Magyarország valószínűleg leghosszabb nevű településének (valójában település részének) léte és neve szinte napra pontosan kilenc és fél évvel ezelőtt került be a köztudatba. Egészen pontosan 2001. március 6-án, amikor a megáradt Tisza elöltötte a házakat. Egy nappal korábban, az onnan mintegy húsz kilométerre lévő Tarpa falu határában ugyanis átszakadt a gát, s az egész Bereghát víz alá került. Vásárosnamény-Gergelyiugornyán a védekezésben részt vevők a saját folyószakaszuk védműveinek megerősítésével voltak elfoglalva, ám az alattomosan közeledő víz „hátba támadta” a települést, órák alatt öntötte el a házakat. Erre senki sem számított!
Ha jól emlékszem, több száz embert kellett rövid időn belül kitelepíteni a városrészből. A többségében vályogból épült házak szinte percek alatt roggyantak meg, majd egy-két napon belül össze is dőltek. Amerre csak elnézett az ember, mindenhol a pusztulást látta.
Soha nem fogom elfelejteni a teljes vagyonukat néhány óra alatt elvesztő emberek látványát. Életek munkája vált a semmivé a víz nyomása alatt, a tehetetlen düh, a kétségbeesés pedig szinte szikrázott, akármerre is ment az ember.
Fáradságos és kimerítő munka árán a település egyik részét sikerült megmenteni, az egy éjszaka alatt, a főút közepén felépített nyúlgáttal. Furcsa fintora volt a sorsnak ez: a páros oldal házai méteres vízben álltak, a páratlan oldalon száraz lábbal lehetett közlekedni. A páros oldalon lakók dühösen néztek a szerencsés páratlan oldaliakra... A nyúlgát megépítése több száz katona, vízügyes szakember, tűzoltó és helyi lakos megfeszített munkájának volt az eredménye.
Aztán két héttel később - amikor már levonult az ár - ismét a katonáké volt a főszerep a városrészben. A szentesi műszaki alakulattól kirendelt kis egység azt kapta feladatul, hogy földmunkagépekkel segítsenek az árvízben megsemmisült házak bontásában. Ahol csak lehetett megmentették az ablakokat, az ajtókat, s minden egyebet, amire a tulajdonosnak szüksége volt.
Nem tagadom, hatalmas gombóc nőtt a torkomban, miközben láttam a nyolcvan év körüli bácsikat és néniket, amint szinte üres tekintettel nézik, ahogy egykori otthuk maradványai a billencses teherautókra kerülnek. Már sírni, zokogni sem volt erejük. Azt az érzést nem lehet leírni, mindenhol csak a pusztulást látta az ember és a veszteséget. A mai napig jól emlékszem: egy ház megmaradt falán még kinn volt az „eladó” feliratú tábla. A tulaj elkeseredve mesélte: hosszú hónapok után sikerült vevőt találnia az ingatlanra. A szerződést éppen aznap írták volna alá, amikor a víz elöntötte a városrészt...
Kilenc és fél éve nem jártam Vásárosnamény-Gergelyiugornyán. Ma azonban úgy alakult, hogy ismét arra vitt a sorsom. Nem bírtam átjönni úgy a településen, hogy ne nézzek be azokba az utcákba, ahol egykoron összedőlt házak tucatjai sorakoztak egymás mellett.
Jó volt látni, hogy a település kiheverte az árvíz okozta sokkot és döbbenetet. Csodálatosan szép házak állnak a romba dőltek helyén. És azt is jó volt látni, hogy Vásárosnamény-Gergelyiugornyán még mindig szeretik a magyar katonákat! Ma ugyanis egy másik alakulat egyenruhásai jelentek meg a városrészben. Motorcsónakokkal, teherautókkal harminc katona érkezett a fővárosból, hogy folyófelderítést végezzenek a Tisza felső szakaszán. Ahol csak megálltak, előre köszöntek nekik az itt lakók, a gyerekek integettek, a folyóparti szabadstrand területét pedig díjmentesen vehették használatba arra a három napra, amíg a kiképzésük tart.
Úgy tűnik, a Tisza-parti települések nem feledik el, hogy egy-egy árvíz esetén nagyon sokat köszönhetnek a Magyar Honvédség katonáinak. Úgy vélem - és szerintem ezzel a hadihajósok is egyetértenek -, hogy ma nagyon jó érzés volt egyenruhát viselni Vásárosnamény-Gergelyiugornyán!
Utolsó kommentek