Szücsike agyszüleményei

Sokszor és sokat írtam már arról, morgolódtam azon, amit egyes szakemberek „magyar közlekedési kultúrának” neveznek. Nem kicsit túlozva, mivel a valóságnak a kultúrához vajmi kevés köze van. Közelebb állna a realitáshoz, ha „kulturálatlanságnak” neveznénk mindazt, ami az utakon zajlik, bár a tűpontos megfogalmazás szerintem leginkább a „taplóság” lenne.

Álljon itt néhány, az elmúlt napokban személyesen is tapasztalt példa mindennek bizonyítására! Aki Bánhidán lakik, az jól tudja, hogy a városrész „történelmi központjában” körforgalom épül. Kicsit lassabban, mint a Luca széke, de készül. Ma már jól látszik az út jövőbeli nyomvonala, és itt-ott már aszfalt is fedi a „Két kard” emlékmű köré épített körforgalom sávjait. Az építés miatt a kivitelező az elmúlt hetekben rövid, alig pár tíz méteres szakaszon lezárta a régi nyomvonal egyik sávját és lámpával irányítja a forgalmat. Mégpedig különleges lámpával, ami nem csak azt mutatja, hogy hány másodpercig él még a zöld jelzés, hanem azt is, hogy mennyi ideig ég még a piros lámpa. „74” - láttam rajta többször is már a számokat, azaz valamivel több mint egy percig kell csak várakoznia annak az autósnak, aki van olyan peches, hogy éppen előtte vált pirosra a lámpa. Mint kiderült számomra, sokan még ennyit sem szeretnek várakozni...

A közismert viccből tudjuk: az, hogy milyen hosszú egy perc, attól függ, hogy éppen a wc ajtó melyik oldalán állunk. Igen, van az a szituáció, amikor egy perc az ember „becsületét menti meg”, s dolgunk végeztével felszabadultan örülhetünk annak, hogy nincs szükségünk egy komplett alsógatya-nadrág cserére, illetve kényelmetlen magyarázkodásra. A piros lámpánál várakozás viszont egyáltalán nem ilyen helyzet. Nem gondolnám, hogy hetvennégy másodperc várakozásba bárki belehalna. Viszont jól láthatóan másként gondolkodott az a szőke hajú nő (és a hajszín ebben az esetben nem sztereotipizálás), aki harmadik autósként érkezve az előttem éppen pirosra váltó lámpához úgy döntött: az előtte szabályosan közlekedő és megálló két autó mögül kilőve, a tilos jelzést figyelmen kívül hagyva bedönget a lezárt útszakaszra. Eközben jól láthatóan, gesztikulálva magyarázott valamit a „mi autónk” hátsó ülésen utazó csemetéjének. Remélem, a tükörbe pillantva még látta, amint bal kezemet az autó ablakán hanyag eleganciával kinyújtva, jól láthatóan a mindenki számára közérthető jelzésé formálom és magasba emelem a középső ujjam!

A következő eset Tatán történt, a Kristály Hotel épületének közelében található gyalogátkelőhelyen. A forgalom normális, azaz folyamatos kocsisor érkezik Vértesszőlős felől a körforgalom irányába. Idősebb hölgy óvatosan, körülnézve lép le a zebrára, indul át az úton. A külső sávban érkező autós lassít, átengedi a normál tempóban gyalogló nőt, aki azért jól láthatóan elővigyázatos és mielőtt a belső sávhoz érkezik lassít, s újra körbenéz. És de jól teszi! Az éppen ekkor érkező „sötétítettüveg-autós” faszagyerek, lassítás nélkül, a dudára tenyerelve hasít át a gyalogátkelőhelyen, kevésen múlik a tragédia. A hölgy szerencsére épségben átért, de - gondolom - hosszú időre nyomot hagy benne, amit átélt. Csak magamban kérdezem: miért? Mi a bánatos rossebért nem lehet betartani a KRESZ-t, s mi a fenét gondolt a bömöst vezető helyivagánycsávó, miért áll meg mellette a külső sávban a fehér furgon? Mindez a taplóság szuperlatívusza, ami, ha nem tévedek, kimeríti a kiemelt közlekedési szabálysértés fogalmát. S mindez - gondolom azért, hogy teljes legyen a „verjembeleafaszomatazegészkreszbe” életérzés - a városi rendőrkapitányság épületének közvetlen közelében. Az ilyen tökös gyerekeket látva már többször is megfogalmazódott bennem, mennyire kár, hogy az önbíráskodás a büntetőtörvénykönyv hatálya alá tartozik és kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Annyit pedig nekem nem ér meg!

