Szücsike agyszüleményei

Valahogy nem tudom épp ésszel felfogni azt, hogy miért kell egy autósnak áthajtania a piros lámpán? Lövésem sincsen arról, hogy miért nem használják a drága úrvezető kollégák az irányjelzőt (gyengébbek kedvéért: index), ha sávot váltanak, illetve kanyarodni akarnak? El nem tudom képzelni azt, hogy miért kell lakott területen belül „kilóhússzal” döngetni, az autópályán pedig olyan tempóval közlekedni, amely már-már megközelíti a „hiperűrsebességet”. És mindezt tetőzve: ha valaki a megengedett sebességgel „döcög” a belső sávban – mert teszem azt éppen előz egy kamiont – azt a duda és a fénykürt kombinált használatával, a felemelt középső ujjat jól láthatóan a szélvédő mögé helyezve –, hogy az az elöl haladó kocsi belső tükréből is minden kétséget kizáróan észrevehető és dekódolható legyen az egyezményes jel – határozott lendülettel megpróbálni letolni az útról.

Aztán határozottan ideges leszek attól, ha valaki a forgalmi lámpánál állva, a zöld jelzés után a kanyarodósávból vág be az egyenesen haladók elé, csak azért, mert nem volt kedve kivárni a pár gépkocsiból, esetleg autóbuszból álló sort. Az pedig egyenesen a halálom, ha valaki a zebrán nem engedi át szerencsétlen gyalogost – legyen az egy sima gyalogátkelő vagy éppen egy olyan kombinált kereszteződés, amikor nemcsak a jobbra kanyarodó autósnak, hanem szerencsétlen két lábon közlekedő emberszerkezetnek is zöld lámpája van.

Márpedig ezekkel a helyzetekkel szinte nap, mint nap találkozom az utakon…

Maradi vagyok? Lehet. Ha az maradiságnak számít az, hogy húsz évvel a jogosítványom megszerzése után még mindig a fülembe csengenek egykori oktatóm, Lajos bácsi szavai – miszerint: „Szücsikém, jól jegyezd meg, vezetni csak tiszta fejjel lehet, ne az indulataid vezessék a kezed és a lábad” – és én a mai napig igyekszem eszerint vezetni, akkor vállalom a megcsontosodott jelzőt.

 Lajos bácsi intelme mellett volt még egy eset, ami egy életre befolyásolta a saját vezetési kultúrámat. Egerből jöttünk hazafelé az M3-ason, főiskolai csoporttársam rendes volt, felajánlotta, hogy elhoz Pestig. Gyönyörű, kora nyári idő volt, kb. 25 fok, ragyogó napsütés, az aszfalt pedig csontszáraz. 120-al mentünk, s én megkérdeztem tőle: miért nem gyorsít fel a megengedett sebességre? A srác – aki akkor már évek óta vezetett „kékvillogós” autókat, s hivatásánál fogva látott egy-két komoly balesetet – csak ennyit mondott: „Hidd el, ahova 130-al el lehet jutni, oda 120-al is.” Néhány másodpercet gondolkodva rá kellett jönnöm, igaza van! Szavai azóta is a fülembe csengenek, akárhányszor az autópályán vezetek…

Bár kerestem, sehol nem találtam precíz definíciót arra, hogy egészen pontosan mit is értünk közlekedési kultúra alatt. Persze jól tudom, hogy a kifejezés annak a hatalmas katyvasznak az összességét jelenti, ami jellemző az ország közlekedésére, de ez azért nem szakszerű megfogalmazás. És ha ezt a hatalmas masszát osztályoznom kellene, akkor tőlem maximum kettest kapna. Azt is vagy háromszor aláhúzva.

Úgy hiszem, láttam a két végletet. Nápolyban járva elszörnyedtem, hogyan lehet közlekedésnek nevezni mindazt, ami ott zajlik. Kisebb csoda, hogy általában komolyabb baleset nélkül halad a forgalom a Vezúv lábánál, a turista pedig ebből az egészből csak a folyamatos dudálást; az üvöltözést; a mindenhol sérült, törött, autókat; a szűk utcákon végigszáguldó, három-négy emberrel megrakott robogókat; a közlekedési szabályok és –táblák maximális be nem tartását látja, kapkodja a fejét és közben úgy érzi, egy olyan világba került, amely eddig csak a legrosszabb rémálmában vagy még ott sem létezett. Ezen a vidéken gyalogosan közlekedni maga a tömény életveszély, autóba szállni pedig csak azoknak ajánlott, akik nem rendelkeznek még minimális félelemérzettel sem, vagy pedig már legalább évtizedes rutint szereztek a dél-olasz város közlekedési moráljából.

