Már évek óta, tudatosan figyelem, hogy télen ólomlábakon vánszorog az idő, a napok, mint a rétestészta úgy nyúlnak a végtelenségbe, és egyszerűen soha nem akar véget érni a december, a január és a február. Aztán márciusban, amikor elolvad a hó, életre kel a természet, csicseregni kezdenek a madarak, zümmögnek a bogarak, felgyorsul minden, s az idő is a megáradt, hömpölygő tavaszi folyóhoz kezd hasonlítani. Olyan gyorsan telnek a napok, hogy az ember észre sem veszi, s már át is léptünk a tavasz közepén, kifelé megyünk a legszebb évszakból, közeledünk a nyár felé.
Pedig én pont ezeket a napokat, a tavasz, azaz április közepét szeretem a legjobban. Az idő kellemes, se nem túl meleg, se nem túl hideg. A természet szinte kicsattan, annyira élettel teli, a fák apró levei a kikelettől duzzadva világoszöldelnek, bimbózik az orgona, és virágoznak a gyümölcsfák. Az őszibarack halvány rózsaszín virága mellé jól passzol a meggy sokszirmú fehérje. Az almáé kicsit hasonlít a cseresznyére, a körtefa virága viszont semmi mással nem téveszthető össze.
Szemet gyönyörködtető az a szín- és illatkavalkád, amely ezekben a napokban a kertben fogadja az embert. A háttérben pedig egyre erősödik a döngés: milliónyi méhecske végzi fáradhatatlanul dolgát, gyűjti a virágport, közben pedig „gyümölcsöt varázsol” a fákra.
Képes lennék napokat elnézelődni ilyenkor a kertben. Figyelném a növekvő fenyfőfa minden rezdülését, a dió meseszép zöldbe borulását, s meglesném azt a pillanatot, amikor megjelennek az első, apró termések a gyümölcsfákon, eperszemek a palántán.
Persze ez nem lehetséges, így csak délutánonként figyelheti meg az ember, hogy a tavasz egyre gyorsabban repül el a fejünk felett, majd átvált a nyárba, amit a szomorkás, nyúlósan szürke ősz és a soha véget nem érő tél követ...
Utolsó kommentek