És álljon itt egy harmadik eset is elrettentésként. A Turul-emlékműtől vezető panoráma út lámpás és STOP-táblával megerősített kereszteződésben torkollik bele az 1-es számú főútba, Alsógallán. A STOP-tábla nem véletlen, azt is jelenti, hogy a kereszteződés beláthatatlan. És ez bizony így van! Ideérve piros lámpa fogad, várom a zöld jelzést, egy picit talán el is bambulok, s már egy-másfél másodperce zöld, amikor sebességbe teszem az autót, s lassan elindulok. Ez a szötymörgés a szerencsém, ekkor érkezik ugyanis balról (akit én ugye a kereszteződés beláthatatlansága miatt nem vehetek észre) egy jóképességű, aki nyilván már a Shell-kútnál látta, hogy neki sárgára vált a lámpa, de rohadtul nem foglalkozott vele, s gázlevétel nélkül rongyolt bele a pirosba. Mondván, a panoráma útról általában nem jön senki. Ha nem mélázok el az élet értelmén és a zöld szín stresszoldó hatásán, akkor valószínűleg éppen telibe kap az Audis alfahím, csak azért, mert úgy döntött „itt és most” rá nem vonatkozik a KRESZ jelzőlámpákról szóló paragrafusa.

Hogy mi az előző három történet tanulsága? Szerintem mindenki le tudja vonni saját magának. Számomra konklúzió egy néhány évvel ezelőtti történettel leírható. Akkor, amikor az M7-es még csak Siófokig tartott, s a megengedett sebesség 120 kilométer/óra volt, elvégeztek egy kísérletet. Felkértek két autóst arra, hogy a fővárosból indulva jussanak el Siófokra. Az egyik azt a feladatot kapta, hogy a lehető leggyorsabban - azaz ha kell, akkor mindenféle szabályt megszegve - nyomja tövig a pedált, a másik sofőrt pedig arra kérték, hogy tartsa be a KRESZ minden pontját. Lehet találgatni, mennyivel ért korábban célba az első autó vezetője? Nem egészen 8 perccel. 8 perc a dohányosoknak egy szál cigi, az iskolásoknak egy óraközi szünet, s hétvégén (vagy éppen este) még a budapesti metró is ritkábban közlekedik ennél.

Mindenki tudja, van probléma bőven a tatabányai vasútállomással. De nemcsak a Konzumnak hívott épülettel és a peronokra vezető felüljáróval, hanem - ne szépítsük - az építményt használó utasokkal, emberekkel is. Megpróbálom most összeszedni ezen problémákat - legalábbis azokat, amelyek engem bosszantanak.

Az első és legfontosabb maga az épület, ami már az 1990-es átadáskor is elavultnak és ódivatúnak számított (amellett, hogy rettenetesen csúnya is!), s üzemeltetői az elmúlt közel harminc évben semmit nem tettek meg annak érdekében, hogy legalább minimális szinten megfeleljenek a változó társadalmi igényeknek és elvárásoknak. És akkor még nem is beszélek arról, hogy a mozgássérültek számára szinte lehetetlen megközelíteni a peronokat és a vágányokat. Hiába közlekednek ultramodern, „fütyül-tapsol-énekel” piros-kék színű Flirt szerelvények Tatabánya és a főváros, valamint Győr között - amelyekre már gond nélkül fel tud szállni egy mozgássérült is -, ha egy kerekesszékkel utazni vágyó nem megy el a plázáig, s ott, a forgalmi épületnél nem kéretszkedik át a vasutasok „szolgálati járdáján” a peronra, nem tudja megközelíteni a vágányokat. Márpedig ezt az útvonalat használni egyrészt szigorúan tilos, másrészt pedig még az egészségesek számára is fokozottan balesetveszélyes.

