügyészség iratait őrző Budapest Főváros Levéltárából. A (szem)tanúk visszaemlékezéseiből és a poros aktából kikerülő megsárgult, nem egyszer indigóval másolt jelentésekből kikerekedik, pontosan mi történt 58 évvel ezelőtt az érdi lőtéren.

1966. június 27-én az MN 7015 Budapest nevű alakulat – a mai vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár jogelődje – egyik alegysége, egészen pontosan a 3., azaz az úgynevezett „tisztes század” három napos harcászati gyakorlatra települt ki Érdre, a helyőrségi lőtérre. Másnap, a harcászatot követően a század parancsnoka „szabadfoglalkozást” rendelt el a katonáknak, ami az akkori hagyományok szerint egy focimeccset jelentett két csapat között. Nem lévén felfestett pálya, a kapukat kövekkel jelölték ki és ameddig az egyik csapat tagjai várakoztak a másikra, tizenegyes-rúgásokkal ütötték el az időt. Az egyik túlélő írásos vallomásában úgy nyilatkozott, hogy „bár a lőtér nyugati része felett egy kisebb sötét felhőt láttunk, de sem villámlás, sem mennydörgés nem volt, az eső sem esett.”

Aztán nagyjából 17 óra 10 perckor „egy pillanatnyi felvillanás történt, ezután már csak arra emlékszem, hogy a földön feküdtünk.” A villám 13 katona közé csapott be, mindannyian összeestek. Hárman a helyszínen meghaltak, negyedik társuk a kórházba szállítás közben vesztette életet, kilencen pedig könnyebb-súlyosabb sérüléseket szenvedtek. Őket Budapestre, a Központi Katonai Kórházba – a mai Honvédkórházba – vitték ellátásra.

„Egy pillanatnyi felvillanás történt, ezután már csak arra emlékszem, hogy a földön feküdtünk”
(Fotó: Shutterstock)

A fennmaradt iratok szerint a tragédiát a túlélők többsége – akiket a Budapesti Katonai Ügyészség munkatársa a vizsgálat során kihallgatott – hasonló szavakkal írta le. Azt is valamennyien elmondták: az időjárási jelekből nem számítottak esőre, viharra.

„Mentősofőr voltam a katonaságnál, de aznap nem kellett kinn lennem a lőtéren, mert nem volt lövészet. Pár nappal a szomorú eset után kirendeltek és megnéztem a helyet, ahol lecsapott a villám. A földben kusza vonalak voltak. Lemértem, egyes szakaszokon három ujjnyi mély volt a rés a földben” – mondja Farkas Balázs, amikor arról kérdezem, hogyan emlékszik az 58 évvel ezelőtt történtekre. A ma már nyugdíjas, egykori televíziós-rádiós újságíró és szerkesztő hozzáteszi: ő maga is ott volt a laktanyában megtartott gyászszertartáson, s bár tudja, hogy az akkori politikai rendszerben ez nem volt lehetséges, mégis hiányolta a lelkészek jelenlétét.

Az alakulattól beérkezett rendkívüli eseményjelentés (Fotó: Hadtörténelmi Levéltár)

Ahogy a (szem)tanúk emlékeznek

Balázs jóbarátja, a Sopronban élő Talabér Ferenc kint tartózkodott az érdi lőtéren, amikor a tragédia történt. Aznap ő volt a felcser, a villámcsapáskor egy gépkocsivezetővel együtt a mentőautóban ült. „Beszélgettünk, hülyéskedtünk. Úgy emlékszem, ragyogó napsütés volt, tehát semmi sem utalt viharra. Aztán hirtelen azt láttuk, hogy a lőtér épülete előtt focizó katonák közé becsap egy villám. Nem voltunk messzebb ötven méternél, de csak a dörrenést hallottuk, a légnyomástól megvédett minket a kocsi. Mindketten azonnal a helyszínre rohantunk. A katonák közül volt, aki a földön feküdt, mások furcsa, bukfencszerű mozdulatokat tettek, vonaglottak. Hárman sajnos azonnal meghaltak. A legsúlyosabb sérült még lélegzett, szabálytalan volt a pulzusa. Valamennyi sérültet és halottat felraktuk a mentőautóra és elindultunk velük a kórházba” – emlékezik Ferenc. Mint meséli: igazából fel sem fogta, hogy mit lát, csak tette a dolgát, az eset azonban annyira megviselte, hogy gyomorfekélyt kapott és két hónappal később leszerelték.

Karlik István 1960. augusztus 6-án kezdett el dolgozni polgári alkalmazottként az MN 7015-nél, a Petőfi laktanyában. „Baráth Pityu villanyszerelő barátom nem sokkal az eset előtt vonult be. Az érdi lőtér elektromos rendszerét akkoriban alakították ki, ő volt a lőtértoronyban a kezelő. Egyébként nagy futballista volt. Ő mesélte, hogy éppen focizni készült a srácokkal, amikor lecsapott a villám. Én másnap vagy harmadnap mentem ki a helyszínre, a villámcsapás helyén lévő lyukba bedugtam egy karót. Nem ért le az aljára… Úgy tudom, hogy a kapusba csapott bele a mennykő, onnan szakadt három ágra és ütötte agyon azt a fiút, aki éppen a tizenegyesrúgásra készülődött, illetve másik két sorkatonát” – mondja István, hozzátéve azt is: annak idején neki mindenki azt mesélte, hogy aznap gyönyörű idő volt a lőtéren, a villám szó szerint a derült égből csapott le a kiskatonákra.

Egy másik szemtanú, Mercsényi Ferenc viszont úgy emlékszik, hogy borult volt az idő, villámlott és dörgött is, amikor a „szabadfoglalkozásra” készülő katonák közé bevágott a mennykő. „Én az esettől nagyjából háromszáz méterre voltam, számomra még tartott a harcászkodás, amikor megtörtént a tragédia. Az a szóbeszéd járta köztünk, hogy nem »normális«, hanem gömbvillám volt, azért is tudott ennyi embert megölni” – emlékezik Ferenc, elárulva azt is, hogy nem sokkal később emberek tucatjai érkeztek a lőtérre – köztük a Katonai Ügyészség munkatársai is – és kezdték meg az eset vizsgálatát. A gyakorlaton lévő katonákat pedig az MN 7015 alakulat parancsnoka, Molnár Mihály ezredes azonnal visszarendelte a laktanyába.

