Szücsike agyszüleményei

A tanár úr tavaly szeptemberben halt meg, 59 éves volt. Apám novemberben adta fel a küzdelmet a szervezetét évek óta bitorló betegséggel szemben; 63 évesen hagyta itt e földi világot. A volt kollégák közül Laci és Pista, egy nap különbséggel, tavaly decemberben, Sanyi pedig néhány napja, március elején távozott. Valamennyien az ötvenes éveik végén, hatvan éveik elején-közepén jártak...

És a sort még folytathatnám: két ismerősöm is elveszítette az édesanyját az elmúlt hetekben - mindketten kicsivel voltak idősebbek hatvannál -; egy másik haver pedig ugyanúgy az apját temette el, mint én. Ő 66 éves volt.

November végén eltemetett apám sírja mellett már most három friss sírhant emelkedik, két, 60-65 év közötti nő és egy velük egy korosztályba tartozó férfi alussza itt örök álmát. A megyei napilap gyászhirdetései között pedig naponta több, hatvan év körüli ember haláláról értesülhetünk. Szomorú tények ezek!

A 60-65 év közötti korosztály a híres-hírhedt „baby boom” generáció tagja. Annak a nemzedéknek, amely 1946 és 1970 között született. Nem „mai gyerekek” már, de még nem is idősek, hogy a halálra kellene gondolniuk. Ennek ellenére soraikban arat a kaszás.

Bár én magam még nem találkoztam egyetlen ilyen tanulmánnyal sem a szociológusok már biztosan vizsgálták, kutatták és megfogalmazták, mi az oka annak, hogy hullik szüleink nemzedéke. Józan paraszti ésszel végiggondolva, azonban én is látom, miért haltak és halnak meg oly sokan ebből a generációból?

Hiszen ők azok, akik még az „átkosban” felnőve, ám a rendszerváltást már felnőttként átélve szenvedő alanyai voltak a korai ’90-es évekbe berobbanó „mámorító szabadság” élményét elrontó és oly sokakat testileg-lelkileg megnyomorító munkanélküliségnek. Ők azok, akik már felnőttként - de már a mi gyerekkorunkban, ezért is emlékszünk rá olyan jól - a nagyvárosok lakótelepi betondzsungeleinek játszóterein, a fémlábakon álló, betonból kiöntött - általában mélyzöldre vagy azúrkékre festett - asztalok és padok mellett, a 6-tól 2-ig tartó mindennapi gyári robot után, kőbányai világost iszogatva, egyik füstszűrő nélküli symphoniáról a másikra gyújtva, órákon át tartó ultipartikkal ütötték el az időt és vezették le a munka közben felgyülemlett feszültséget. Ők azok, akiknek az egészséges táplálkozás még a pacalpörköltet, a disznósajtot és egyéb más zsíros kajákat jelentette, „fojtásként” pedig a cukorban-kátrányban gazdag üdítőket, rosszabb esetben pedig a mai fogalmak szerint már ihatatlannak minősített sör-bor-égetettszesz „szentháromság” valamelyikét töltötték magukba. Tegyük hozzá: ipari mennyiségben és nap, mint nap...

Ők azok, akik sem gyerekként, sem fiatalként, sem pedig felnőttként nem törődtek egy fikarcnyit sem saját egészségükkel. Persze erről nem ők tehetnek, hiszen egyrészt akkor ez még nem volt „divat”, másrészt pedig akkoriban még nem fedeztek fel minden egyes héten egy-egy újabb rákkeltő anyagot, a vércukorról és koleszterinről pedig azt hitték, hogy valami különleges édesség, amit csak Ausztriában lehet megvásárolni... Ők azok, akik még csak ismerkedtek a kifejezéssel, „stressz”, de már átélték mindannak a hatását, amit a „hirtelen felgyorsult világ”, valamint a politikai-társadalmi változásokból adódó feszültség okozott. Ez a stressz volt az, ami az elmúlt közel harminc évben átitatta mindennapjaikat, megmérgezte, megbetegítette, megnyomorította, testileg-lelkileg ronccsá tette, és - én úgy gondolom ezt ki lehet jelenteni - meg is ölte, meg is öli őket!

