Kevés dolog van, amire igazán be tudok pöcceni, s – akár magamból is kikelve – hajlandó vagyok védeni a saját érdekeimet. Az egyik ilyen, amikor hazugnak neveznek. A legutóbb – november utolsó péntekén, a kora esti órákban – egy vasúti jegyvizsgáló (magyarul: kalauz) tette ezt meg: nagy nyilvánosság előtt és a főnöke jelenlétében próbált meggyőzni arról, hogy hazudok. Kellemetlen közjáték lett a vége.

Hogy a történet teljesen érthető legyen, vissza kell ugrani az időben nagyjából fél évet. A mindenki által olyannyira tisztelt és szeretett Magyar Államvasutak vezetése május 1-jén hozta nyilvánosságra azt a döntést – nem a sajtón keresztül, hanem suttyomban, csak a saját honlapján, majdhogynem elrejtve egy kis ficakban; ami miatt kaptak is annak idején hideget-meleget –, hogy május 15-től ismét életbe lépteti a gyorsvonati pótjegy rendszerét. Azt a sarcot, amivel egyszer már, egészen az 1990-es évek elejéig sokkolta az utazókat, s akkor ugyanúgy nem adott érte plusz szolgáltatást, mint ahogy most sem ad, annak májusi újrabevezetés óta. Pedig ugye azt ígérték, hogy a pótjegy amiatt kell, hogy tisztábbak, kulturáltabbak, blablabla legyenek a vonatok…

Azt, hogy kinek is kell pontosan pótjegyet vennie, azt – elvileg – leírták a MÁV honlapján. Persze az már más kérdés, hogy ebből a tájékoztatóból egyszerű földi halandó nem igazán érti meg, mit is akar a vasúttársaság. Mert ugye magyarul írni – és ezt a hivataloktól, illetve egyéb „hivatalos helyekről” kapott levelekből is jól tudjuk – nem is olyan egyszerű. Sokkal könnyebb valamit úgy megfogalmazni, hogy az bár magyarnak látszódjon, az olvasó számára azonban mégis kínainak tűnjön. Ha jól tudom, erre használják a bikkfanyelv kifejezést…

Szóval nagyjából ilyen „kínai szöveg” volt a gyorsvonati pótjegyről szóló tájékoztató is, amelyből azért azt ki lehetett hámozni, hogy nem kell pótjegyet vennie annak az utasnak, aki havi, félhavi, vagy 30 napos bérlettel utazik. De a Budapest-bérlettel (az úgynevezett BKSZ-bérlettel) utazóknak igen. Először ekkor szállt el az agyam: miért ez a megkülönböztetés? Ugyanúgy otthagyok több tízezer forintot minden hónap elején a pénztárban a BKSZ-bérletemre, mint az az utas, aki „sima” havi, vagy harminc napos bérletet vesz. Első mérgemben másnap reggel meg is kérdeztem a pénztárban ülő hölgyet: valóban jól értem azt, hogy nekem Budapest-bérlettel meg kell vennem a pótjegyet? Úgy nézett rám, mintha éppen akkor tértem volna vissza egy három éves Mars-expedícióról, majd tájékoztatott – ugyan nem ezeket a szavakat használta, de a lényege ez volt – hülye vagyok én? Bérlet mellé nem kell pótjegy és pont!

Biztos, ami bizonytalan, másnap ismét megkérdeztem egy másik pénztáros, s tőle is hasonló választ kaptam: nem, a Budapest-bérletre sem kell pótjegyet vennem, utazzak nyugodtan! Hasonló információt kaptam még két-három ismerős kalauztól is, akik ugyancsak megnyugtattak: ne foglalkozzak azzal, mit olvastam a MÁV-honlapján, a főnökségről kijött rendeletben ők látták, aki bérletet vesz, annak nem kell pótjegy! Megnyugodtam: legalább öten állították ugyanazt, összesen minimum 130 év vasutas múlttal csak tudják már, miről is beszélnek. Így aztán azóta nem is foglalkoztam a pótjegy kérdésével. Minden hónap elején megvettem a magam BKSZ-bérletét, s naponta kétszer utaztam Tatabánya és Budapest között gyorsvonattal. Ha jött a kalauz, megmutattam a papírfecnit, boldogan mosolyogtunk egymásra, udvariasan köszöntünk, majd ő ment tovább a maga dolgára, én pedig olvastam, dolgoztam vagy aludtam tovább.