„Nem lévén felfestett pálya, a kapukat kövekkel jelölték ki és ameddig az egyik csapat tagjai várakoztak a másikra, tizenegyes-rúgásokkal ütötték el az időt" (Fotó: Shutterstock)

Milyen idő volt Érden?

Mint látható, a négy halálos áldozattal járó tragédiát okozó természeti jelenséget mindenki másként írja le. Farkas Balázs e-mail-jében „szárazvillám”-nak nevezte, szemtanúként Mercsényi Ferenc „gömbvillám”-ként hivatkozott rá, a tragédiáról szóló rövid újságcikk pedig „villámcsapás”-t ír. Ugyanúgy másként emlékszik mindenki arra, hogy milyen idő volt aznap a lőtér környékén. Az eset vizsgálata során felvett jegyzőkönyvekből egyértelműen kiderül, hogy „az időjárási viszonyokat megfelelőnek tartották. Az égen csupán nyugati irányban volt kb. 1 négyzetkilométernyi sötétszürke felhősödés, a lőtér nyugati területe felett. A viharokat gyakran megelőző villámlások és dörgések nem voltak, az eső nem esett. A felhő eső nélküli elvonulására számítottak.”

A túlélők írásos vallomásai is ezt erősítik meg, ugyanakkor Talabér Ferenc ragyogó napsütésre, Mercsényi Ferenc pedig borult időre emlékezik – persze ötvennyolc év távlatából ezek az emlékek már nem mindig élesek. Éppen ezért a tragikus nap pontos időjárási helyzetét az MH Légierő Parancsnokság Meteorológiai Főnökségének segítségével kíséreljük meg rekonstruálni. Steierlein Ákos főhadnagy meteorológus főtiszttől megtudjuk: a HungaroMet Magyar Meteorológiai Szolgáltató Nonprofit Zrt. jogelődje, az Országos Meteorológiai Intézet 1966. június 28-án kiadott időjárási napijelentésének előrejelzésében is szerepelt a szórványos csapadék kialakulásának valószínűsége, valamint a Dunától nyugatra megerősödő, helyenként viharos erejűvé fokozódó szél. A június 29-én kiadott jelentésben közölt mérési adatok szerint egy nappal korábban Budapesten valóban kialakult zivatartevékenység és záporos csapadék. Az intenzitás területi eloszlására a fővárosban három különböző mérőállomáson mért csapadékösszegek alapján következtethetünk. Míg Ferihegyen és az Országos Meteorológiai Intézet budai székházánál 7, illetve 6 milliméter csapadékot mértek, addig a szabadsághegyi meteorológiai mérőállomáson 11 milliméter csapadék hullott. Emiatt nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az érdi lőtérhez közel volt a zivatarfelhőből hulló csapadék nagyintenzitású területe – tudjuk meg a főhadnagytól.

A HungaroMet Magyar Meteorológiai Szolgáltató Nonprofit Zrt. jogelődje, az Országos Meteorológiai Intézet 1966. június 29-én kiadott időjárási napijelentése
(Forrás: MH Légierő Parancsnokság Meteorológiai Főnökség)

„A mindennapi szóhasználat a zivatar tekintetében tulajdonképpen pontatlan. Általában zivatarként hivatkozunk arra a jelenségegyüttesre, amely a zivatarfelhő fejlődése és élettartama során kialakulhat, például intenzív csapadékhullás, erős, esetleg viharos erejű szél vagy a villámlás formájában. Azonban szűkebb értelemben a zivatar nem más, mint a zivatarfelhőhöz köthető elektromos kisülés, azaz a villám” – mondja Steierlein Ákos.

A meteorológus szerint tisztázandó az időjárásjelentésekben sokszor hallható „zápor-zivatar” kifejezés is. „Bár egy állandósult szókapcsolatról van szó, a zápor a csapadék jellegére, a zivatar a légköri elektromos tevékenységre utal. A kettő sokszor egyidőben fordul elő, ha pedig csak látjuk a villámot és halljuk a dörgést, száraz zivatarról beszélhetünk” - pontosít a főhadnagy, hozzátéve: negatív és pozitív polaritású villámokat különböztetünk meg. Amíg egy negatív polaritású lecsapó villám csatornájában 10-30 ezer Amper áramerősség van jelen, addig ez a pozitív polaritású villám esetén elérheti a 300 ezer Ampert.

„Villámcsapás következtében leállhat a keringés, valamint a fellépő hő a szövetek elhalását, megégését eredményezheti. A villámcsapás általában kis felületen keresztül történik, az úgynevezett villámrajzolat legtöbbször jól látszik a bőr felszínén. Az egyéb sérülések attól függenek, hogy a villám a testen áthaladva milyen szerveket érint. A szervi érintettség mellett a súlyos izomsérülés és sejtszétesés is komoly egészségügyi károsodáshoz vezethet” – mondja a főhadnagy.

„A zivatar nem más, mint a zivatarfelhőhöz köthető elektromos kisülés, azaz a villám” (Fotó: Shutterstock)

Áldozatok és felelősök

A villámcsapásban elhunyt sorkatonákról a nevükön kívül egyéb információt nem hoztak nyilvánosságra 1966-ban. A Budapesti Katonai Ügyészség által lefolytatott vizsgálat dokumentumaiból is csak az derül ki, hogy az áldozatok valamennyien nőtlenek és 1 éves katonák – magyarán: már nem újoncok - voltak. Annyit lehet még tudni, hogy Bucsák Pál 1944-ben Miskolcon, Horváth Csaba 1945-ben Körösladányban, Horváth László 1946-ban Szigetváron, Sárai Zoltán pedig 1944-ben, Egerben született.