Nagyszüleink generációjának tagjai - legalábbis többségében - még megélték, megélhették nyolcvanadik évüket. Szüleink már a hatvanas éveik elejére-közepére elfáradtak, megtörtek, elhasználódtak, és... meghalnak.... Nekünk, a késői harmincasoknak, korai negyveneseknek vajon mennyi jut e földi árnyékvilágból? Ha nincs szerencsénk - merthogy a stresszből nekünk is bőven kijut -, akkor már csak két-három év és a mi sorainkban is megkezdi munkáját a kaszás...

Az interneten és leginkább a facebook-on ismét - immár sokadszor - terjed a fenti videó. Az elmúlt hétvégén én is belefutottam és újra megnéztem. A retro kedvelői számára - így saját magamnak is - jó és szórakoztató, ugyanakkor egyben elgondolkodtató is ez az öt perces, egy ismeretlen szerző által leírt gondolatokra komponált klip. Elgondolkodtató, mert van benne egy rész, ami a felelősség, a kötelesség és a bűntudat fogalmainak ismeretét feszegeti.

Pontosan így hangzik a kérdéses rész: „Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt, ha lehetett, el sem mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a jelentését. Ezek voltunk mi, hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.”

Akárhányszor nézem is meg ezt a rövid videót - leszámítva, hogy helyeslően bólogatok és mosolygok a mondatokon - mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: ha mi ilyen emberek voltunk, miért nem tudjuk saját gyermekeinket hasonlóan nevelni? Hiszen a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés és a felelősség jelentését mi sem az anyatejjel szívtuk magunkba, hanem szüleinktől tanultuk... Akkor a mi generációnktól miért nem tanulják meg ugyanezt gyermekeink? Ennyire rossz tanárok lennénk?

Vasárnap reggel. Szikrázó napsütés. Mínusz 4 fok. Reggelt szomszéd. Neked is! Új hólapát? Új! Hol vetted? Gazdaságos. Az jó. Jó. Na essünk neki. Essünk! Sok esett. Kurva sok! 5 centi. Van az 7 is. Még jó, hogy porhó. Szerencsére. A vizes az nehéz. Ez könnyű. Na dobáljuk el. Dobáljuk! Megy ez könnyen! A francokat! A járda már kész. Az csak 5 méter. A kocsik is havasak! Azok bassza meg! Letakarítod? Muszáj lesz. Mindkettőt? Mindkettőt! Könnyű meló! Te csak hiszed. Nekem nincs kocsim. Most az egyszer irigyellek... Hókotró volt? Biztos, mert az úton már alig van. De most sem sóztak. Most sem! Basszák meg. Szerintem is. Miért nem sóznak? Mert így spórolnak. De miért rajtam? Én sem tudom. Adót fizetek. Fizetsz. Akkor sózzanak itt is. De nem fognak. Kapják be! Fel kell jelenteni őket! Bezzeg ha én nem... Tudom, téged megbüntetnek... Na csináljuk, mindjárt kész. Sok az még. Ne nyafogj. Nem nyafogok. Dehogynem. Nincs hova pakolnom. Kotord ide elénk. Nem baj? Dehogyis, elfér ott még. Köszi. Ugyan már. Te már végeztél? Jaja. Nekem még pár méter. A kertben folytatom. Utána én is. Kitartást. Kitartok. Láttad az előrejelzést? Még nem, miért? Jövő héten újra esik. Na ne! De! Hát akkor majd folytatjuk. Én is azt hiszem. Na, szevasz szomszéd! Szevasz!

Igen, már megint morgolódom, és igen, már megint a MÁV miatt! Most éppen a december 13-án életbe lépett új menetrend, ami kiverte nálam a biztosítékot. Már azt sem értem igazán, hogy miért kell minden évben új menetrendet készíteni, főleg akkor, ha a korábbi működik és az utasok nagy része még elégedett is vele. De mindegy is, lépjünk ezen túl, csinálják csak meg az új menetrendjüket, akiknek ez a munkájuk - ha már ebben a „kényszeres menetrend készítési mániában” szenvednek -, dolgozzanak meg a pénzükért. Ám, könyörgöm, szándékosan ne rontsanak már el jól működő dolgokat!