De, pont a nápolyi példa bizonyítja azt: még a káosz is lehet életképes, ha van elég ideje hozzászokni az embernek az „annak van elsőbbsége, aki hamarabb elindul” alapszabályhoz. Persze ők már ebben is előttünk járnak, hiszen évtizedek óta benne élnek e zűrzavarban, mi pedig csak alig tizenöt-húsz éve utánozzuk őket. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. A káosz már itt van, csak még kezelni nem tudjuk...

 Aztán a másik véglet Brüsszel, ahol az átlagos budapestinél is erősebb csúcsforgalomban is türelmesen kivárják az emberek a sorukat, nem előzgetnek, piros lámpánál nem csúsznak be a kereszteződés közepére és nem anyáznak. Közel két órát araszolva a brüsszeli csúcsban csak egyetlen autót láttam, amelyik szlalomozni kezdett a sorok között. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy milyen rendszáma volt. Igen, talált, magyar... 

Különösen allergiás vagyok a szabálytalan közlekedésre, amióta néhány éve egy helyi-menő-csávó-faszkalap majdnem belém csattant a lámpánál, mert elkövettem azt a hibát, hogy nem voltam hajlandó átmenni a piroson, pedig őszerinte ezt kellett volna tennem. Nem vagyok egy agresszív típus, de amikor a nem éppen irodalmi nyelvezettel megfogalmazott kölcsönös anyázás után – én kinn álltam a kocsija mellett, ő pedig benn ült a volán mögött – elindult felém és rám húzta a kormányt, komolyan megfordult a fejemben, hogy – amúgy Arnold „Terminator” Schwarzenegger módra – az első szélvédőn keresztül benyúlva szedem ki az ülésről, s egyszer-kétszer lazán megforgatva saját tengelyem körül felkenem a furgonja tetőcsomagtartójára. Mindenféle harag és rosszindulat nélkül, csak úgy, a miheztartás végett. Szerencsére még időben megállt, szerintem rájött, hogy értem is csak annyit kapna, mint egy normális emberért.

Nem mondom azt, hogy soha nem szegek meg semmiféle közlekedési szabályt, de azért tudatosan törekszem arra, hogy a KRESZ paragrafusaiból a lehető legtöbbet tartsak be, amikor a volán mögött ülök. Vezetés közben egyébként radikális gondolatok is eszembe szoktak jutni. Többször gondolkodtam már el azon, hogy ha én egyszer döntési pozícióban lévő rendőri vezető lennék, akkor biztos, hogy létrehoznék egy olyan egységet a rendőrségen belül, amelynek feladata a legdurvább közlekedési szabálysértéseket elkövető egyének előállítása és büntetése lenne. Ezen egység tagjai polgári kocsikkal és civil ruhában járnák a várost, s figyelnék a közlekedést. Ha piros lámpán áthaló, záróvonalon előző, gyalogosnak elsőbbséget nem adó, irányjelzőt nem használó, az utakat versenypályának néző, rokkantparkolóba jogtalanul beálló autósokat látnának azonnal lekapcsolnák és megbüntetnék. Első alkalommal úgy száz rugóra, másodszorra már vagy fél évre ugrana a jogsi, a harmadszor is visszaeső delikvens pedig örökre búcsút mondhatna a vezetői engedélyének.

Hogy mindez túlontúl radikális? Lehet. De akkor is úgy hiszem: nem a közlekedési szabályok szigorításával kellene megpróbálni javítani a magyar közlekedési kultúrán, hanem a jelenlegiek betartásával – azaz az autósok mostaninál jelentősen jobb szabálykövetésével és önmérsékletével –, illetve betartatásával, vagyis az új rendőri egység létrehozásával.

Persze lehet velem vitatkozni, várom a véleményeket!