A korabeli újságokat átlapozva is csak egyikük haláláról található egy rövid hír. Az Északmagyarország című, Borsod megyei napilap 1966. július 5-ei, keddi számában olvasható, hogy „meghalt Bucsák Pál, a Miskolci Helyiipari SC labdarúgócsapatának kiváló játékosa. A tragikus hirtelenséggel elhunyt 22 éves labdarúgót szombat délután, nagy részvét mellett kísérték utolsó útjára a Szent Anna temetőben.”

Bucsák Pál temetéséről szóló hír az Északmagyarország című napilapban (Forrás: arcanum.hu)

Természetesen felmerül a kérdés, hogy ki okolható a tragédiáért? A vizsgálatot lefolytató katonai ügyész 1966. július 14-én megírt összefoglaló jelentése szerint a „bekövetkezett halálesetekért felelősség senkit nem terhel”, az kizárólag a véletlen műve volt. A Budapesti Katonai Ügyészség helyettes vezetője ezt a megállapítását külön ügyiratban meg is küldte az alakulat parancsnokának, kérve Molnár Mihály ezredest, hogy a vizsgálat eredményéről tájékoztassa az elhunytak hozzátartozóit. Mindezek mellett a parancsnok a tragédiában meghalt honvédeket őrvezetővé léptette elő, „megszervezte a halottak – honvédségi költségen történő – katonai pompával történő eltemetését” is, valamint a szülők részére 500-500 forint segélyt utalt ki.

Gyászmise az elhunytak emlékére

„Hívő emberként nagyon szeretném, ha közel hat évtizeddel a tragédia után a Magyar Honvédség tábori lelkészei gyászmisét tartanának az áldozatok emlékére” – mondja Farkas Balázs, arra a kérdésemre válaszolva, hogy miért küldte el e-mail-jét a Katonai Sajtónak. Hozzáteszi: a misével méltó módon lehetne emlékezni az áldozatokra, akiket 1966-ban – az akkori rendszer sajátossága miatt – csak polgári szertartással tudtak elbúcsúztatni. Reméli, hogy a misét Budafokon, a Szent Lipót templomban sikerül megtartani. Mégpedig azért itt, mert ezen templom közel van a tragédia helyszínéhez, illetve megépíttetése Mária Terézia nevéhez kötődik. A villámcsapásban meghalt katonák alakulatának jogutódja ugyanis jelenleg a budapesti Mária Terézia laktanyában működik.

Berta Tibor dandártábornok: a Katonai Ordinariátus részéről nincsen semmiféle akadálya annak, hogy közel hat évtizeddel a tragédia után megadják az áldozatoknak az egyházi végtisztességet (Fotó: Rácz Tünde)

„Az érdi lőtéren elhunyt katonák esete – mint oly sok minden más a Magyar Néphadsereg és a magyar történelem több más időszakából – múltunk egyik feldolgozatlan fejezete. 1990 előtt egy más ideológia szerint rendezkedett be az állam, és bár azt mondták, hogy a szabad vallásgyakorlás létezik, valójában az elhunyt katonákat nem lehetett egyházi szertartás szerint elbúcsúztatni és eltemetni” – mondja Berta Tibor dandártábonok. A katolikus tábori püspök hozzáteszi azt is, hogy a Katonai Ordinariátus részéről nincsen semmiféle akadálya annak, hogy közel hat évtizeddel a tragédia után megadják az áldozatoknak az egyházi végtisztességet. Márpedig egyebek mellett azért is, mert a katonákról való gondoskodás – legyen az élő vagy már elhunyt katona – a püspökség alapfeladatai közé tartozik. Csak kezdeményezni kell a szertartást…

„Ahogy mondani szoktuk, az egyházunk valójában három részből áll. Az első a látható egyház, amit mi mindannyian látunk. A másodikat küzdő egyháznak mondjuk, ide tartoznak azok, akik nem Isten Országában, a mennyországban, hanem az úgynevezett tisztítóhelyen vannak. És van a megdicsőült egyház, ennek azok a tagjai, akik már Isten Országában, Isten közelségében vannak. A megemlékező gyászmiséinket a halottainkért mutatjuk be, legyenek katonák vagy civilek” – mondja a katolikus tábori püspök, kiemelve azt is, hogy egy gyászszertartás segíthet feldolgozni a múltat, természetesen ügyelve arra, hogy ne tépje fel a már begyógyult sebeket.

A tragédia után felvett jegyzőkönyv másolata (Fotó: Hadtörténelmi Levéltár)

A riport a honvedelem.hu hírtportálon jelent meg 2024. 10. 05-én.

Hajnalban meghaltam.
Sistergő aknaszilánk
Tépte szét a testem.
És a harcmező poklának közepén
Üvöltve elvéreztem.

Szakadó tudattal
Néztem gőzölgő vérem.
Elmúló életem
Ujjaim közt csorgott a cseppfolyós sárba,
Beszívta szülőföldem.

Szívem utolsót vert,
Lassan dobbant még egyszer,
Majd megszűnt ritmusa.
Üvöltő csend váltotta a csatazajt,
Legyőzött az éjszaka.

Hajnalban meghaltam.
Tűzforró srapneldarab
Szaggatott cafattá.
És a harcmező poklának közepén
Lettem hősi halottá.

Ez a cikk nem született volna meg, ha anyai nagyapám édesapját nem úgy hívják, mint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik honvéd őrnagyát. Dédnagyapám harcolt és megsebesült az első világháborúban, utóbbi pedig egy ideig a szabadságharc 63. zászlóaljának parancsnoka volt. Úgy véltem, rokoni szálak lehetnek a két férfi között, ezért kezdtem történelmi nyomozásba – egészen pontosan kutatásba; és e két szó közötti jelentésbeli különbségnek a későbbiekben még lesz jelentősége –, amelynek eredménye eme különleges kettős portré.