Így volt ez egészen november 29-ig – ismétlem: május 15-től, november 29-ig, tehát több mint hat hónapig!!! Mint oly sokszor, most is a Keleti pályaudvarról 19 óra 38 perckor induló gyorsvonatra – a hozzáértők kedvéért a járat száma 9408 – indultam hazafelé. Leültem az egyik székre – velem szemben egy főiskolás lány, a másik négyes ülésben pedig egy középkorú hölgy foglalt helyet – és elővettem a könyvemet. Késve indultunk. Akik ismernek, tudják, hogy pontosságmániás vagyok, s ha egy vonat akár egy perccel később indul, mint ahogy az a menetrendben le van írva, képes vagyok halkabban-hangosabban füstölögni. Most is megnéztem az órám, 5 perc késéssel 19:43-kor indultunk útnak. Az idősebb Kalauznéni – számtalanszor találkoztam már vele vonatozás közben, soha nem váltottunk még két mondatot sem – kedélyes beszélgetésbe kezdett a mellettem lévő négyes boxban helyet foglaló hölggyel. Nem figyelve, de hallva a beszélgetést, egyértelműen kiderült számomra, hogy a hölgy valamilyen „nagykutya” a MÁV-nál, ha jól értettem valamilyen módon a kalauznéni főnöke.

Egészen addig nem is volt semmi baj, amíg a jegyvizsgáló nem kérte a jegyeket bérleteket – ez valahol Ferencváros magasságában történt meg. Minden félnivaló nélkül én is odaadtam a magamét. Tárcámban a vasúti és a BKV bérlet egymás mellett van, hogy minden kalauz jól láthassa: jogosan utazom Kelenföld és a Keleti között is. Kalauznéni hosszasan nézte a bérletemet, majd megszólított, ez így nem jó, nekem bizony gyorsvonati pótjegyet kellett volna vennem!!! Azt hittem, rosszul hallok. „Miért?” – tettem fel azonnal a kérdést. „Merthogy a BKSZ-bérlethez az kell” – jött a válasz, s a Kalauznéni azonnal hozzátette: de ezt már sokszor mondta nekem, hiszen már számtalanszor figyelmeztetett, meg kell vennem a pótjegyet. „Engem figyelmeztetett?” – kerekedett el a szemem, s lassan emelkedő vérnyomással tájékoztattam arról, látásból valóban ismerem, de a mostani volt az első alkalom, hogy meg méltóztatott engem szólítani.

Na, ekkor hazugozott le, jó hangosan, hogy lehetőleg az utasok mellett a mellettünk ülő főnöke is hallja. Az én agyam pedig ekkor durrant el, de nagyon! Hosszas szóváltás következett, amibe a Főnök is beszállt, a táskája mélyéről előkotort, leginkább a használt szalvétára emlékeztető papírt dugva az orrom alá, hogy olvassam már el, ezen ott áll feketén-fehéren, ha BKSZ-bérlet, akkor pótjegy. Hiába védekeztem – hogy számtalanszor megkérdeztem, pénztárostól, kalauztól, satöbbi, a válasz mindig az volt, nem kell vennem pótjegyet – a Főnök egyre erőszakosabban állította, a MÁV-alkalmazottai jól ismerik a szabályokat, így ők biztos nem mondtak nekem semmi ilyen marhaságot. Kirohanását úgy értelmeztem: néhány percen belül kétszer neveztek hazugnak. Talán ódivatú gőgnek tűnik, de ezt még a barátoktól, sőt a szüleimtől sem tűrtem el sohasem!

A kibontakozó pengeváltás nem volt éppen halk. Ők ketten mondták a magukét, én pedig – egyre emelkedettebb hangon – állítottam a magam igazát. A körülöttünk ülő utasok is kezdtek beleszólni a vitába: „esetleg a bliccelőkkel kellene szórakozni” – mondták többen is. Kalauznéni közben megtalálta a megoldást: 650 forint kifizetése ellenében – 500 forint büntetés és 150 forint pótjegy – folytathatom az utamat Kelenföldtől Tatabányáig. Ellenkező esetben le kell szállnom Kelenföldön vagy ha nem, akkor addig nem indítja tovább a szerelvényt, amíg el nem hagyom a vonatot. Ha kell, még a rendőrt is kihívja rám. Mivel mindig is utáltam azokat az embereket, akik mások idejével szórakoznak, természetesen nem akartam, hogy miattam a péntek este hazafelé tartó több tucatnyi utastársam akár egy percet is késsen a Kelenföldről későn továbbindult vonat miatt – mint említettem, pontosságmániás vagyok –, természetesen néhány keresetlen szó kíséretében kifizettem a büntetést.

