Szücsike agyszüleményei

Aki ismer, tudja, hogy birkatürelmem van, és soha semmiért nem szoktam morogni...

Na jó, ez nem teljesen igaz, mert egyszer-kétszer, néhány kisebb apróságon felcseszem az agyam és ennek ékes magyarsággal és a helyzetnek megfelelő mértékű volumennel hangot is adok...

Oké-oké, valójában állandóan morgok minden szirszaron, de a tegnap esti személyes élményem azért még sokat próbált morgós medve lelkivilágomat is megérintette...

Néhány kellemes kör lekocogása miatt mentem ki a Csónakázó-tóhoz, a pályára. Este 7 körül rajtam kívül senki nem volt a rekortánon, leszámítva azt a néhány kutyást, aki kedvencét - szokás szerint - a keskeny futópályán sétáltatta, mintha nem lenne elég hely a murvás sétaösvényen, vagy az út melletti fák, bokrok között.

Szóval az első körömben éppen az egyenletes tempóra és a szabályos légzésre figyeltem, amikor a "tófarokból" kifordulva előttem termett egy közepes méretű, fehér színű spániel. Gazdája valahonnan a távolból, hangosan próbálta visszacsalogatni magához, mondhatni a zéróhoz közelítő eredményességgel. A négylábú ugyanis barátkozni szeretett volna velem, ami abban nyilvánult meg, hogy nyelvét kiöltve és farkát csóválva megállt keresztbe előttem a rekortánon, nekem pedig a reflexemet maximálisan igénybe vevő hirtelen kikerülő manővert kellett végrehajtanom, mint Han Solónak az Ezeréves Sólyommal a Csillagok háborúja ötödik részében, az aszteroidamezőben. Ellenkező esetben keresztülesek szerencsétlen négylábún, ami az álmoskönyv szerint - valljuk be őszintén - nem sok jóval kecsegtető lehetőség. Sem neki, sem pedig az én számomra.

A második körben a kedves gazdi már megfogta a kutyust, igaz csak a nyakörvénél és nem kötötte pórázra, amit egyébként a kutyák közterületen való sétálását szabályozó városi rendelet előírja; de ne legyek már ennyire maximalista, örülnöm kellene az apró eredményeknek is... A kedvességet természetesen hangos és jól érthető "Köszi!" felkiáltással nyugtáztam.

A harmadik körben a jószág ismét önállósította magát - ki tudja, talán megérezte rajtam, hogy szeretem az aranyos, négylábú szőrgombócokat -, s újfent igyekezett a közelembe férkőzni. A tíz méterrel mögötte bandukló gazdája hangosan figyelmeztette: "Eljössz onnan, teeeee..." Aztán amikor mellé értem, az orra alatt dörmögve, de azért jól érthetően még hozzátette: "Fura ízlésed van neked, te kutya!"

Szerintem ezt nem lehetett félreérteni, és a hölgy egyértelműen arra célzott, hogy nem éppen futó testalkatommal - a magyarul kevésbé értők számára fordítok: dagadt disznóként - rovom a köröket, ami őt módfelett zavarja, hiszen egyrészt elrontom az esti Csónakázó-tó látványát, másrészt pedig folytonos megjelenésem miatt nem tudja az általa elgondolt forgatókönyv szerint sétáltatni házikedvencét. Egy pillanatra elpattant bennem valami, s az agyamból már elindult az az elektromos inger a lábaim felé, ami azt a parancsot adta volna ki végtagjaimnak, hogy "Állj!" és "Hátra arc!" Aztán szerencsére e parancs végrehajtása előtt néhány nanoszekundummal meggondoltam magam, s mint aki nem hallotta az egészet, tovább kocogtam és nem küldtem el hirtelen felindulásból a csajszit melegebb éghajlatra... Vagy tán még egy kicsit messzebb is.

Nem mondanám, hogy életem hátralevő részében nem tudok majd nyugodtan aludni a történtek miatt, de azért tegnap este óta ott motoszkál a kérdés a fejemben: mi a francért kell beszólogatni vadidegen embereknek? Miért nem tud mindenki a saját dolgával foglalkozni?

(A Csónakázó-tó futópályájának egy rövid szakaszáról készült képet Varga Zoltán fotói között találtam meg a neten.)