De kezdem a legelején. Amikor gyermekkoromban hallottam anyai nagyapám édesapjáról, két dolgot említett meg róla a családi legendárium. Az egyik, hogy viszonylag idősen nősült és felesége, a dédnagyanyám 21 évvel volt fiatalabb nála; a másik pedig az, hogy részt vett és megsebesült az első világháborúban.

A „nyomozás” kezdete

Sajnos sokáig nem éreztem jelentőségét annak, hogy foglalkozzak dédnagyapám történetével. Amíg nagyapám élt, valahogy sosem került szóba az apja, így az öreg – aki több mint másfél évtizeddel a születésem előtt halt meg – életéről a bevezetőben említett két tényen kívül semmit nem tudtam. A Nagy Háború kitörésének centenáriuma környékén fészkelte be magát a gondolat a fejembe, hogy ki kellene derítenem: száz év távlatából mi maradt fenn róla. Sajnos ekkor már nagyapám sem élt, így nem tudtam megkérni arra, meséljen nekem az apjáról. Amit egyébként korábban saját magától soha nem tett meg… A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz (HM HIM) fordultam segítségért, kérve a szakembereket, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének fennmaradt levéltári anyagaiból gyűjtsék ki mindazt, amit tudni lehet a dédnagyapámról. A válasz a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár bécsi kirendeltségétől érkezett. Nem sok, mindössze egyetlen beszkennelt A4-es lap, rajta a következő felirattal:

Egyed Ignácz, Inft., IR. Nr. 48. 7. komp. Ungarn, Zala, Orosztony, 1885; verw.

Azaz „lefordítva”: a Magyarországon, Zala megyében, Orosztonyban, 1885-ben született Egyed Ignácz gyalogos katona a 48. császári és királyi gyalogezred 7. századában szolgált és megsebesült. Vagyis hivatalos dokumentummal erősítették meg mindazt, amit a családi történetekből már amúgy is tudtam: dédnagyapám harcolt és megsebesült az első világháborúban. E soványka „dosszié” elkedvetlenített és letettem róla, hogy Ignácz papa történetét megírjam – mivelhogy nem volt mit.

Aztán idén nyáron – ahogy az újságírók mondják, az uborkaszezon közepén – hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a nevét a Google-ba. A találatok között akadt egy érdekes is. Eszerint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc honvéd hadseregének őrnagya, Egyed Ignácz a 63-as zászlóalj parancsnoka volt. Egy újabb kereséssel kiderült: a honvédőrnagy 1821-ben született a Pozsony vármegyei Szereden.

Az a bizonyos „vezérhangya” ekkor indult el és nem hagyott nyugodni a gondolat, miszerint a 63-as zászlóalj parancsnoka és a 48-as gyalogezred katonája távoli rokonságban állhat egymással, hiszen születésük között alig több mint hatvan év telt el, s hiába az ország két szegletében látták meg a napvilágot, azért mégsem olyan túl gyakori név az Egyed Ignácz. Spoiler: de, az. Legalábbis kétszáz évvel ezelőtt az volt…

 
Szekér Imre Tibor

Családfakutatás

„Egy idő után mindenkit érdekel a saját családfája. Egy huszonéves fiatal még nem foglalkozik az őseivel, de idősebbként már sokan tudni szeretnék, honnan is származnak.” A gondolat Szekér Imre Tibortól, a Zalaszántói Lokálpatrióta Egyesület elnökétől származik, aki segítségemre volt a kutatásban. És innentől fogva szándékosan nem használom a „nyomozás” szót, mert az Tibor szerint – aki évtizedeken keresztül az egyik rendvédelmi szerv operatív nyomozója volt – nyomozni csak büntetőeljárásban lehet, történelmi események, illetve saját családunk története után legfeljebb kutathatunk.

Tibor életének elmúlt másfél évtizedét azzal töltötte, hogy kikutatta a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred történetét. E kutatómunka eredménye pillanatnyilag két vaskos kötet – Háborús emlékek a császári és királyi 48. gyalogezredről 1914-1918. címmel –, amit az egyesület saját kiadásban jelentetett meg. A publikált anyag azonban nem tartalmazza az alakulatról fellelt összes információt, így hamarosan várható egy harmadik és egy negyedik kötet kiadása is.

„A 48-as gyalogezred gyakorlatilag végigharcolta az első világháborút. A harcok kitörésekor Szarajevóban, Nagykanizsán és Sopronban voltak zászlóaljai. Az 1., azaz a szarajevói – ma úgy mondanánk elit – zászlóalj azonnal a szerbiai frontra került, míg a 2-3-4. zászlóaljnál szolgáló katonák augusztus 9-én tettek esküt Nagykanizsán, ami után az orosz frontra vezényelték őket. Nagyon hamar, augusztus 23-án, Potok-Stany településnél estek át a tűzkeresztségen. Nagyon sokan meghaltak ebben az ütközetben” – elevenítette fel Tibor a 48-as gyalogezred közel 110 évvel ezelőtti történetét.

Megtudtam azt is, hogy az ezrednél nagyon sok Egyed vezetéknevű katona szolgált, Egyed Ignácz nevű bakáról azonban semmiféle dokumentum vagy adat nem maradt fenn. Mindössze a hivatalos veszteség értesítő, a Veszteség lajstrom 1916. március 16-án kiadott 313. számában említik meg, hogy megsebesült. Ez a dokumentum azonban ugyanaz, amit én 2014-ben már megkaptam a HM HIM-től.

A Zalaszántói Lokálpatrióta Egyesület elnöke szerint a veszteséglajstromba nem azonnal kerültek be az elesettek, a megsebesültek és az eltűntek, nem egyszer előfordult, hogy fél év is eltelt az „esemény” és a megjelenés között. Ennek alapján Tibor úgy vélte, hogy a dédnagyapám 1915 szeptembere és 1916 márciusa között sebesülhetett meg Galíciában, valahol Tarnopol/Ditkowce, Mszaniec, Zalosce települések közelében. Akkoriban ugyanis itt harcoltak a 48-asok és nagyon komoly veszteségeket szenvedtek el.

