Gyorsvonati sebességgel rohannak el mellettünk a napok, a hetek, a hónapok, az évek! No, persze nem a magyar gyorsvonatok sebességével, mert azok – én már csak tudom nagyon jól – rendszerint megállnak a déli összekötő vasúti híd után, mert pirosat ad „Ferencváros bejárat”, aztán újabb tíz percet vesztegelnek a Keleti-pályaudvar előtt, a „százlábú híd” alatt, látszólag minden ok nélkül – gondolom csak azért, hogy meglegyen a napi, szokásos negyed órás késés. Ami nélkül pedig ugyebár már elképzelni sem lehet a kis magyar tömegközlekedési valóságot.

No, de elkanyarodtam, ez legyen majd egy következő agyszülemény témája… Visszatérve: úgy rohan el mellettünk az élet, mint egy (mondjuk német) gyorsvonat, fékezés és megállás nélkül a kiinduló állomás és a végállomás között! Szinte tegnap volt, hogy az újév első perceiben végignéztem a szomszédok által rendezett fél órás ingyen tűzijátékot, nyugtatva közben a kutyáimat, akik őrjöngve ugatták az éjszakai égbolton szétterülő színes fénygömböket, s talán csak azért nem futottak el veszett félelmükben, reszketve a dobhártyaszaggató robbanások miatt a kertből – mint számtalan társuk az utcából – mert jó erős a lánc, amivel kikötöttem őket. 

Szóval, tegnap még újév hajnala volt, most meg már elmúlt a bolondok napja is. És a kettő között csak egy pislantásnyi idő telt el – legalábbis én így érzem. Mint azokon az éjszakákon, amikor hulla fáradtan esik be az ember az ágyba, majd hajnali kettőkor felriad valami neszre, s az éjjeliszekrényen piros számokkal világító digitális órára nézve boldogan konstatálja, hogy még tud két-három órát aludni az ébresztőig. Aztán egy pislantásra lehunyja a szemét és már csörög is az a vacak ébresztőóra vagy telefon, kinek, mi.

Persze nem újkeletű ez a rohanás. Kábé tíz éve – amióta az internet úgy istenigazából elterjedt és megfizethető áron elérhetővé vált – pörgök, de mondhatnám úgy is, hogy pörög az egész világ. Legalábbis én úgy gondolom, ekkor kezdődött ez, a mára már egész életünket meghatározó, új időérzékelés. Felgyorsult az egész élet! Kora reggeltől, késő estig – sőt nem egyszer éjjelig-hajnalig – rohanunk, aztán néhány óra, ájulásszerű pihenés után, másnap újra kezdjük az egész ámokfutást. 

A „fordulatszámmérő” folyamatosan a piros tartományban van: sietünk a vonathoz, a buszhoz, vagy éppen az autóval a forgalomban – a legalapvetőbb közlekedési szabályokat sem betartva –, közben pedig káromkodunk, ha a metrómegállóban éppen az orrunk előtt csukódik be az ajtó, s szentségelve várjuk a másfél perc múlva érkező következő szerelvényt. Másfél perc elfecsérelt idő, amely alatt annyi minden hasznosat lehetett volna csinálni… Vagy egész egyszerűen csak nem itt állni, semmit tévé, kilencven másodpercen keresztül.

Aztán az irodában az egyik megbeszélésről a másikra viharzunk, majd kapkodjuk a folyamatosan csörgő telefonokat; nem egyszer egyik fülünkön a vezetékes, másikon a mobil s sztereóban ömlik a fülünkbe, az agyunkba mindaz, amit el kell raktároznunk, amivel holnap dolgozni, vagy amiről két perc múlva dönteni kell. 

Közben délben bekapunk néhány falatot – rajtunk gazdagodnak meg a gyorséttermek, a snack-bárok és a „házhoz szállító” főzőcégek –, majd a kávéautomatából nyert, barna színű, műanyag pohárba töltött, túlcukrozott, koffeinnek mondott, ám pontos összetételében nem (talán jobb is így!) ismert löttyöt kortyolgatva már rohanunk is vissza a számítógép elé, közben pedig szitkozódunk, hogy már megint kiesett vagy fél óra a munkaidőből, amit valamikor, lehetőleg még a mai a napon be kell pótolnunk. Mert különben megáll a Föld és visszafelé kezd el forogni. 

Aztán, amikor elfogynak a feladatok és végre elindulunk hazafelé – mert ma már nem munkaidő, hanem elvégzendő feladat van! – akkor már azon pörgünk, hogy még be kell menni a boltba, a postára vagy bárhova, és, hogy ez elviszi az időt attól, hogy az otthoni számítógép haloványan villogó monitorja előtt ülve, magunkat hergelve, felkészüljünk a holnapi menetre…

Szabadidő, magánélet szinte már nincs is, vagy ha mégis, akkor az sablonos, felszínes és az esti, mi-történt-veled-a-mai-napon beszélgetések közben is csak látszólag figyelünk a kedvesre, mert az okostelefont nyomkodjuk, a táblagépen böngészünk, a psp-n játszunk vagy a laptopon készülünk a másnapi megbeszélésre.

Pörgés, stressz, idegesség, magas vérnyomás, feszültség, egekben lévő koleszterinszint, koffein, cukros löttyök, zsíros és fűszeres egyenkaják – borítékolható az infarktus, az agyvérzés, vagy a stroke. Durva, de ma már nem az a kérdés, hogy ezek visznek-e át minket a „túlpartra”, hanem az, hogy mikor? Két hét, egy hónap, három év múlva vagy kihúzzuk szerencsésen a nyugdíjig?

Elrohan mellettünk az élet, úgy, hogy közben szinte nem is élünk! És mégis! Mi még szerencsének mondhatjuk magunkat, mert van munkánk. Mert így legalább megélhetünk, fizetni tudjuk a sárga csekkeket, s néha még egy kis lazítás is belefér…

De – kérdezem én félhangosan – biztos, hogy jó ez így? Biztos, hogy azt kell várni, hogy mikor törik szét a család, nem bírva már tovább a pörgést. Vagy, hogy mikor csap le a kaszás, gyanútlanul, alattomosan, kiszámíthatatlanul, véglegesen...  A kérdés persze költői.