Bár már vasárnap óta hatályos az új vasúti menetrend, én csak ma reggel szembesültem a változtatás minden kellemetlen következményével. Az első meglepetés: piros színű Flirt-vonat érkezik a megszokott, normál gyorsvonati kocsikból álló szerelvény helyett. Nem tehetek róla, én nem szeretem a Flirt-öt, amivel eddig csak akkor utaztam, ha nagyritkán nem gyors-, hanem személyvonattal küzdöttem le a Tatabánya-Budapest / Budapest-Tatabánya távolságot. A Flirt lehet, hogy újabb, lehet, hogy gyorsabb mint a másik szerelvény, talán még a wc tisztább, sőt légkondis és ingyen wi-fi is elérhető rajta, ám mindez mégsem tudja a saját szimpátiamérlegemet a pozitív irányba kibillenteni, ugyanis a piros kígyóvonat egész egyszerűen kényelmetlen! Tíz percet nem lehet hátfájás nélkül ülni a kockás huzattal bevont fapadokon.

Aztán rögtön a második meglepetés: csak egy Flirt kocsi érkezik. Na mármost ez a vonat - ami múlt vasárnaptól mindössze az eddig megszokottól két perccel korábban, azaz 6 óra 32 perckor indul - leginkább olyan embereket szállít, akik dolgozni mennek a fővárosba; megkockáztatom, csak Tatabányán száznál is többen szállnak fel minden reggel a szerelvényre. És e Hegyeshalomból induló szerelvény Tatabányáig már megáll - hogy csak a nagyobb vasútállomásokat említsem - Győrben, Komáromban és Tatán is. (A Komárom-Esztergom megyei megyeszékhely után pedig még Bicskén és Biatorbágyon is...) Az internetes szabad enciklopédia szerint  egy-egy ilyen csuklós motorkocsiban 200 másodosztályú, plusz 11 felcsapható ülőhely található, az állóhelyek száma pedig 164, ha és amennyiben 3 főt számolunk egy négyzetméterre. Azaz, ha jól számolom, egy ilyen, 64 méter hosszú szerelvényben 375-en férnek el. Ebből nem nehéz rájönni arra, hogy már Tatabányán is komoly közelharc folyik az addig megmaradó egy-egy ülőhelyért és az állóhelyek száma is rendesen lecsökken, mire ideér a vonat... S mindez alig kerül többe havi 42 ezer forintnál... Mármint ha bérletet vesz az ember.

Egy külön szociológiai tanulmányt megérne az utasok véleményének elemzése, s most én sem sorolnám fel mindazt, amit ma reggel hallottam - már csak azért sem, mert az „elmennek ezek a jó kurva anyjukba” még az enyhébb és nyomdafesték tűrőbb mondatok közé tartozott. Én magam is nyeltem egy nagyot, elszámoltam húszig (ez egy tipikusan olyan szituáció volt, amikor a tízig számolás már nem segít), s megpróbáltam megnyugodni. Persze nem sikerült, így magamban füstölögtem végig a kicsivel több mint 40 perces utat Kelenföldig.

Kíváncsi lennék, mi az oka ennek a radikális „szerelvénycsökkentésnek”. Nyilván van valami hivatalos magyarázat gazdaságosságról, kihasználtságról, fajlagos költségekről, satöbbiről, de nekem van egy olyan érzésem, hogy ez az egész arra megy ki, hogy az utasokat (pardon, az Utazóközönséget) átszoktassák az országon belül közlekedő intercitykre (IC) vagy a nemzetközi eurocitykre (EC) - amelyek belföldi állomásokon is megállnak -, illetve az egyszerű személyvonatokra és a gyorsvonati „kategóriát” néhány éven belül kivezessék a köztudatból. Aki ugyanis megunja a tömegnyomort, az vagy átszokik az immár óránként (korábban 2-3-4 óránként) közlekedő intercitykre/eurocitykre (és kifizeti az utazáshoz szükséges több száz forintnyi pót- és helyjegyeket) vagy pedig átül a személyvonatokra, amik viszont természetesen minden állomáson és megállóhelyen megállnak és már egy Tatabánya-Kelenföld viszonylatban is majd 10 perccel hosszabb a menetidejük.

Ezen feltételezéseimet erősíti még az is, hogy délután - vagyis amikor hazafelé tart a „jómunkásember” - már jóval kevesebb gyorsvonat jár, mint korábban. A tavalyi menetrendben még 19:38-kor is indult gyorsvonat Győr felé, december 13. óta viszont 17:53-kor indul az utolsó, ezt követően már csak személyvonattal, IC-vel, vagy EC-vel juthatok haza.

