Előre bocsátom, azon kevés magyar ember közé tartozom, aki nyíltan vallja: egyáltalán nem ért a focihoz. Ellentétben a többséggel, akik úgy gondolják, perceken belül képesek lennének megváltani a világot, ha lehetőségük lenne egy csapat trénereként, esetleg szövetségi kapitányként kibontakoztatni tudásukat. Az a csapat természetesen azonnal a nemzeti bajnokság első osztályának élén végezne, a válogatott pedig egyre másra zsebelné be a győzelmeket és a következő Európa- vagy világbajnokságról máris aranyéremmel térne haza.

Másként fogalmazva – és ezt a mondást már körülbelül két évtizede hallottam először, de még a mai napig is aktuális – ma Magyarországon mindenki ért a focihoz és ezt úton útfélen hangoztatja is! Így aztán nem véletlen, hogy a televíziók háttérműsoraiban, a sörszagú kiskocsmákban, a haverok nappalijában, vagy éppen az otthon mindenki a fociról beszélget, osztja az észt, adja a jótanácsokat.

A napokban volt szerencsém megtapasztalni, mennyire másképp van ez tőlünk nem is olyan nagyon távol. Egy Horvátországban eltöltött hosszú hétvége részeként pont akkor jártam Zadarban, amikor déli szomszédunk nemzeti tizenegye az olaszokkal mérte össze tudását az Európa-bajnokság csoportkörében. Egy cseppet sem túlzok, ha azt írom, e csodálatos észak-dalmáciai város a foci lázában égett. Az óváros minden kocsmájában és vendéglőjében, az ideiglenesen felszerelt „lapostévék” előtt, vagy szabadtéri kivetítők tucatjain ezrek nézték a meccset. Lányok, fiúk, kicsik, nagyok, barátok, ellenségek közösen, mindannyian nemzeti színű ruhákba öltözve, gyakran már mókás maskarákat öltve szurkoltak a piros-fehéreknek.

De mennyivel másképpen, mint azt idehaza megszokhattuk. Érdekes módon senki nem randalírozott, nem hallatszott egyetlen baszdmeg-a-kurva-anyád-hülye-köcsög-bíró-nem-látsz-a-szemedtől-faszfej-feketerigó-mit-fújsz-te-szemétláda, vagy valami hasonló, míves tartalmú ordibálás, nem törtek sörösüvegek, üzletkirakatok és nem gyújtottak fel egyetlen helyi járatú buszt, halászcsónakot sem. Nem köpködtek maguk köré szotyi- vagy tökmaghéjat, senki nem hányt az előtte ülő nyakába, nem böfögött sörszagút a szomszéd képébe, és nem szarták, nem hugyozták össze a környéket, jót röhögve közben. 

Egy-két üveg sör mellett üldögélve hangosan szurkoltak, a képernyőn keresztül biztatták a csapatot, egy emberként felhördültek, ha kimaradt egy horvát helyzet, vagy fojtották magukba az izgalmukat, ha az ellenfél megközelítette a kaput. Nem álltak neki balhézni, amikor az olaszok megszerezték a vezetést, sőt ha lehet, még jobban szurkoltak, szinte már fohászkodtak, hogy a zöld gyep a talján kapu felé lejtsen, s valahogy beakadjon az egyenlítő találat.

A horvát gól utáni örömöt nem lehet leírni, szerintem még a szomszédos Bosznia-Hercegovinában is tisztán hallottak, mikor lett egál a meccs, akkora volt a hangzavar. Perceken keresztül zúgott a taps és az éljenzés!

 Persze akadtak olyanok is, akiket nem érdekelt a meccs, de még ők sem vonták ki magukat teljesen a fociőrület hatása alól: a babakocsiban ülő gyerekek, a város szűk sikátoraiban fogócskázó kislányok, a parton kapásra váró pecások is viseltek legalább egy-egy, nemzeti színű ruhadarabot. A turistákat az óváros kapujában fogadó fiatal hoszteszek piros-fehér cilinderben és hatalmas, a horvát trikolór színeiben pompázó napszemüveg utánzatban adtak felvilágosítást, merre is található az ötkút, vagy éppen a kikötői víziorgona. Szinte valamennyi, horvát rendszámú autó külső visszapillantó tükrein piros-fehér kockás „védőhuzat” díszelgett ezen a napon, a hátsó ajtókra szerelve pedig apró zászlócskák lobogtak menet közben.

A döntetlen végződő meccs után pedig ünnepeltek, de ekkor sem balhéztak, jókedvűen, rigmusokat skandálva járták az óvárost, tülkölve, zászlókat lengetve autókáztak. Az egy pontnak is úgy tudtak örülni, mint a győzelemnek…

Az Aranycsapat és Puskás Öcsi óta szinte mindenki futballnemzetnek tartja a magyart, pedig ez a dicsfény igencsak megkopott már az elmúlt évtizedekben. Szinte már nem is emlékszem 1986-ra, amikor a magyar nemzeti tizenegy utoljára pályára léphetett egy világbajnokságon. (A Nagy Testvér, azaz a Szovjetunió ellen mindössze négy percig tartott a csoda, az álom két hatalmas potyagól után foszlott semmivé, pedig a hazai sportvezetés a biztos aranyérem tudatában engedte ki Mexikóba Détáriékat…)

Szóval, futballnemzetnek tartjuk magunkat, pedig, jelentem, volna még mit tanulnunk! És nemcsak a pályán…