Ez még mindig nem valami sok – könyveltem el magamban, és csalódottságomat látva Tibor azt kérdezte tőlem: „Próbálkozott már családfakutatással?” Akkor még én sem hittem, de ezzel az egy mondatával a kutatás egy teljesen új területét nyitotta meg előttem.

Az ősfakészítés még egy évtizeddel ezelőtt is azok hobbija volt, akik felesleges szabadidejükkel nem tudtak mit kezdeni és sorra járták az ország levéltárjait, átnézve az itt található egyházi és polgári anyakönyveket. Ma, a digitális korban, már a számítógépünk elől sem kell felállnunk ahhoz, hogy néhány hét alatt több évszázadra visszamenőleg számos dolgot kiderítsünk felmenőinkről. Csak egy dologra kell vigyázni – figyelmeztettek azok, akik már nekiláttak családfájuk összeállításának –, e tevékenység függőséget okoz, nem lehet leállni vele… „Találkozunk öt év múlva, addig ugyanis nem látunk” – mondták mosolyogva az ismerőseim.

1914. augusztus 9-én a császári és királyi 48. gyalogezred (2-3-4. zászlóalj) tisztikara a frontra indulás előtti eskütételkor Nagykanizsán, a kiskanizsai Tölgyeserdő gyakorlótéren.
(Mathea Károly nagykanizsai fényképész felvétele)

A legnépszerűbb családfakészítő weboldalt használva én is hamar sikereket értem el, szinte azonnal megtaláltam dédnagyapám születési és házassági anyagkönyvi bejegyzését. Kiderült, hogy a korábban említett veszteséglajstromban szereplő adattal ellentétben nem Orosztonyban született, hanem a településtől alig 50 kilométerre lévő, akkor még Zala, ma már azonban Veszprém vármegyében található Bazsi faluban, 1885. május 31-én. Néhány nap után már a szüleiről, a nagyszüleiről és dédszüleiről is találtam adatokat. Ez már elvileg az az időszak volt, amikor a Zala megyei és a Pozsony megyei Egyedek rokonságát vizsgálhattam volna. A feltételes mód nem véletlen, hiszen a kutatás ezen pontján újabb zsákutcába jutottam: sem a dédnagyapám, sem pedig a forradalom és szabadságharc honvéd őrnagyának vonalán nem találtam bizonyítékot a családi kötődésre, pedig a lehetőségeimhez képest mindent megpróbáltam, nemcsak a neten, hanem a Zala Vármegyei Levéltárban is. „Kétszáz év távlatából már kihűlt a nyom” – zártam le magamban szomorúan a kutatás ezen részét.

Amire a család még emlékszik…

Természetesen a történet nem lenne kerek, ha nem kérdeztem volna meg családom azon tagjait, akik még személyesen is ismerték dédnagyapámat. 88 éves nagymamám, dédnagyapám egykori menye úgy emlékezett Ignácz papára, hogy csendes ember volt, akit a felesége többször is legorombított azért, mert nem szeretett dolgozni. Nagymamám szerint e lustaság a háborúban szerzett tüdőlövésből fakadt, amiből sohasem gyógyult fel igazán az öreg. Arról is mesélt nagymamám, hogy dédnagyapám szeretett a kemence peremén üldögélni, szájából sosem hiányzott a pipa, a keze közelében pedig mindig ott volt egy pohár bor.

A kemence, a pipa és a bor elevenen él dédnagyapám legkisebb gyermeke, a most 85 éves Piroska néni emlékeiben is. Mint mondta, az apja a Nagy Háború előtt cselédként szolgált, a világégést követően azonban, sebesülése miatt, már nem tudott dolgozni. Ez azonban – a nagymamám által elmondottakkal ellentétben – nem tüdőlövés volt. „Nagyon keveset beszélt. Nemcsak a háborúról, úgy összességében. Ő nem az az ember volt, aki gyakran szólalt volna meg. Annyit tudok csak, hogy egy nagy összecsapásban sebesült meg. Itt nagyon sokan meghaltak. Neki a kezét lőtték át, így túlélte, de mivel nem találták meg azonnal az elesettek között, a halottak közé sorolták. Orosz asszonyok vették észre, hogy még él, ők vitték el magukkal és gyógyították meg. Állítólag egy nőtől született egy gyermeke, ezért küldték vissza Magyarországra, de itthon – mivel korábban halottnak nyilvánították – nem kapott semmiféle papírt. Az apjához, az én nagyapámhoz került haza, neki köszönhetően ismerkedett meg később az anyámmal, akivel 1927-ben házasodtak össze. A karját átlőtt golyót sosem operálták ki apámból, élete végéig benne maradt, talán még a halálához is köze volt” – mesélte Piroska néni.

A 48-as ezred katonái, valahol a fronton

Jól látszik, hogy az általa elmesélt történet nem vág egybe a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumtól kapott dokumentumban szereplő adatokkal, ahol egyértelműen sebesültként hivatkoznak Egyed Ignáczra. „A 48-as gyalogezred más katonájáról is hallottunk már hasonló esetet, így elképzelhető, hogy a dédnagyapját is valóban sebesültként tartották nyilván – merthogy valaki látta megsebesülni -, ugyanakkor hadifogolyként élte az életét éveken keresztül és úgy került haza” – mondta Szekér Imre Tibor, amikor felidéztem neki Piroska néni szavait.

Hogy mi lehet az igazság? Valószínűleg ez már soha nem fog kiderülni. Dédnagyapámról ugyanis nem maradt fenn semmi, sem egy dokumentum, sem egy igazolvány. Még egy fénykép sem készült róla soha – legalábbis ezt állítja a lánya. „Katonaként mindenkiről készítettek legalább egy fotót, így valamikor létezett, talán ma is létezik valahol ez a kép. Reménykedjen benne, hogy előbb-utóbb előkerül” – próbált nyugtatni Tibor.

