Gondolom, minden ember számára megvannak azok a helyek, ahol kifejezetten jól érzi magát, ahol kikapcsolhat, leereszthet, pihenhet, feltöltődhet; ahol elfelejtheti a mindennapi monotonitást, a hajtást, az idegeskedést. Számomra két ilyen hely létezik: az egyik egy apró, csendes horvátországi halászfalu, Privlaka, ahova az elmúlt négy esztendőben minden nyáron volt szerencsém egy-két napra lejutni. A másik pedig az Őrség szívében található kicsinyke település, Szalafő. Feleségemmel együtt ide legutóbb – immár harmadszor – a márciusi hosszú hétvégén jutottunk le.
A falu az ország talán egyetlen, úgynevezett „szeres települése”, megőrizve a honfoglalás kori településszerkezetet; hét „halmon” hét szer terül el. Úti célunk – mint az előző két alkalommal is – a Csörgőszeren található Csörgő Vendégházak volt. Először hét évvel ezelőtt, a nászutunkon jártunk itt, a nyugalom és a béke szigetén, mindketten ekkor fedeztük fel az Őrség addig még nem látott csodálatos világát: az itt lakó emberek kedvességét, a nyugalmat árasztó csodaszép tájat, valamint a vendégházat és a tulajdonost, a világ legkedvesebb asszonyát, Lenke nénit.
Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Lenke néni fogalom Szalafőn! Ő az, akit mindenki ismer, és akiről mindenki csak jót és szépet mond. Vendégszeretetének pedig egyszerűen nincsen párja. Tapasztaltuk ezt immár harmadszor is…
Lenke nénivel és a vendégházzal összefonódott Crazy, a számomra meghatározhatatlan fajtájú kan kutyus, aki már első látogatásunk alkalmával belopta magát mindkettőnk szívébe. A fekete szőrgombóc ma már csak ritkán tesz hosszú sétát a vendégekkel. Korábban minden túrára elkísérte őket, sőt a szeren található négylábú társait is hívta magával, így velünk is előfordult, hogy három kutya kíséretében jártunk az erdőt. Lenke néni elmondása szerint volt olyan, hogy Szentgotthárdról telefonáltak neki: jöjjön a kutyáért, aki idáig elsétált, a tizenöt kilométeres turistaúton visszamenni azonban már láthatóan nincsen ereje…
Crazy ma már leginkább csak pihen a házak, vagy éppen a kerti fák árnyékában – tizenkét éves kora fel is jogosítja erre. Tavaly pedig már egy társat is kapott, Bobi, a barna színű vizsla jó „tanítványnak” bizonyult, ma már ő kíséri a vendégeket az erdei sétákra. Már ha éppen el van engedve, ugyanis a szomszéd házak kertjében kapirgáló tyúkokat is szívesen kergeti, ezért rendszerint láncra kötve tölti a nappalokat, csak éjjel futkoshat kedvére.
A szalafői erdő egyébként csodaszép. Eddig csak ősszel láttuk, amikor az ezernyi színben pompázó falevelek szinte megrészegítik a túrázót és a levegő nehéz a rothadó avar illatától. Kora tavasszal viszont minden más: milliónyi madár örül a kikeletnek, a madárfütty-kakofónia leírhatatlan, a levegő friss és édes, a faágakon pedig inkább még csak sejteni, semmint látni lehet a rügyeket.
Szalafői pihenéseinkhez mindig hozzátartozik a környék bejárása is. Ilyenkor általában megtekintjük az őriszentpéteri és a veleméri Árpád-kori templomokat, vagy éppen a szentgyörgyvölgyi – egész Európában egyedülálló – kékkazettás templomot is. Szentgyörgyvölgy egyébként nemcsak a templomáról, hanem Rezsőről is híres. Rezső – becsületes nevén Csótár Rezső, aki a környék legismertebb fazekas mestere – egyébiránt élő legenda, több mint harminc éve űzi az ipart, két keze munkáit az országban mindenhol megtalálni. Mondani sem kell, már lakásunkban is…
Sajnos hamar eltelt a márciusi hosszú hétvége, ám e négy nap után pihentebben, nyugodtabban tértünk vissza a nagyvárosi és fővárosi hétköznapok pezsgésébe. Lenke nénivel, Rezsővel, valamit Crazy és Bobi kutyákkal pedig az ősszel ismét találkoznunk – legalábbis mi így tervezzük!
Utolsó kommentek