Az éjjel, álmomban Fukushimában jártam. Ne kérdezzétek, hogyan kerültem oda, lehunytam a szemem, és a következő pillanatban már Japánban voltam. A levegőből közelítettem meg az alaktalan fém- és betonkupaccá vált egykori atomerőművet, kezeimet madárszárny módján kitárva, vitorlázva kerültem egyet a magasban, madártávlatból szemléltem az alant dolgozó, fehér színű védőruhába és gázálarcba öltözött munkásokat, s közben nem vettem tudomást a jobb csuklómra erősített Geiger-Müller számláló géppuskalövésekre emlékeztető, folyamatos kattogásáról. Ha hinni lehet a kijelzőnek, néhány másodperc alatt akkora sugárdózis ért, amekkora egy egészséges embert háromszázezer év alatt...
A sérült reaktorok mellett földet érve - kicsit csalódottan vettem észre, hogy nem volt rajtam Superman-jelmez - csendesen figyeltem a körülöttem tüsténkedő, még saját egészségüket sem kímélő japánokat. Fáradtan, koszosan, büdösen dolgoztak, megelőzendő egy nagyobb katasztrófát. Amelyre az esély - valljuk be őszintén - ugyanakkora, mint, hogy egy elefánt átrepüli a sivatagot. Ötven-ötven százalék, hiszen vagy átrepüli, vagy nem...
Itt, a helyszínen még jobban látszik, milyen féktelen erővel képes tombolni a természet, ha elszabadul. Odalenn a mélyben megrázza magát Földanyánk, ami a felszínen 9-es erősségű földrengést okoz, melyet gyorsvonati sebességgel közeledő szőkőár követ. Menekülni, elbújni előle szinte lehetetlen. Majdhogynem a földdel vált egyenlővé minden: törmelék, roncsok, - néhol még holttestek is - teszik groteszkké eme egykoron meseszép tájat.
Mivel senki nem vesz rólam tudomást, végzik a munkájukat, így kicsit távolabb sétálok. A tengerpart eltűnt. A közeli városból semmi nem maradt, a még mindig sokkos állapotban lévő túlélők puszta kézzel kapirgálnak a romok között - körmük alatt radioaktív mocsok feketéllik -, élelmet, vizet keresve, vagy csak a március 11-én, az egyik pillanatról a másikra semmivé vált életük emlékeinek apró darabjai után kutatva. Már sírni sincs erejük, beletörődve veszik tudomásul ha előkerül egy-egy - eddig eltűntnek hitt - szomszédjuk felpuffadt holtteste.
Csak egy hatalmas áruház maradt éppen a rengés és a cumani után. Üvegkirakata mögött óriási plazmatévé folyamatosan játssza a szökőááról készített hírügynökségi és amatőr videókat. A megállíthatatlan áradat újra és újra rátör a városokra, az emberekre, az épületekre, holdbéli tájat és halottak ezreit hagyva maga után azon a helyen, ahol alig tíz perccel ezelőtt még a Föld egyik legfejlettebb országának boldog állampolgárai éltek, laktak és dolgoztak.
Ezt nem lehet épp ésszel felfogni! Ez még rémálomnak is sok! Csatakosan, levegőt kapkodva ébredek fel. Körülöttem a sötét éjszaka, a szokásos, halk neszek szűrődnek be a konyhából, az udvarról. Hosszú percekig, a halálfélelemmel viaskodva várom, hogy megmozduljanak körülöttem a falak (még élénken él bennen a január végi, Oroszlány epicentrumú földregnés emléke...) és átcsapjon felettem egy több mint tíz méteres hullám.
Csak fél óra múlva tudtam elaludni ismét. Azaz egy újabb, sugárzó rémálomba merülni...
Utolsó kommentek