1985. augusztus 15-én - alig kilenc évesen - éppen jól megérdemelt nyári vakációmat töltöttem nagyszüleimnél, egy Tatabánya melletti kis faluban Szárligeten. Volt egy furcsa szokásom: az ágy helyett egy vastag szivacsdarabon aludtam, közvetlenü a szekrénysor előtt, a földön. Mégpedig abban a szobában, amelyikban idős, beteg dédnagymamám is lakott. Nagyon szerettem a dédit, olyan csodálos történeteket tudott mesélni a régi időkről fiatalságáról, a Tisza melletti, vidéki életről. Rengeteget nevettünk együtt az évtizedes sztorikon, családi anekdotákon. Persze voltak nagyon szivszorító, gyakran kegyetlen történetei is: a háborúról, az éhezésről, a német és az orosz katonák brutalitásáról, valamint dédnagyapám „málenkij robotjáról”, amely jó néhány évig eltartott. És persze a papa haláláról, az özvegyi évekről is.

Szóval azon, a közel 26 évvel ezelőtti, augusztusi napon arra ébredtem a szekrénysor előtt, hogy a fejem fölött zörögni kezdtek a porcelánok és a poharak a vitrinben. A dédi pedig azonnal kiabálni kezdett, „keljél fel kisfiam, földrengés van!” S már kapcsolta is be rádióját (jó öreg Sokol, két darab, 4,5 voltos laposelemről üzemeltetve, amelyek postásgumival voltak a rádió sötétbarna műbőrtokjához rögzítve), hogy meghallgassa a híreket. Nem kellett sokáig várni, ha jól emlékszem, néhány perc múlva, az éppen aktuális adást megszakítva, el is hangzott a Kossuth adón (szerencsétlen Sokolon csak ez az egy állomás jött be...), hogy erős földrengés rázta meg a Dunántúlt.

Dédnagymamám kiabálását hallva befutott a konyhában serénykedő nagymamám is a szobába. „Nyugodjon meg anyu, biztos csak egy teherautó ment el az úton” - mondta, mivel meg volt győződve róla, hogy egy, a ház mögött ívelő murvás úton elhaladó teherkocsi képes lett volna összekoccantani a szekrénybe bepakolt porcelán étkészletet. Csak jó néhány óra múlva sikerült meggyőzni őt, hogy valóban földrengés történt.

Nos, ez az emlék villant be az agyamba, amikor ma délután (az interetes források szerint, 18 óra 42 perckor) megmozdult a Föld Tatabányán.  Furcsa érzés volt. Éppen a konyhában álltam, s a vacsorát készítettem, amikor valami szokatlan morajlást hallottam közeledni. Egy századmásodperce még átvillant az agyamon, hogy egy újabb teherkocsis őrült hajt el a ház előtt, az utcán - mint ahogy az nem ritka ezen a környéken -, a tükörjéggel borított aszfalton. De a morajlás erősödött, majd jött a lökéshullám, amelybe még a ház gerendázata is belereccsent. 

Feleségem éppen a tévét nézte, az ágyban fekve látott volna neki a vacsorának, amikor megremegett a Föld. Mint mondja, előre-hátra mozgott alatta az ágy néhány másodpercig. Akkor megijedni sem volt idő, csak szóltam neki, hogy kapjon magára valami meleg ruhát, hozza magával a táskáját, a kocsi kulcsát, aztán irány az utca. Addigra már szinte minden szomszéd kinn volt a kapuk előtt, s egymást kérdezgették: mi történt? Gázrobbanás? Berobbant az egyik valamikor, immár két évtizede nem működő város alatti kőszénbánya? Vagy földrengésnek voltunk tanúi?

Természetesen ez utóbbi történt, az internet és a mobiltelefonok korában néhány perccel a rengés után már tudni lehetett, hogy a Richter-skála szerinti 4,8-es erősségű rengés epicentruma tőlünk alig 15-20 kilométerre Oroszlánynál volt, a föld alatt 10 kilométerrel. Ekkora már tudtuk, a család, a rokonok rendben vannak, de természetsen ők is megijedtek...

Amint elmúlt az első pillanat döbbenete, s vérünkből kiürült az adrenalin, rögtön azon kezdtünk el goldolkodni, mi lett volna, ha...? Mi történt volna, ha nagyobb a rengés, vagy ha éppen álmunkban ér minket? Aztán felmerült az is, hogy lesz-e utórengés, mert ugyebár azt mindannyian jól tudjuk, hogy a föld sosem egyszer reng...

Az utcán állva, a szomszédokkal beszélgetve, eszembe jutott volt középiskolai tanárom. Egyszer azt mondta: kis porszemek vagyunk mi a Föld felszínén, egy nagyobb fuvallat úgy repít minket el a halálba, mintha ott sem lettünk volna soha. Nem kell hozzá más, csak egy nagyobb szélvihar, egy űrből érkező nagyobbacska meteorit, vagy éppen egy földrengés. A természet vad ereje ellen még védekezni sem tudunk. 

Ma rájöttem, igaza volt a tanár úrnak!

Egy dolgot azonban még mindig nem értek. Mindenhonnan azt hallottam, mindenhol azt olvastam: az állatok megérzik a közeledő veszélyt. Hát a mi jószágaink nem lennének jó jósok. A papagájok ugyan csiviteltek mint szoktak, még a kutyák sem jeleztek semmit, csak a rengés után kezdtek el ugatni, nyüszíteni, valószínűleg félelmükben.