Piroska néni arról is mesélt, hogy mit csinált dédnagyapám akkoriban, amikor ő született. „1937-ben éjjeliőr volt. Ahogy akkoriban mondták, ő volt Orosztony bakterja. Írni-olvasni nem tudó emberként ennek a munkának is örülhetett. Aztán abba kellett hagynia ezt is, hiszen a sebesülése miatt úgynevezett vándorgolyó alakult ki a testében. Többször hittük azt, hogy meg fog halni, de mindig túlélte. Állandóan panaszkodott, hol a mellkasa, hol a feje, hol a keze fájt. 1960-ban halt meg, akkor már Tatabányán lakott, nálam, mert anyámmal együtt elhoztam őket Orosztonyból. Sírja is ebben a városban, az újtelepi temetőben található, nem messze két fia, a testvérbátyáim síremlékétől” – mondta Piroska néni.

 A császári és királyi 48. gyalogezred emlékműve Nagykanizsán

A szabadságharc őrnagya

A cikk bevezetőjében kettős portrét ígértem, így most következzen a másik „negyvennyolcas” Egyed története. A szabadságharc honvéd őrnagyának élettörténetét már részletesen feldolgozták a történészek. Sajnos ezen cikkeket, könyveket átolvasva sem bukkantam olyan nyomra, ami a Pozsony megyei, illetve a Zala megyei Egyedek rokonságára utalna. És a családfakutatásnál alkalmazott módszer is zsákutcának bizonyult.

Bona Gábor Az 1848/49-es szabadságharc tisztikara című könyvében azt írja, hogy Egyed Ignácz 1821. október 28-án született magyar nemes. Édesapja Egyed Ignác sótári ellenőr, édesanyja Hencze (Henczi?) Johanna. 1835-ben lett a Bécsi Hadmérnöki Akadémia hallgatója, 1845-ben pedig a 33. gyalogezred hadnagya. 1848 áprilisának közepétől a pesti nemzetőrség egyik kiképzője, júliustól pedig részt vesz a délvidéki harcokban. December közepétől a Debrecenben megalakuló 63. zászlóalj parancsnoka lett.

Bona Gábor szerint Egyed Ignácz őrnagy 1849. április 11-én, a Pest alatti Rákosmezőn vívott összecsapásban cserben hagyta zászlóalját, ezért Görgei tábornok parancsára felmentették a beosztásából. Április 17-én rangjáról leköszönve kilépett a hadseregből. „Miután Egyed, őrnagyja a 63-ik honvéd zászlóaljnak az ellenség előtt kétes magaviselete, a zászlóaljtól alaptalan, ok nélkül való eltávozása, és végre a zászlóalj helytelen vezénylete miatt — ezen zászlóaljnak erélyes parancsnokra van szüksége — ahhoz Grósz százados, rangra ugyan harmadik azon zászlóaljnál, de az előzést idősb századosa felett tehetségeinél fogva megérdemlő egyén – őrnagynak ajánltatik, és kinevezésének helybenhagyása kéretik” – írta 1849. május 8-án Görgei Artúr fővezér Kossuth Lajos kormányzónak. A levél Hermann Róbert hadtörténész „Görgei Artúr és Kossuth Lajos levelezésének kiadatlan darabjai” című tanulmányában jelent meg a Századok című folyóirat 1994-es 1. számában.

 
Buda ostroma (Than Mór festménye)

A 63. zászlóaljat így már nem Egyed Ignácz vezette, amikor 1849. május 21-én a honvédsereg katonái visszafoglalták Budavárát. Pedig e haditettben is szerepük volt. „A 63. honvédzászlóalj katonái azt a feladatot kapták, hogy a Krisztina-városban a várfalhoz legközelebb eső házakban helyezzék el a létrákat. Május 21-én éjfél után a zászlóalj katonái a nádori istállók felől indultak rohamra. Míg a legénység egy része a létrákat támasztgatta a falaknak, a többiek puskatűzzel igyekeztek lefogni az ellenség lövészeit. A létratámasztgatók közül sebesültek meg a legtöbben. Amikor a katonák megkezdték a felmászást, a cs. kir. csapatok már csak gyéren mutatkoztak a bástyákon, mert a résen tömegesen betóduló ostromlók miatt visszahúzódtak. A feljutó honvédek a házak fedezékében bújtak meg, s amikor számuk néhány száz főre növekedett, megindultak a Szent György tér felé. A nádori palota ablakaiból még lőttek rájuk, ám rövidesen egy másik rohamoszlop megrohanta és elfoglalta ezt az épületet is. A zászlóalj a Szent György térről a Dísz térre, majd onnan a Nándor-laktanyához vonult, ahonnan visszatért a Szent György térre. Beniczky Alajos százados tanúsága szerint az alakulat a Várban már nem került tűzbe” – olvasható a budaihonvedek.hu weboldalon.

Azt már megint csak Bona Gábor könyvéből tudjuk, hogy Egyed Ignáczot a szabadságharc után, Aradon megfosztották tiszti rangjáról és három év várfogságra ítélték, ám Haynau 1850. március 14-én kegyelemben részesítette. Később pénzügyőr lett, de a pesti Honvédegylet tagjaként is sokáig tevékenykedett. Nyugalmazott pénzügyi biztosként Budapesten hunyt el, 1902. szeptember 22-én.

Végszó gyanánt…

Szerettem volna számomra kedvező eredménnyel zárni a kutatást, ám a történelem ezúttal sajnos nem akarta a happy end-et. Az „aktát” persze nem zárom le, tovább gyűjtöm az információkat, hiszen lehet, hogy egyszer, valahol előbukkan egy újabb nyom: fotó, adat, anyakönyvi bejegyzés, ami ismételt lendületet ad számomra. Szekér Imre Tibortól ígéretet kaptam arra, hogy ha a 48-as császári és királyi gyalogezredről folytatott további kutatásai során dédnagyapámról bármilyen információ előkerül, azonnal megosztja velem.

