Csúnya, őszi, keddi nap volt. 2001. szeptember 11-én. A reggeli órában beültünk a cég terepjáró gépkocsijába, hogy a Veszprém közelében található, úgynevezett nullaponti lőtérre utazzunk. Ezekben a hetekben ugyanis egy közös, amerikai-magyar hadgyakorlatot rendeztek a Bakony szívében található katonai területen.

A katonák jól tudják, hogy a Nullaponton soha nincsen jó idő. Vagy a szél fúj „ezerrel”, vagy ömlik az eső, vagy pedig a hó esik vízszintesen. Ezen a napon kegyetlen szél, és komoly eső nehezítette a katonák munkáját. Ráadásul erre a napra szervezték meg a gyakorlat fő látogatói napját, amelyre meghívást kapott Mádl Ferenc, akkori köztársasági elnök is.

Az elnök úr és kísérete terepszínű katonai esővédő kabátokban járta körbe a bemutató pontokat. Szemmel láthatóan mindenki kegyetlenül fázott. Ekkor arra gondoltam, hogy „na, az lesz a vezető hír az esti híradókban, hogy Magyarország köztrásasági elnöke megfázott a nullaponton.”

Aztán, még tartott a program, amikor érkezett a hír, hogy a közelünkben, a 8-as számú főút, csóri szakaszán összeütközött egy busz és egy teherautó. A balesetben nyolcan vesztették életüket, s többen is súlyosan megsérültek. Módosítottam a véleményemet, s biztos voltam benne, hogy az összes esti híradó ezzel, az elmúlt évek egyik legnagyobb balesetével kezdi majd az esti beszámolóit.

Életemben nem tévedtem még ekkorát! Sem a baleset, sem pedig Mádl Ferenc látogatása nem szerepelt a híradókban — egyetlen másodpercre sem. Délután, néhány percel háromnegyed három után (éppen akkor, amikor visszaérkeztünk a Nullapontról, és a szerkesztőség előtt kiszálltunk az autóból) ugyanis ismét csipogott a mobilom. A hír fontosságát először fel sem fogtam, azt olvastam, hogy egy utasszállító repülőgép ütközött a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) ikertornyainak egyikébe. Az épület kigyulladt, s jelenleg is lángokban állt. 

Természetesen „első blikkre” arra gondoltam, hogy szerencsétlen baleset történt, s leszállás, vagy felszállás közben a gép pilótája elvétette az irányt, s nekicsapódott az épületnek. Mondom, ezt gondoltam, egészen a néhány perccel később érkező újabb a hírig: a másik ikertornyot is eltalálta egy repülő.

Ekkor már az összes internetes, televíziós és rádiós hírcsatorna a New York-i terrortámadással foglalkozott. Sőt, az évezred legmegdöbbentőbb felvételét is láthattuk, hiszen a CNN élő, egyenes adásban közvetítette a második gép becsapódását. Percekkel később arról is hírt kaptunk, hogy a Pentagonnak is repülő ütközött, Washington közelében pedig lezuhant egy negyedik légijármű, amelynek feltételezett célja a Capitolium, vagy pedig a Fehér Ház volt.

Sokk! A szó nem teljesen megfelelő leírni azt az érzést, amelyet akkor érzett az ember. Talán még akkor nem is tudatosult bennem, hogy magát a történelmet láttam, s olyan események „szemtanúja” voltam, amelyek az új évezred első éveinek eseményeit jelentősen befolyásolják és meghatározzák. Napokon keresztül mutatta a tévé, a lángoló és összeomló tornyokat, a földi pokol elől a több száz méteres mélységbe kiugró, majd a földön véres húspéppé zúzódó, szerencsétlen embereket, a hatalmas, mindent beborító porfelhőt, a sokkos állapotban, céltalanul bóklászó túlélőket, és a számtalan társukat elveszítő, a látottaktól az őrület határára jutó tűzoltókat.

Több, mint háromezer halott, a sérültek száma pedig meghaladja a hatezret - ez 9/11 közvetlen következménye. A közvetettekről pedig még pontos információk sincsenek. A terrortámadások következtében kirobbant afganisztáni és iraki háborúkban eddig tízezernél is több katona vesztette életét (a sérültek számát - akik közül többen egy életre megnyomorodtak - 50 ezer köré teszik a szakértők), a polgári áldozatok számát pedig megbecsülni sem lehet.

Ma, kilenc évvel 9/11 után, még mindig nem ért véget az a folyamat, amit a terrortámadások indítottak el a világban. Afganisztánban a mai napig dörögnek a fegyverek, Irakból pedig alig néhány héttel ezelőtt vonult ki az utolsó harcoló katonai alakulat. Valószínűleg a polgárháború szélére sodorva ezzel a sivatagi országot. Legalábbis így gondolja néhány biztonságpolitikai szakértő.

Úgy hiszem, soha nem lesz már olyan a világ, mint 2001. szeptember 11. előtt volt. A sebezhetetlen és megtámadhatatlan Egyesült Államok eszménye néhány perc alatt vált semmivé. A terror, a rettegés pedig sajnos azóta is átitatja életünket, s nem egyszer bénította meg napjainkat. Elég, ha csak Madridra, vagy éppen Londonra gondolunk. Biztos vagyok benne, hogy amíg élek, nem felejtem el a füstölgő ikertornyok látványát!