Azt szokták mondani, hogy egy újszülöttnek minden vicc új! Na most én is így voltam ezzel ma, amikor életemben először beültem a moziba, egy háromdimenziós filmre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha életemben nem tapasztaltam még a háromdé hatást. Kölökkoromban volt egy olyan játékom, amelyből mikroszkópot, távcsövet és egy olyan nézőkét is össze lehetett rakni, amelynek segítségével térhatásúnak tűntek a csomagban található meseképek. Aztán néhány évvel ezelőtt az asszonnyal ellátogattunk Ipolytarnócra, az ősmaradványok kiállítóhelyére, s ott megnéztünk egy rövid, három dimenziós technikával készült filmet a 65 millió esztendővel ezelőtt kihalt dinoszauruszokról.
Moziba azonban most mentem először 3D-s filmre. Most írhatnék arról, hogy igazi vasárnap délutáni kikapcsolódás volt a Rio című másfél órás animációs film; hogy szórakoztató volt, poénos, és mégis sokat tanulhatott belőle az ember - hasonlóan az elmúlt évek kasszasiker rajzfilmjeihez, azaz például a Jégkorszakhoz, a Lecsóhoz, vagy éppen a Mézengúzhoz.
Mégsem az ezzel kapcsolatos gondalataimat szeretném most megosztani veletek - akit érdekel a film, az úgyis elmegy rá valamelyik multiplexbe, én úgy vélem, érdemes megnézni -, hanem azt a gondolatsort, ami a vetítés végén megfogalmazódott bennem. Huszonöt évvel ezelőtt ámultam és bámultam a Csillagok háborúja trilógián (még az eredetin, nem a digitálisan felújított változaton), hogy milyen trükköket tudnak létrehozni az alkotók és ezekkel mennyire elvarázsolják a nézőt. Aztán egy werkfilmből kiderült, hogy hogyan is készítette el George Lucas a három részes filmet: miniatűr maketteket mozgattak fekete háttér előtt, s máris filmen voltak az űrben játszódó jelenetek, a lézerfegyverek hangját pedig egy meg megfeszített drótra ütve varázsolták elő. 3TPO, Chub és Darth Wader jelmezése ember bújt, a különféle bolygólakók pedig alig voltak nagyobbak egy bábfiguránák. Volt valami trükk a lézerkardra is, de erre ma már nem emlékszem...
A következő, amin elámultam a dolby surround technológia bevezetése volt, amelyet én magam először 1998-ban, a Ryan közlegény megmentése című filmben hallottam. Nagyon durva volt, hogy a katonák partraszállása előtt a viharos tenger hullámainak hangját (illetve tengerészgyalogosok hányásáét is...) valóban úgy adta vissza a hangfalak rendszere, mintha fizikai valójában ott lett volna az ember a történések helyszínén, a háborgó Csatornán.
A következő csoda számomra pedig a 3D. Ha valaki elmagyarázná, biztosan megértem, hogy miért is látjuk térhatásúnak a speciális szemüveg segítségével a mozivásznon lejátszódó eseményeket. De ha egészen őszinte akarok lenni, akkor mindez nem is nagyon érdekel. A lényeg az, hogy a háromdé technikával készült filmek igazi szórakozást jelentenek. Legalábbis én nagyon élveztem az első találkozást. És magamat ismerve nem kell sokáig várni az újabb élményre, már nézem a műsort, hogy melyik filmet nézzük meg legközelebb...
Utolsó kommentek