Hölgyeim és Uraim! Kérem, tegyék meg tétjeiket! A rulett már forog, a golyó már körbe-körbe rohan. Vajon mi jön ki? A szívinfarktus? Az agyvérzés? Az agyi infarktus? A gyomorfekély? Az idegösszeroppanás? Vagy esetleg a rák valamelyik korántsem humánus változata? Vajon melyik vág majd rendet a mai negyvenes korosztály soraiban?

Van a sokak által jól ismert és idézett mondás: „a 30 az új 20”. Ennek mintájára ízlelgessük a mondatot, miszerint a 40 az új 60. Nem annyira szép és optimista, mint az eredeti gondolat, ellenben szomorúan és ijesztően igaz. És szerintem a jövőben még nagyon sokat fogjuk hallani.

Néhány héttel ezelőtt olvastam egy blogbejegyzést, amelynek írója szerint hullik a negyvenes korosztály, „mert hajtunk, mint a barmok, több fronton igyekszünk teljesíteni, sokszor túlteljesíteni, mindezt állandó stresszben”.

Nem tudok és nem is akarok vitatkozni a kijelentéssel, hiszen magam is látom, hogy egyre több, a negyvenes korosztályba tartozó ismerősöm (illetve ismerősöm ismerőse) betegszik meg, diagnosztizálnak nála súlyos betegséget, vagy – ilyen is van sajnos - egyik napról a másikra meghal. Mindez eddig a hatvanas korosztályra volt jellemző, ahogy arról korábban írtam is. Az elmúlt néhány évben azonban a negyvenesek is kiemelten veszélyeztetettek lettek. És a tendencia a jövőben tovább fog emelkedni, még ha ezt kicsit nehéz is elfogadnunk.

Hogy mi az oka mindennek? Szerintem senkire nem fognak az újdonság erejével hatni az alábbi tények... Ahogy az előbb említett blog is részben céloz rá, az, hogy egész nap pörgünk, s 12-14 óra munka után nem befejezzük, csak abbahagyjuk az aznapi munkahelyi teendőket. Az, hogy nem tudjuk elengedni a munkahelyi problémákat és otthon is feszt azokon rágódunk, tovább hergelve, idegesítve magunkat és családtagjainkat is. Az, hogy napközben alig eszünk, este pedig „ide nekem a hűtőszekrényt is” felkiáltással zabáljuk félholtra magunkat. Az, hogy szinte semmit nem sportolunk vagy ha mégis, nem rendszeresen. Az, hogy életünkben olyan szinten van jelen a stressz, hogy ha létezne az ilyen állapotot mérő készülék, akkor az folyamatosan a skála maximumának közelében lenne. Az, hogy dohányzunk, s néha még az ivást is túltoljuk. Az, hogy nem tudjuk igazán élvezni az életet: egy filmet, egy jó könyvet, egy pohár bort, mert már nem áll rá az agyunk. Az, hogy az ajánlott 8-9 óra helyett jó, ha 5-6 órát alszunk éjjelente – és ez így megy már évek, ha nem évtizedek óta…

Ez utóbbihoz kapcsolódik az a történet, amely a tavasszal esett meg velem. Koszovóban jártam, egy újságíróknak szervezett sajtótúrán, amelyen, többször is, kora reggel kezdődött és egész nap tartott a feszített program. A csoportban lévő angol és német kollégák már a második napon „lázadtak” az ellen, hogy mindössze 6-7 óra alvást „engedélyeztek” számunkra a szervezők. Mondván, ők ahhoz vannak hozzászokva, hogy későn fekszenek le (éjfélnél korábban szinte soha nem kerülnek ágyba), ugyanakkor délelőtt 9-10 óránál korábban nem hajlandók felkelni. Finoman szólva is furcsán néztek rám – konkrétan bolondnak tartottak –, amikor közöltem velük, hogy én azért nem vagyok fáradt az alig 6 órás alvás után, merthogy felnőtt életem jelenős részében nem aludtam többet hétköznapokon, így edzettnek érzem magam a mostani kihíváshoz is…

A baj forrása szerintem ott van, hogy bár felismerjük a problémát, nem tudunk vagy egész egyszerűen nem akarunk tenni ellene semmit. Akármerre megyek, vagy éppen az ismerőseim, barátaim körében is többségében kiégett, megfáradt, feszült, ideges, a mindennapi mókuskerék-tempóba beletörődött, megfásult, urambocsá életunt negyveneseket látok – természetesen tisztelet a kivételnek -, akik robotpilóta üzemmódban működve pörgetik maguk előtt azt az évtizedet, amelyben igazából élniük, s ahogy a korábban említett blogban is olvasható, a gyermekeiket nevelniük kellene.