A két Egyed család rokonságra pedig halvány nyom lehet az, ami 1856-ban, Ráth Mór kiadásában megjelent „Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal” című könyv negyedik kötetében olvasható: „Egyed család. (Máskép Szabó). Egyed, máskép Szabó János, és fia György II. Ferdinánd király Prágában 1628-ki april 12-kén kelt czimeres nemes levélben nemesittetett meg, és az 1629-ben ki is hirdettetett, de az oklevélen a vármegye neve, hol a kihirdetés történt, már olvashatlan).

Egyed nevü család Zala megyében lakozik.

Ez, vagy más Egyed család czimere: kék mezben hármas halmon hátulsó lábain álló oroszlán, első jobb lábában kivont kardot tartva. A pajzs fölötti sisak koronájából egyszarvú emelkedik fel két elefánt orrmány között. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.

Egyed család birtokos Gömör vármegyében is, hol Egyed Imre Tibold-Darócz közbirtokosainak egyike. Hasonlóan Egyed nevü család Zemplin vármegyében is a nemesrendüek és Málcza helység közbirtokosai közé soroztatik.”

Szóval, reményeim szerint, folytatása következik…

Fotó: a szerző felvételei, archív, Szekér Imre Tibor gyűjtése

(A cikk eredetileg a honvedelem.hu hírportálon jelent meg, 2023. 10. 14-én.)

Na, akkor morgolódjunk egy kicsit, mert ugye az sosem árt, és milyen unalmas is lenne mindig mindent tudomásul venni… Adva van a – jelenleg is hatályban lévő - 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól – leánykori nevén a KRESZ -, amelynek betartásával a közúti közlekedést biztonságossá és zavartalanná lehetne tenni. Legalábbis elméletben…

Aztán, hogy mi a gyakorlat, azaz a valóság, azt mindenki jól tudja, aki életében már legalább egy napot eltöltött a volán mögött az ország valamelyik közútján. Nézzünk is egy gyakorlati példát.

A poszt elején megosztott két jelzőtáblát (talán) mindenki ismeri. KRESZ így ír róluk a 12. paragrafus (1) pontjában, amely az elsőbbséget szabályozó jelzőtáblákról szól:

„c) „A szembejövő forgalom elsőbbsége” (13. ábra); a tábla azt jelzi, hogy az útszűkületben elsőbbséget kell adni a szembejövő jármű részére;

d) „Elsőbbség a szembejövő forgalommal szemben” (14. ábra); a tábla azt jelzi, hogy az útszűkületben a járműnek elsőbbsége van a szembejövő járművel szemben.”

Próbálom értelmezni a leírtakat. Ehhez lássuk, hogyan definiálja a KRESZ az elsőbbség fogalmát. A rendelet 1. számú függelékének III. fejezete szerint – amely a közúti forgalommal kapcsolatos fogalmakat tisztázza – ez olvasható:

„b) Elsőbbség: továbbhaladási jog a közlekedés más résztvevőjével szemben. Azt a járművet, amelynek elsőbbsége van, az elsőbbségadásra kötelezett nem kényszerítheti haladási irányának vagy sebességének hirtelen megváltoztatására. Azt a gyalogost, akinek elsőbbsége van, az elsőbbségre kötelezett nem akadályozhatja és nem zavarhatja áthaladásában.”

Azaz a fenti két tábla (amelyeket mindig párban helyeznek ki) – az „Elsőbbségadás kötelező!” és az „Állj! Elsőbbségadás kötelező!” jelzőtáblákhoz hasonlóan – azt szabályozza, hogy két vagy több gépjármű közül melyik haladhat át először egy kereszteződésben vagy egy útszűkületben.

Számunkra az utóbbi, vagyis az útszűkület érdekes. Erre a kifejezésre nem ad konkrét definíciót a KRESZ – a 17. paragrafus (1) d. pontja szerint az „útszűkület” tábla azt jelzi, hogy az úttest szélessége a megelőző útszakaszhoz képest számottevően csökken -, de józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy olyan útszakaszt jelent, ahol valami miatt leszűkül az út szélessége és a közlekedési szakemberek szerint nem fér el egyszerre egymás mellett két autó, azaz szükséges az elsőbbségadás szabályozása. Jellemzően szűk hidaknál és egyéb átjáróknál helyezik ki ezeket a táblákat, de van másfajta előfordulási helye is.

Ilyen például Tatabányán, a Gál István lakótelep „mögötti” Bárdos László utca, amely a város egyik legfontosabb közlekedési útvonalának része: több városrészből is ezen keresztül közelíthető meg a legkönnyebben az M1-es autópálya óvárosi csomópontja, illetve az e fel- és lehajtó közelében található ipari park. Mindebből következik, hogy az amúgy normál, azaz „kétjárműves” szélességű Bárdos László utcában kora reggeltől késő estig nagy a forgalom.

Ezzel néhány évvel ezelőttig semmi gond nem is volt, de akkor valaki okosan kitalálta, hogy a Gál István lakótelepet jellemző parkolóhiányt úgy lehet a legjobban megoldani, ha az út két szélére – felváltva a két irányba – kijelölnek néhány parkolóhelyet. Gyanítom, e változtatásnak volt némi forgalomcsillapítási célzata is, hiszen a jó magyar autós, ha csak egy kis lehetőséget is lát rá, biztos, hogy gyorsabban megy a lakott területen megengedett legnagyobb sebességnél. Márpedig ez az út – lakótelepi házak és a vasút, majd pedig később a garázssor között – szinte csábít arra, hogy egy-egy önjelölt Fittipaldi padlóig nyomja a gázpedált. (Tatabányán ennek amúgy is hagyománya van, de ennek részleteibe most inkább ne menjünk bele…)

