Hullafáradtan szállt be korán reggel az autóba. Nem is csodálkoztam rajta: két hét lengyelországi kiküldetés, két óra repülés, másfél óra hazakocsikázás, alig hat óra alvás után az embernek a legkevésbé ahhoz van kedve, hogy újra útnak induljon, és nekivágjon az előtte álló több mint hétszáz kilométeres távnak. Még akkor sem, ha éppen nyaralni indul...
Fáradtan, piros szemekkel csukta magára az ajtót, automatikusan kötötte be a biztonsági övet, amennyire tudott kényelmesen elhelyezkedett. Majd meredten bámult maga elé, néha egyet-egyet álmosan pislogva.
- Szeretlek kicsim! - fordultam felé, miközben beindítottam a motort - Próbálj meg aludni, hosszú lesz az út!
Ő persze akkor sem fogadta meg a tanácsom, hősiesen küzdött az álmossággal. Az órák lassan vánszorogtak, százötven perccel később a határon voltunk, újabb óra múlva Zágrábnál, majd ismét 130 kilométer után ráfordultunk a „célegyenesre”, a Split felé vivő autópályára. „Menj tovább 180 kilométert” - mondta géphangon a GPS, mindkettőnkből egy hatalmas sóhajt és egy halk káromkodást kiváltva...
Aztán a fáradság csak addig tartott, amíg át nem keltünk az 5670 méter hosszú Sveti Rok alagúton, a kontinentális és a mediterrán éghajlat választóvonalán és a túlsó oldalon meg nem láttuk a tengert. Az azúrkék ragyogás, a meseszép öblök új erőt töltöttek mindkettőnkbe. Innen már csak fél óra az a kis halászfalu, ahol az elmúlt években többször is jártunk...
Nincs is jobb dolog, mint a kedvest hátulról átölelve állni a tengerparton, miközben a víz felől fújó, gyenge sós szellő borzolja az ember bőrét. Szinte érezni lehet, ahogy a fáradtság kikúszik az ember testéből, és átadja a helyét a nyugalomnak és a boldogságnak.
- Szeretlek drága! - súgtam a fülébe, majd csenben néztük a horizont mögé lebukó, egyre vörösebbé váló hatalmas napkorongot. A halászni induló apró lélekvesztől motorjának ütemes kattogása elvegyült a zsákmányra leső, köröző sirályok vijjogásával és a parti fákat lakó kabócák semmi mással össze nem téveszthető ciripelésével. Jobbra pedig - a felszálló párától életlenné válva - a hegy, csupasz sziklái még ilyen messziről is vakítóan fehérlenek...
Hullafáradtan szállt ki késő este az autóból. A hétvégi túlóra és a tizenkét óra mai munka láthatóan megviselte. Magamhoz öleltem, megszorítottam. Éreztem, hogy elnehezíti testét az ólmos fáradtság.
- Szeretlek édes! - csókoltam meg a homlokát - Gondolj a tengerre, a naplementére és a sós szélre!
Utolsó kommentek