Most azonban van egy évforduló, ami miatt, úgy éreztem, ismét szükséges leülnöm a klaviatúra elé. Február 29-e, azaz a mai nap, jelentős jubileum a család életében: száz évvel ezelőtt született meg a dédnagymamám.

 

Persze-persze, lehetne mondani, az embernek nyolc dédszülője van, miért pont az egyik az, akiről írok. A válasz roppant egyszerű: egyrészt ő lenne ma száz éves, másrészt pedig ő volt az, akit a dédszülők közül volt szerencsém a legjobban ismerni.

 

Igazából nem tudom, hányukkal találkoztam életemben. Apai nagymamán anyukáját még láthattam – ha jól emlékszem a családi legendáriumra, három éves voltam akkor, amikor meghalt –, akárcsak anyai nagyapám anyukáját. Férjeik viszont jóval korábban – még a hatvanas években – meghaltak, mint ahogy én kibújtam erre a világra.

 

Ismertem még apai nagyapám édesapját is – azt az idős bácsit, akitől családnevem örököltem –, igaz hetven is elmúlt már mikor először találkoztam vele úgy, hogy már az eszemet is tudtam. A mai napig élénken emlékszem rá – pedig huszonöt esztendeje volt – tizenegy évesen rohannom kellett, hogy utolérjem, amikor együtt sétáltunk a sátoraljaújhelyi utcán. Sajnos az ő első feleségével, a vérszerinti dédnagyanyámmal sem találkozhattam már.

 

És persze ismertem a Dédit. Igen, így nagybetűvel, hiszen ő volt az, aki számomra a dédszülőt jelentette. Anyai nagymamám anyukája volt, életének utolsó néhány évében nagyszüleimnél lakott, ahol én is gyakran tartózkodtam – főleg az iskolai vakációk ideje alatt –, így gyermekkorom nagy részének meghatározó emléke az ő léte.

 

Pontosan száz évvel ezelőtt, 1912. február 29-én, szökőévben született, így a sors furcsa fintora, hogy valójában csak huszonöt éves lenne – ha még ma is élne – hiszen csak minden negyedik évben ünnepelhette meg a születésnapját. Azaz, most jut eszembe: csak huszonnégy éves lenne, hiszen a szökőév számítás szabályai szerint minden négyszázadik évben, így 2000-ben sem volt egy nappal hosszabb a február…

 

Szóval a Dédi léte átitatta az egész gyermekkorom, legalábbis 14 éves koromig. Nyaranta, amikor nagyszüleimnél vakációztam, az ő történeteire (ahogy ő nevezte: meséire) aludtam el, ezeket hallgattam nappal és éjszaka. Mesélt ő mindenről: a gyerekkoráról, ifjú asszony éveiről, gyermekeiről, de legfőképpen a háborús időkről, amikor férjét elvitték az oroszok, s ő hosszú éveken keresztül azt sem tudta, él-e még egyáltalán. Mesélt azokról a megrázó napokról, amikor Debrecen környékén hat pici gyerekkel bujkáltak hol a németek, hol pedig az oroszok elől, földbe ásott óvóhelyekre menekültek be a harcok ideje alatt, miközben a front ott hullámzott, szó szerint a fejük fölött.

 

Aztán mesélt arról is, hogy mikor már senki sem várta, előkerült a férje – tisztára, mint a mesében – pontosan akkor, amikor már komolyan elgondolkodott azon: igent mond annak az embernek, aki hónapok óta kitartóan udvarolt a falu „csinos özvegyasszonyának”…

 

Szomorú történetei közöl legalább ezerszer hallottam azt, amikor férjét a kertben, a körtefa alatt találta meg eszméletlenül – szegény néhány napon belül belehalt az agyvérzésbe.

 

Tőle tudom azt is, hogy családunk felmenői kivették a részüket az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból, hiszen az ő dédnagyapja, ’48-as tábornok volt. Igazság szerint sosem jártam annak utána, hogy valóban élt-e ez az ember, és volt-e Józsa György nevű tábornoka a magyar honvédseregnek, azonban már a tudat, hogy lehetett, némi büszkeséggel tölt el.