Néhány hete egy ismerősöm mesélte, hogy reggelente hosszú percekig tart mire sikerül magáról lerángatnia a zombi álarcot, s csak utána kezd el úgy, ahogy működni. Másnap reggel én is mértem az időt, s elszomorító eredményt kaptam… Talán nem véletlen a mondás – amin csak első hallásra röhögünk, mert értelmét később fogjuk fel -: „ha negyven év felett úgy kelsz fel, hogy nem fáj semmid, akkor jó esélyed van rá, hogy meghaltál.”

A megoldás pedig - legalábbis úgy gondoljuk - az, hogy az egyre gyakrabban jelentkező kellemetlen tüneteket és a testet, agyat zsibbasztó fáradtságot különböző színű bogyókkal igyekszünk leküzdeni. A fehér színű a nyugtató és a szívverést szabályozó, a sárga a koleszterincsökkentő és az emésztéssegítő, a piros pedig a cukorszinttartó és a vérröggátló. És még jó hosszan sorolhatnám a különféle színeket, hatásokat…A végeredmény pedig borítékolható.

Hölgyeim és Uraim! Kérem, tegyék meg tétjeiket! A rulett már forog, a golyó már körbe-körbe rohan…

Emlékszel papa, amikor makkot szedtük a szárligeti erdőben a malacoknak? Alig néhány óra alatt öt-hat zsákkal is összegyűjtöttünk az öreg tölgyfák terméséből azon a kora őszön. Én talán tíz éves voltam, csüngtem minden szavadon. Jól emlékszem, amikor azt mondtad, ez az adag jó sokáig elég lesz, a decemberi disznóvágásig biztosan, ugyanis nem szabad egyszerre túl sokat adni belőle a malacoknak, mert elvásik a foguk.

Emlékszel papa, amikor arra tanítottál, hogy miként lehet felfedezni az elmúlt évi avar között megbújó hóvirágot tavasszal az erdőben? Igen, akkor még lehetett hóvirágot szedni, s mi minden évben ki is jártunk a „titkos völgyünkbe”, ahonnan két-két nagy csokorral tértünk haza. Néhányat a hagymával együtt szedtük ki – bár ez már akkor is tilos volt -, hogy a mama el tudja ültetni a kertbe, ahol a következő évben teljes pompájában keltek ki. Én jól emlékszem arra, mit tanítottál. Csak le kellett guggolnom, kezembe venni egy kis avarral vegyes földet, összedörzsölni a két tenyerem, majd jó nagyon beleszagolni, hogy elöntse egész testem a márciusi ébredő erdő semmivel össze nem téveszthető illata. Ettől – mint egy mesében - kitágult minden érzékem, s néhány másodpercen belül már meg is láttam az addig mesteri módon elbújt fehér virágokat, a fák tövében, a száraz levelek alatt vagy a sziklák árnyékéban. Soha nem felejtem ezeket a csodálatos tavaszi sétákat. Csak mi ketten voltunk abban az erdőben, amit oly nagyon szerettünk.

Emlékszel papa, amikor a fűrészgéppel aprítottuk a téli tüzelőt, s te nem engedted nekem, a másodikos nagyfiúnak, hogy ott kotnyeleskedjek a percenként több százat forgó, pengeéles vágólap közelében, nehogy véletlenül megvágjam magam. Pedig mennyire szerettem volna segíteni neked, még akkor is, ha tudtam, hogy kifogyhatatlan belőled a munkakedv és az erő. Most már elárulhatom, amikor nem figyeltél oda, néhány kisebb fadarabot mégiscsak összeaprítottam, s bár nagyon izgultam, mégsem vágtam le egyetlen ujjamat sem. Ugye, csak megjátszottad, hogy elfordultál?

