Most, hogy elhalkult az újévi tűzijáték visszhangja a Gerecse és Vértes közötti évezredek óta lakott völgyben; most, hogy a kutyáim már nem nyüszítenek félelmükben a Sztálin-orgonára emlékeztető pirotechnikai-eszköz robbanásokat hallva; és most, hogy az ebek már nem akarnak nekiugrani a szomszéd kertből fellőtt, az éjszakát nappali világosságba borító zöld-piros-sárga-arany-fehér színű tűzijáték labdáknak, szóval most már én is úgy gondolom, hogy meg lehet kezdeni az újévet.
Nem mondhatnám, hogy hólyagfeszítő és gyomorzsugorító izgalommal vártam 2011-et, igazából az elmúlt esztendők olyan gyorsan repültek el egymás után, hogy szinte felfogni sem volt időm az idő múlását, csak tapasztaltam, hogy minden évben egyre nagyobb szám került a születésnapi tortámra. Azaz számomra már évek óta szinte minden szilveszter és újév napja majdhogynem ugyanolyan „szürke”, mint az összes többi hétköznap az esztendőben.
És gondolom, ezzel nem vagyok egyedül! Egy átlagos ember számára az év utolsó napja maximum annyiban különbözik a többitől, hogy egy kicsit tovább marad ébren az ember, ha úgy alakul elmegy bulizni, vagy éppen otthonában, élete párja társaságában várja, hogy éjfélt üssön az óra, s megpróbál ébren maradni, fogpiszkálóval kitámasztva leragadni készülő szemét, hiszen az újesztendőt mégiscsak illik pezsgővel, koccintással és a Himnusz meghallgatásával köszönteni.
Én magam, az újév első másodperceiben, a Himnuszt hallgatva, feleségem kezét fogva, a másik kezemben egy pezsgőspohárral, s próbálva nem törődni az utcáról beszűrődő, egyre nagyobb „csatazajjal”, azon gondolkodtam, hogy vajon mit is várok 2011-től? Rá kellett jönnöm, hogy nem túl sokat. Nejem társaságában szeretném nyugodtan élvezni az életet, legjobb tudásom szerint elvégezni a munkám (lehetőleg még hosszú-hosszú éveken át), néha elmenni egy kicsit kikapcsolódni, akár a tengerpartra, akár csak belföldre, egy pihentető wellness hétvégére, vagy éppen kedvenc tájegységem, az Őrség valamelyik településére.
Mint ahogy eddig sem tettem, ezután sincsen kedvem belefolyni a napi pártpolitikai eseményekbe, nem vágyom azok kommentálására, az események bármilyen előjelű megváltoztatására. Itt, a blogomban továbbra sem szeretnék a politikával foglalkozni, eddig sem hiányzott, sem nekem, sem pedig (gondolom) olvasóimnak.
Persze lehetne dühöngeni, morgolódni a benzináremelésen, az euró, a frank és a dollár folyamatos erősödésén, az ügyfélközpontúnak egyáltalán nem nevezhető bank, vagy más szolgáltató idegesítő és fenyegető levelein, és még ezer más vérnyomásnövelő napi apróságon, de ezt sem akarom megtenni. Itt nem akarok bosszankodni, van erre sajnos éppen elég lehetőség egy-egy normális nap során számos helyen és számos alkalommal.
Mire mindezt végiggondoltam, véget ért a Himnusz. Az utolsó taktusok elhalkulása, és a koccintás után azt kívántam, hogy - ha csak egy kicsit is, de - lassuljon már le az idő folyása. Nálam idősebbek és bölcsebbek mondják, hogy a 30 és 40 közötti évtized olyan gyorsan suhan el mellettünk, mint a gyorsvonat egy olyan állomáson, amelyiken nem áll meg. Észre sem vesszük, de a mindennapi taposómalom során szépen lassan magunk mögött hagyjuk a felnőttkort és belépünk a középkorúak közé. Holott tegnapelőtt még gyermekek voltunk, a téren rúgtuk a bőrt, vagy tapostuk a kerékpár pedálját, tegnap pedig fiatalként szereztünk diplomát és milliónyi tapasztalatot az élet minden területét.
Aztán ma reggel, munkába tartva, rá kellett döbbennem, hogy két nappal újév után minden visszazökkent a normál, karácsony előtti kerékvágásba. A vonaton alig találtam ülőhelyet, a metrón háromszor ellenőrizték a bérletemet, a kijelölt gyalogátkelőhelyen pedig ketten is megpróbáltak elütni, pedig most még szabályos is voltam az átkelésnél. Nincs mese, 2011 visszafordíthatatlanul megkezdődött, s dübörög száz százalékkal. Észre sem vesszük, s majd azon kapjuk magunkat, hogy pezsgőspohárral a kezünkben, a Himnuszt hallgatva búcsúztatjuk, miközben odakinn egyre nagyobb hangerővel szólnak a Sztálin-orgonák, köszöntve 2012-őt.
Utolsó kommentek