A Főnök arcára kiült a győzelem diadalmas arcpírja, s az orrát is rögtön egy kicsit magasabbra emelve odabökött még egyet: „már így is később indult miattam a vonat Kelenföldről!” Ha nem vagyok úriember, lehet, hogy üveghangú üvöltés lett volna a válasz, hogy „tudja kivel szórakozzon”, azonban sikerült lenyelnem mérgemet és miután elszámoltam húszig – tíz már nem volt elég – nem túl őszinte mosollyal az arcomon megkérdeztem: „ugyan már, a Keletiből is miattam indult el 5 perc késéssel a vonat?” Szemtelen válaszából megtudtam, a pályaudvarról „majdnem pontosan, három perc késéssel indultunk”. Erre aztán már tényleg nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy „rosszul jár az órája”…

Már ekkor eldöntöttem, nem hagyom magam. Lehet, hogy akaratomon kívül tényleg blicceltem – mint említettem, legalább öt MÁV-os mondta nekem, nem kell pótjegy – de ettől még nem kell rögtön hazugnak nevezni, s minősíthetetlen hangnemben beszélni velem. Ugyanis én vagyok az Utas, igen, így nagybetűvel. S az én értelmezésemben a MÁV van értem és nem én a MÁV-ért. Szóval eldöntöttem, nem hagyom magam. Mondtam a két nőnek: szükségem lenne a nevükre, a beosztásukra és az azonosító számukra, hogy amikor panaszt teszek a főnöküknél, az azonnal tudja azonosítani őket. Meghökkenésük nem egy másodpercig tartott, az elképedés az arcukra volt írva, hogy „mit képzelek én???”. A Kalauznéni ugyebár nem tudta letagadni önmagát, hiszen az általa kiadott pótjegyen ott van a vonat száma és az azonosítója is. A Fönökasszony azonban azonnal „illegalitásba” vonult, s jól hallhatóan többször is hangsúlyozta: „nem ad nekem semmiféle azonosító számot, hiszen ő csak egy utas, aki segített a Kalauznéninek”. Persze, csak egy utas, aki még két perce főnök volt és sértegetve próbálta beledöngölni az utast a szerelvény padlójába…

Ezután azonban még súgott valamit a jegyvizsgáló fülibe. Nem tudom mi lehetett az, Tatabányáig nem is érdekelt, de aztán azt láttam, hogy a Kalauznéni néhány utassal – akik az esettől jó távol voltak – valami papírt íratott alá. Nyilvánvalóan már a tanúkat kereste ellenem, ha egyszer szükség lesz rájuk. Szánalmas!

Aztán a Főnök – az orrát még mindig magasan hordva – Bicskénél leszállt a vonatról. „Viszlát” – köszöntem neki jó hangosan, de válaszra sem méltatott, csak a közelemben ülő utasok elégedett nevetése hallatszott.

Nem bírtam megállni, hogy a szerelvény hátsó felébe visszatérő – és ellenem aláírásokat gyűjtő – Kalauznénivel ne váltsak még néhány szót. Elmondtam neki: tisztában vagyok vele, hogy ez az egész kellemetlen közjáték nem történt volna meg, ha nem a főnöke ül mellettem. (Nem szólt semmit, de tekintete sok mindent elárult…) De – tettem aztán hozzá – ezt az egészet meg lehetett volna előzni úgy, hogy egy bólintással elfogadja a bérletemet – a Főnök a háta mögül úgy sem látta, mi is van a tenyérnyi papírfecnire írva – aztán Bicske után – azaz amikor a főnök már leszállt – hozzám visszatérve, nyugodtan, emberi hangon megbeszélhettük volna a problémát. Még talán a büntetést is jobb szájízzel fizettem volna ki. Így azonban mindkettőnknek kellemesen el lett cseszve a péntek délutánja…Gondolom, ez megérte neki, s örül annak, hogy kemény 650 forinttal több bevételt termelt aznap…

E kicsit hosszúra nyúlt bejegyzés végén annyit feltétlenül szeretnék még leszögezni: minden, amit leírtam valós. Tényleg nem tudtam, hogy pótjegyet kell vennem a BKSZ-bérletemhez. De szerintem ezt ugyanúgy nem tudja az a több tucat tatabányai sem, akivel reggelente együtt utazom, s akivel minden hónap elején megvesszük a következő bérletet. Majdnem 43 ezer forintért… Szerintem utastársaim is abban a hitben vannak, amiben én. Kívánom nekik, hogy a 9408-as vonaton ne fussanak össze a Főnökasszony és a Kalauznéni duójával…

(A fotó illusztráció, a neten találtam, nem tudom, ki szerepel rajta!)