Emlékszel papa, amikor már itt nálunk a kertben te metszetted meg nekünk azt a pár tő szőlőt, amit meghagytunk, mert én egyszerűen képtelen voltam megtanulni, miként kell úgy csinálni ezt a munkát, hogy értelme is legyen. Soha nem volt annyi termés az öreg tőkéken mint abban az évben. Ha akartam, akár még bort is csinálhattam volna belőle - annyi fürt húzta a föld felé a vesszőket - hiszen, azt is számtalanszor elmagyaráztad, hogy kell. Persze nem bor lett a termésből, jóízűen befaltunk a semmivel össze nem téveszthető mélylila Otellót.

És arra emlékszel papa, amikor pontosan tíz évvel ezelőtt, a nyolcvanadik születésnapodon, a torta megszegése után azt ígértem neked, hogy a századik születésnapodon majd együtt táncolunk? Merthogy azt egyikünk sem szerette, de a kerek évforduló pont jó alkalom lett volna arra, hogy megmutassuk a családnak: tudunk mi táncolni, ha akarunk… Te persze csak nevettél. „Hol leszek én már akkor?” – kérdezted, s szemedben megcsillant a rád mindig jellemző vidámság. Én pedig azt feleltem, „ne aggódj, egészségesebb leszel, mint én, a táncot is jobban fogod bírni nálam.”

Sajnos neked lett igazad… Napra pontosan hat éve és hét hónapja annak, hogy itt hagytál minket – hiszem, hogy felülről nézel le ránk és vigyázol mindannyiunkra –, én a hiányod azonban a mai napig nem tudtam megszokni, nem vagyok képes elfogadni! Ma, amikor kilencven éves lennél, még erősebben törnek elő belőlem az érzelmek, még jobban érzem, hogy mennyire hiányzol! Tudom, hogy egyszer még – talán egy másik világban vagy egy másik dimenzióban – találkozunk és egy örökkévalóságnyi időnk lesz felidézni az összes közös emlékünket.

Nincs is annál jobb érzés, amikor a kellemes vasárnap délutáni tekerésből úgy érsz haza, hogy azt látod: a kertkaput tartó oszlop megadta magát az idő vasfogának, s az évtizedekkel ezelőtt ki-tudja-milyen-malterral összetapasztott-összeragasztott „szőllősi kő” darabok – engedve a fagy erejének, valamint az időjárás viszontagságainak – annyira kilazultak, hogy az már balesetveszélyessé vált és nem lehet tovább odázni a javítását.

Mire gondol ilyenkor a műszaki dolgokban és a minimális kézügyességet igénylő feladatokban jártasnak nem igazán nevezhető egyszerű ember? „Bezsaluzzuk, kiöntjük, betonnal, oszt készen is vagyunk!” – futott át agyamon a villámgyors gondolat, amit aztán a felismerés követett, hogy igazából sem zsaluzni, sem pedig betonozni nem tudok és e két hiányosság éppen elegendő arra, hogy nagyratörő álmain apró szilánkokra hulljanak.

Kőművest találni Tatabányán csak egy picit nehezebb kihívás, mint megmászni a Mount Everestet serpák kísérete és oxigénpalack nélkül, a nehezebb útnak számító Északi-falon keresztül, betakart szemmel, összekötött kézzel, csak hátrafelé menve. Persze ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, csak azt, hogy egy csípőprotézis műtétre hamarabb sorra kerülsz, mint, hogy elvállalja ezt a munkát egy falazómunkás mesterember.