Nem szeretem az összeesküvés-elméleteket, de most magam is gyártok egyet, aztán mindenki szűrje le a tanulságot saját magának: egy személyvonat két, összekapcsolt Flirt kocsiból áll... Számomra most már minden világos!

Ma eltemettük apámat. Csaknem két héttel ezelőtt, 63 évesen – ahogy az a gyászközleményben is megjelent – rövid ideig tartó, súlyos betegség után halt meg. Október végén, egy éjjel rosszul lett, nem kapott levegőt, mentő szállította a tatabányai Szent Borbála kórházba. Az intenzív osztályon mélyaltatásban lélegeztetőgépre kapcsolták, sokáig reménykedtünk benne, hogy meggyógyul, ám szervezete húsz nap után feladta a küzdelmet a betegséggel. Örökre elaludt. Sokszor sokan mondtak és mondanak rosszat a magyar egészségügyről. Nem tagadom, velem is megtörtént már, hogy kiakadtam valamin, amikor egy-egy szakorvosi vizsgálatra mentem. A Szent Borbála kórház intenzív osztályának orvosairól és asszisztenseiről viszont csak jót tudok mondani. Amit emberileg és szakmailag meg lehetett tenni, azt megtették. Nem rajtuk múlott, hogy apám szervezete feladata, és ma a gyász lengi be a családot.

Ma eltemettük apámat. Bár a józan ész tudja, hogy nincs többé, elment, hamvait egy fehér színű porcelánurna őrzi, amit néhány órával ezelőtt engedtünk a temető földjébe, valahogy mégis azt remélem, hogy ez az egész csak egy rossz álom és ugyanúgy kell tennem, mint máskor, amikor rémálmok gyötörnek: tudatosan „kirántom” magam az álomvilágból, csatakosan felébredek, próbálok szabadulni az „átéltek” hatása alól, körbenézek a sötét szobában, majd az éjszaka zajai megnyugtatnak, hogy minden rendben van és pár percen belül ismét elalszom. Szeretnék most is felébredni… De sajnos ez most lehetetlen!

Ma eltemettük apámat. A bejegyzés elején látható fénykép alig egy hónappal ezelőtt készült: anyai nagymamám nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük családi körben egy étteremben. Apám három nappal később lett rosszul… Ha tudom, hogy ez lesz az utolsó fénykép róla, akkor talán jobban odafigyelek arra, hogy ő legyen a kép középpontjában és az objektívba nézzen – ne pedig egy olyan fotóból kelljen kivágnom ezt a részletet, amit nem is miatta kattintottam el, ő csak a háttérben volt. Ha tudom, hogy aznap este beszélek vele utoljára… „Helló Öreg! Vigyázz magadra!” – mondtam neki, amikor a buli után anyámmal együtt hazavittem őket és kiszállt a kocsimból. „Helló fiam!” – dörmögte vissza a szokásos morc baritonjával. Ha… És még számtalan ha... Igen el lehet tűnődni, hogy „mi lett volna, ha…”, ám ezeknek a gondolatoknak sok értelme nincsen, a szomorú tényeken nem tudnak változtatni!

Ma eltemettük apámat. A család megtörten állta körbe az apró sírhantot. Könnyeim törölgetése közben is tisztán hallottam hangját: „Fiam, az élet megy tovább!” Mindig ezt mondta, 1988-ban a fiatalon elhunyt húga, 1993-ban az apai nagyapja, 1997-ben az anyja, 2009-ben az apja és 2013-ban az apósa temetésén is. Igen, ez volt az életfilozófiája, s talán ez tőle a legfontosabb örökségem is. Az élet megy tovább, most még néhány hónapig fájdalommal telve, de megy tovább. A fájdalom pedig idővel – talán – enyhülni fog.

Ma eltemettük apámat. Nagyon bíztam benne, hogy a 86 évesen meghalt nagyapja és a 81 évesen elhunyt apja után az ő számára is megadatik, hogy megélje a nyolcadik x-et. Sajnos nem így lett! Neki mindössze 63 év jutott. Nagyon hiányzol édesapám!