Szóval pár évvel ezelőtt – nem tudom pontosan mikor, de a Google Street Wiew területet bemutatót 2011 év végi felvételein még nincsenek kinn a táblák - forgalom- és sebességcsillapítási célzattal kijelöltek néhány parkolót és kihelyezték a KRESZ-ben 13-as és 14-es számú ábraként jelzett táblákat. Persze, ha ezzel sikerült volna megoldani a problémát, akkor nem neveznék a magyart a világ egyik legtalálékonyabb nemzetének. Merthogy mit is csinál a jó tatabányai autós – legalábbis egy jelentős többségük - e leszűkített útszakaszon? Konkrétan leszarja, hogy autók parkolnak az út szélén és az elsőbbséget tábla szabályozza. Úgy gondolja, van ott elegendő hely arra, hogy a parkoló autók mellett még két, egymással szemben közlekedő gépkocsi is elférjen. Ha a vegytiszta matematikát nézzük, akkor ez valóban így van, hiszen 1+2 az valóban 3, ám elég egy-két centi tévedés – például egy hirtelen kormánymozdulat - az egymással szembe közlekedőknél és máris megtörtént az ütközés.

S, hogy valójában miért írtam le mindezt? Csak azért, hogy morgolódhassak, mert engem kifejezetten idegesít a KRESZ ezen szabályainak szándékos megsértése. Ugyanis szinte minden alkalommal, amikor a Bárdos László utcában járok, belefutok olyanokba, akiket nem érdekelnek a kihelyezett jelzőtáblák. Sosem értettem – és ahogy öregszem egyre inkább nem értem – miért lehet szabályosan közlekedni. A szerencsétlen KPM-BM együttes rendeletet nem azért találták ki 45 évvel ezelőtt, hogy szándékosan szívassák az autósokat, hanem azért, hogy a közúti közlekedés biztonságos és zavartalan legyen. Ehhez azonban be kellene tartani a jogszabályban leírtakat.

Aki ismer, tudja, hogy birkatürelmem van, és soha semmiért nem szoktam morogni...

Na jó, ez nem teljesen igaz, mert egyszer-kétszer, néhány kisebb apróságon felcseszem az agyam és ennek ékes magyarsággal és a helyzetnek megfelelő mértékű volumennel hangot is adok...

Oké-oké, valójában állandóan morgok minden szirszaron, de a tegnap esti személyes élményem azért még sokat próbált morgós medve lelkivilágomat is megérintette...

Néhány kellemes kör lekocogása miatt mentem ki a Csónakázó-tóhoz, a pályára. Este 7 körül rajtam kívül senki nem volt a rekortánon, leszámítva azt a néhány kutyást, aki kedvencét - szokás szerint - a keskeny futópályán sétáltatta, mintha nem lenne elég hely a murvás sétaösvényen, vagy az út melletti fák, bokrok között.

Szóval az első körömben éppen az egyenletes tempóra és a szabályos légzésre figyeltem, amikor a "tófarokból" kifordulva előttem termett egy közepes méretű, fehér színű spániel. Gazdája valahonnan a távolból, hangosan próbálta visszacsalogatni magához, mondhatni a zéróhoz közelítő eredményességgel. A négylábú ugyanis barátkozni szeretett volna velem, ami abban nyilvánult meg, hogy nyelvét kiöltve és farkát csóválva megállt keresztbe előttem a rekortánon, nekem pedig a reflexemet maximálisan igénybe vevő hirtelen kikerülő manővert kellett végrehajtanom, mint Han Solónak az Ezeréves Sólyommal a Csillagok háborúja ötödik részében, az aszteroidamezőben. Ellenkező esetben keresztülesek szerencsétlen négylábún, ami az álmoskönyv szerint - valljuk be őszintén - nem sok jóval kecsegtető lehetőség. Sem neki, sem pedig az én számomra.

A második körben a kedves gazdi már megfogta a kutyust, igaz csak a nyakörvénél és nem kötötte pórázra, amit egyébként a kutyák közterületen való sétálását szabályozó városi rendelet előírja; de ne legyek már ennyire maximalista, örülnöm kellene az apró eredményeknek is... A kedvességet természetesen hangos és jól érthető "Köszi!" felkiáltással nyugtáztam.

A harmadik körben a jószág ismét önállósította magát - ki tudja, talán megérezte rajtam, hogy szeretem az aranyos, négylábú szőrgombócokat -, s újfent igyekezett a közelembe férkőzni. A tíz méterrel mögötte bandukló gazdája hangosan figyelmeztette: "Eljössz onnan, teeeee..." Aztán amikor mellé értem, az orra alatt dörmögve, de azért jól érthetően még hozzátette: "Fura ízlésed van neked, te kutya!"

Szerintem ezt nem lehetett félreérteni, és a hölgy egyértelműen arra célzott, hogy nem éppen futó testalkatommal - a magyarul kevésbé értők számára fordítok: dagadt disznóként - rovom a köröket, ami őt módfelett zavarja, hiszen egyrészt elrontom az esti Csónakázó-tó látványát, másrészt pedig folytonos megjelenésem miatt nem tudja az általa elgondolt forgatókönyv szerint sétáltatni házikedvencét. Egy pillanatra elpattant bennem valami, s az agyamból már elindult az az elektromos inger a lábaim felé, ami azt a parancsot adta volna ki végtagjaimnak, hogy "Állj!" és "Hátra arc!" Aztán szerencsére e parancs végrehajtása előtt néhány nanoszekundummal meggondoltam magam, s mint aki nem hallotta az egészet, tovább kocogtam és nem küldtem el hirtelen felindulásból a csajszit melegebb éghajlatra... Vagy tán még egy kicsit messzebb is.

Nem mondanám, hogy életem hátralevő részében nem tudok majd nyugodtan aludni a történtek miatt, de azért tegnap este óta ott motoszkál a kérdés a fejemben: mi a francért kell beszólogatni vadidegen embereknek? Miért nem tud mindenki a saját dolgával foglalkozni?

(A Csónakázó-tó futópályájának egy rövid szakaszáról készült képet Varga Zoltán fotói között találtam meg a neten.)