 

Dédi, szegény, nagyon beteg volt. Legelső emlékem is az róla, hogy két bottal kezében poroszkál nagymamámék kertjében, a sárgabarackfa alatt, miközben én oldalkerekes biciklimmel körözök körülötte. Már akkor alig bírt járni – hetven éves lehetett talán – fiatal korában ugyanis mindenhova gyalog jutott csak el, s bizony-bizony ízületei hamar megérezték és megsínylették a napi 15–20 kilométer kényszerű „sétát”.

 

Aztán később már egyáltalán nem tudott lábra állni, életének utolsó 4-5 évét ágyban töltötte, egyetlen szórakozása a rádióhallgatás volt. Az öreg, barna bőrtokba bújtatott Sokol szinte éjjel-nappal szólt, még arra is emlékszem, hogy a készülék nem 9 voltos, hanem két darab 4,5-ös laposelemmel működött – állítólag akkoriban hiánycikk volt a 9 voltos elem –, amelyet színes befőttes gumival, vagy barna színű postásgumival fogatott oda a rádió vázához.

 

Csak a Kossuth adó és a 3-as csatorna jött be rajta. Utóbbi a Bartók Rádió elődje volt, azaz folyamatosan komolyzenét sugárzott, amit a Dédi magyar nótához szokott füle nem volt képes tolerálni, így szinte sosem maradt az állomáskereső a „cincogást” játszó adón…

 

Így hát az én nyaraim is úgy teltek, hogy a háttérben mindig ott duruzsolt a Kossuth adó: reggeli-, déli-, esti krónika, Szabó család, magyarnóta-összeállítások és még számtalan, az évek szürke homályába vesző műsor.

 

Utolsó születésnapjára – a tizenkilencedikre, azaz valójában a hetvenhatodikra – igazi meglepetést készítettünk neki: nagymamámék zenész ismerőse – aki már akkor az azóta is töretlen sikernek örvendő lakodalmas-rock stílusát űzte bandájával– „élő koncertet” adott neki a hálószobában. Még számomra is felejthetetlen emlék maradt mindez, gondolom ő haláláig megőrizte az élményt, hetekig sírva hálálkodott azért nagymamámnak, hogy megszervezte a bulit.

 

Hetvennyolc éves volt, amikor elment. 1990. karácsonyának másnapján, a kórházban érte a halál, akkor már nagyon sokat betegeskedett, többször be is utalták a belgyógyászati osztályra; a boncolás szerint azonban a sok fekvést nem bírta már a szervezete. Halálhírét velem közölték először az orvosok, ugyanis én voltam az, aki a nagymamáéknál megrendezett karácsonyi, családi ebéd után, türelmetlenségemben az autóval a kórházba induló rokonokat meg nem várva vonatra ültem, hogy meglátogassam. Sajnos már nem találkozhattam vele…

 

Tizennégy évesen talán még fel sem fogtam, hogy mit jelent a halál, az, hogy valaki nincs többé, holott egy-két nappal korábban még beszélt hozzám, én pedig hallgattam, mint előtte éveket át, közben pedig fogtam a kezét és simogattam. A mai napig emlékszem arra az útra, amikor a kibírhatatlan fájdalom súlya alatt felszálltam a buszra, hogy hazamenjek és megmondjam szüleinek: a Dédi, a Dédim nincsen többé...! De egy szót nem kellett, hogy szóljak, elég volt nesztelenül belépnem az előszobába, s anyámék máris tudták, hogy mi történt…

 

Huszonkét év telt el azóta. Dédi emléke talán fakult egy picit, de nem kopott ki belőlem, és tudom, nem is fog soha. Hónapokkal ezelőtt elterveztem, hogy ezen a napon, a századik születésnapján meglepem nagymamámat és felviszem édesanyja sírjához a temetőbe. Oda, ahova amúgy is gyakran járok, néha csak egy szál virággal, máskor gyertyával a kezemben látogatom meg végső nyughelyét és – nem szégyen – gyakran beszélek is hozzá. Meggyőződéses ateistaként ez talán furcsa lehet, hiszen nem hiszek abban, hogy létezik bármiféle élet a halál után, mégis jó érzés néhány szót szólni a sírnál, vagy csak köszönni neki. Aztán csak hallgatni a csendet….

 

Szóval, ma autóba ültünk nagymamámmal és kimentünk a temetőbe. A síron gyújtott gyertya ezúttal Dédi századik születésnapját köszöntötte!