Reggelente, a főváros felé tartó vonaton sok élménnyel gazdagodik az ember, így természetesen én is. Van, amiken csak mosolygok, a többségén azonban bosszankodom.

Megmosolyogtató például az a kisöreg, aki minden csütörtökön, a '60-as évek melósruhájába öltözve, svájcisapkával a fején ül a széken, s közben cuppog feszt, mintha nem lenne foga, s folyamatosan az ínyét szívná. Ő az, aki rendszerint 3-4 bőrönddel (hogy a retro hangulat teljes legyen, igazi, papundekli bőröndök ezek, amelyeket gumipókkal fog egybe, mert a zárjaik, gondolom, már nem működnek rendesen), és a hordozásukhoz hegesztett kézikocsival utazik valahonnan nagyon messziről (amikor én Tatabányán felszállok, ő már a vonaton van) Budapestre. Aztán Kelenföld után már az előtérben készül a leszállásra. Tipeg-topog, rendezkedik, hiszen feltétlenül fontos, hogy ő legyen az első, aki lelép a kocsiról, még akkor is, ha az összes bőrönd leszedéséig gyakorlatilag feltart vagy nyolcvan utast.

Szóval, rajta csak mosolygok. Bosszantó viszont az az ürge, aki egész egyszerűen képtelen befogni a száját az egy órás vonatút alatt. Róla konkrétan tudom, hogy Tatán száll fel (de csak azért, mert már milliószor elmondta), s állandóan csacsog. Mint egy pletykás vénasszony az ÖTYE-ben...

Nos Sanyi (az egykori főiskolai tanárom, Géza bácsi után nekem is minden ismeretlen férfi Sanyi) folyamatosan beszél. Boldogítja, szórakoztatja az ülésszomszédait (illetve idegesít jó néhány másik utast, köztük engem is...), akarva akaratlanul is hallom, hogy csak beszél, beszél, de igazából nem mond semmit. Szerintem szerelmes a saját hangjába, de még azt is el tudom képzelni, hogy otthon az asszony viseli a nadrágot, s neki  egyszerűen nincsen lehetősége kibontakozni. Marad tehát a vonat, ahol nagyszámú közönség figyeli produkcióit.

Persze, Sanyihoz hasonlóan, vannak mások is, akik közösségi életük legfőbb színtereként élik meg a vasúti kocsikat, s csak csacsognak, locsognak, pletykálnak, sustorognak. Természetesen senki nem azt várja el, hogy a síneken gördülő másodosztályon könyvtári csend uralkodjon, de reggelente, amikor az ember még kettőig nem lát, vagy éppen rendezgeti gondolatait, jól esne egy kis csend utazás közben. Ehelyett a szerelvényben a háttérzaj gyakran akkora mint a '80-as években a tatabányai vasútállomás közelében működő, csak százlábúnak nevezett talponálló borkimélőben.