Aztán, ha el is vállalja, akkor annyit kér érte, mint egy szegényebb afrikai ország egy havi költségvetése – hívta fel erre az alapvető közgazdasági tényre a figyelmemet Gábor barátom, aki először örömmel felajánlotta, hogy segít a „bezsaluzzuk, kiöntjük betonnal, oszt jó napot” projektben, majd miután látta a félig megroggyant kerítésoszlopot gyorsan módosította a véleményét, s arról tájékoztatott, hogy ez a beteg sajnos már menthetetlen…

Az ítélet tehát megszületett: új oszlop építése. Szerencsére Gábor pontosan tudta, hogyan is kell ennek nekilátni: számolt, mért, tervezett, vásárolt, s a következő szombaton már neki is állhattunk az építkezésnek. Azaz először a bontásnak… Legnagyobb félelmünk – a régi oszlop elbontása – olyan probléma volt, amely megoldotta önmagát: kisebb négykezes segítség kellett csak ahhoz, hogy saját súlyát és a gravitációt segítségül hívva lefeküdjön az udvar porába, nem riogatva tovább minden arra járót. Az új oszlop alapjának kiásása könnyebb feladatnak ígérkezett; s mint mindig, amikor ezt gondolja az ember, az öreg Murphy bácsi közbeszól, így ezúttal is természetesen ezzel szívtuk a legtöbbet. Az egykori alapba rejtett két jókora sziklát ugyanis csak kemény munkával, némi fifikával és brutális férfierővel lehetett kiemelni a gödörből. Ami aztán úgy benyelt nyolc zsák kültéri szárazbetont, mint középhaladó alkoholista egy demizsonnyi szatmári szilvapálinkát.

Aki azt hiszi, hogy talicskában megkeverni a zsákos betont – egyszerre két zsákkal, csak, hogy tényleg minden tuti legyen – jó móka, az valószínűleg még soha nem csinált ilyet. Eddig a napig én sem, de hát ugye egyszer mindent el kell kezdeni, s így 43 évesen végre én is kijelenthetem: elveszettem a betonkeverési szüzességemet… Végül néhány órás munka és közel 20 zsák megkeverése után sikerült csurig megtöltenünk minden zsalukövet a cement-kavics-víz jól átforgatott, pudingszerű elegyével.

Jelentem, két nap munka után az új, kertkaput tartó oszlop áll, mintha világ életében ott lett volna. „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – írta annak idején Vörösmarty, s valóban jóleső érzés volt rápillantani a közel két méter magas betonkolosszusra. Mindez persze nem sikerülhetett volna Gábor barátom biztatása, szaktudása és segítsége nélkül. Az már persze megint más kérdés, hogy másnap még olyan helyen is izomlázam volt, ahol egészen eddig azt sem tudtam, hogy van izmom…

Ember, nem hallod, sikít a Föld! Fájdalmában ordít, kínjában üvölt, gyötrelmében jajgat. Hol hangosabban, máskor gyengülve, de folyamatosan. És e szenvedést te okozod neki!

Ember, nem hallod, sikít a Föld! A vérét szívod. Felforralod. Felégeted. Megfullasztod. Megmérgezed. Kiszipolyozod. Kizsigereled. Kiszaggatod. Elpusztítod. S közben azon keseregsz, hogy nem ad magából eleget. Olajat. Gázt. Ércet. Nyersanyagot. Erdőt. Fát. Állatot. Növényt. Vizet. Termőföldet. Élelmiszert. Mindent.

Ember, nem hallod, sikít a Föld! Pedig jelez is neked. Pusztító orkánokkal. Özönvíznyi esővel. Romboló árhullámmal. Mindent elemésztő sárfolyamokkal. Gyilkos lavinákkal. Hegynyi kőomlásokkal. Perzselő aszállyal. Fullasztó homokviharokkal. Olvadó jégsapkával. Emelkedő tengerszinttel. De te nem látsz és nem hallasz semmit. Vak vagy és süket!

Ember, nem hallod, sikít a Föld! Műanyag borít már mindent. Tengerpartot, hegyet, erdőt, síkvidéket. Millió év alatt sem bomlik le. Ott lebeg az óceánokban. Országnyi, gusztustalan szigetekké áll össze. Állatok eszik és halnak bele. Növények fulladnak meg és száradnak el a vékony fóliák alatt. De te mégis tovább gyártod e mesterséges anyagokat.

Ember, nem hallod, sikít a Föld! A pénz csillogása megvakít, csilingelése pedig elveszi hallásod. Azt hiszed élsz, pedig csak saját, egyre mélyebb sírodat ásod. De gödör széle már mozog, az agyag és a homok hamarosan rád omlik. Élve eltemet. És akkor már hiába könyörögsz!

Ember, nem hallod, sikít a Föld!