Beszélgettünk a minap az asszonnyal. Egészen konkréten gyermekkorunk kedvenc meséit veséztük ki, miközben az autópályán hazafelé tartottunk Budapestről. Mondhatná bárki: nem volt jobb dolgunk? A kérdés jogos, ám nekünk mégis nagyon jól esett felidézni, hogy miket is néztünk két tévémaci klipp közbe, esti mese gyanánt, cirka negyed évszázaddal ezelőtt.
Nekem örök kedvencem Pityke őrmester volt. A vékony, hatalmas és hegyes orrú, szocialista-típusú fakabát-egyenruhába bújtatott mindenre elszánt rendőr, aki hűséges kutyájával, Marcipánnal derítette fel a bűnügyeket, fogta el a szélhámosokat és a tolvajokat. Egyszerűen imádtam. Aztán ott volt Frakk, a macskák réme, amelyből egyetlen epizódot sem hagytam volna ki a világ minden pénzéért sem! Tetszett, ahogy a barna színű, vizslautánzat rendszeresen kibabrál az idegesítően nyávogó hangú macskákkal, Lukréciával és Szerénkével.
Ugyancsak imádtam a Nagy Ho-ho-ho Horgászt, akinek talán egyszer sikerült halat fognia, mintegy háromszáz epizód alatt. Akkor is csak azért, mert megszánta egy pikkelyes, így önként és dalolva ugrott bele a pecakalapos főszereplő hálójába. Nem tudom, van már vagy húsz éve, hogy utoljára láttam e rajzfilmet, de de a sorozat jellegzetes főcímzenéje még mindig a fülemben cseng, a szöveget pedig fejből nyomom...
Aztán ott volt a Magyar Népmesék sorozat, amelyben a népszerű mesélő, Szabó Gyula hangja bűvölte ámulatba a képernyő előtt szájtátva ülő apróságokat, köztük természetesen engem is.
Hosszan lehetne még folytatni a sort, hiszen nem írtam még Doktor Bubóról, a Futrinka utcáról, a Kockásfülő Nyúkról, Jamie-ről, a csodalámpáról és a tőlük elválaszthatatlan bobtail kutyusról, vagy éppen Lolkáról és Bolkáról. Mindegyik meséről hosszú perceket „mesélhetnék”, de mégsem teszem, mert aki át akarja érezni azt a hangulatot, amiben most én is vagyok, annak szerintem már bőven elég volt a fenti felsorolás.
De miért is beszéltünk mi az asszonnyal, Budapestről hazafelé, gyermekkorunk kedvenc esti meséiről? Történt, hogy a hétvégén keresztlányunk bejelentette: nálunk szeretne aludni. Természetesen egy hat éves leányzó kívánsága parancs! Így a vasárnap reggel a magyar kereskedelmi televízió-csatornák matiné műsorainak megtekintésével telt. Nem mondom, hogy rossz volt a műsor, hiszen láthattunk Tom és Jerry-t, Hupikék törpikéket és Garfield-et is. (Persze a régi „klasszikusok” közül egyet sem vetítettek...) Aztán az egyik küföldi rajzfilm csatornára kapcsolva elszabadult a pokol. Alaktalan állatok, semmire nem hasonlítható lények, és a készítőik által humorosnak tartott valamik gyilkolták egymást, vagy éppen szivatták agyba-főbe másikat.
Kénytelen vagyok elfogadni, hogy felgyorsult a világ, hiszen én magam is benne élek, azt azonban nem tudom tolerálni, hogy a gyerekeknek ilyen mocsokkal tömjék a fejét minden hétvégén, vagy ki tudja, talán hétköznap is...?! Mi, a mostani harmincasok is felnőttünk a normális meséken, fejlődésünkhöz nem kellett az erőszak és a szavakba nem is önthető bugyutaság.
Őszintén megmondom, kíváncsi vagyok, hogy ha egy mai mesenéző gyerkőcöt megkérdeznék, mondana-e neki valamit Mazsola, Ursula, vagy éppen a Sárkányfűárus neve. Meg lennék lepődve, ha tudná, kikről is van szó!
Utolsó kommentek