Ha már szóba került a vágányok fölötti felüljáró, itt is akad néhány apróság, ami kifejezetten bosszantó. Aki rendszeresen jár arra, az tudja, hogy néhány évvel ezelőtt leszigetelték a tetejét - hetekig dolgoztak a jómunkásemberek, hiába, no, „lassú munkához, idő kell” -, de a végeredmény amolyan „jobb volt, mint lett” állapotot tükröz, hiszen a felüljáró ugyanúgy beázik, s hatalmas, kikerülhetetlen tócsákban gyűlik össze a víz, csak most még egy kicsit lassabban folyik el (szárad meg) a felgyülemlett csapadék, mint korábban. (Talán az alját is leszigetelték, ki tudja?) Ráadásul a kedves utasok egy része nem foglalkozik a tiltással, miszerint a felüljárón tilos a dohányzás - nem úri passióból, hanem törvényileg -, s úgy fújja a füstöt, mintha fizetést kapna érte.

A dohányzás egyébként a peronon is jellemző - pedig a jogszabály szerint itt is tilos. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért nem lehet betartani a törvényeket, s miért gondolja minden nap több tucat utas, hogy a tiltás mindenki másra vonatkozik, csak éppen őrá nem. Ha meg valaki meg meri jegyezni, hogy „ejnyebejnye-irgumburgum”, mégis, hogy képzeli ezt, még a reklamáló a „szarszemétember”, különben is „miközödvanhozzáaztcsinálokamitakarokbazdmeg”, meg „nekemnepofázzonsenkihogyholgyújtokrámertelásomagecibe”... Volt már arra is példa, hogy a dohányzási tilalom megsértését kifogásoló jóindulatú figyelmeztetés majdhogynem tettlegességig fajult, s a közelben tartózkodó rendőrnek kellett szétválasztania az egymással kakaskodó, emberi mivoltukból teljesen kifordult „kultúrembereket”. Az „ezmármindennekateteje” kategória fődíját pedig képletesen akkor osztottam ki, amikor a Győrből érkező, reggel 6:40-kor Budapest déli irányába továbbinduló szerelvény vezetője és két jegyvizsgálója gyújtott rá a vonat mellett úgy, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szinte már vártam, hogy mikor veszik elő a mellényzsebből a laposüveget és a kispoharakat, s kínálják egymást körbe a kisüstivel. (Aki azt hiszi, hogy ilyen nem történhet meg, az téved. Bicskén száll fel a vonatra minden hétköznap reggel egy kis csapat, akik rendszeresen ütik el pálinkázással és sütizéssel a Kelenföldig tartó mintegy 20 perces utat. Ha szaglásom nem csal, leggyakrabban szilvából és cseresznyéből készül a „jó reggelt” folyadék.)

Apropó rendőr... Egyetértek azzal, hogy minden reggel legalább egy (néha kettő) rendőr felügyel az állomáson tartózkodók biztonságára, sőt - ha jól láttam - neki figyelmeztetnie kell azokat az autósokat, akik utast hozva, „csaknéhánypillanatra” húzódnak le az út szélére (nehogymá’ annak, akit hoztak, 30 méterrel többet kelljen gyalogolnia a szabályos parkolóhelytől a felüljáró lépcsőjéig) gyakran torlódást okozva, némely esetben pedig konkrétan balesetveszélyes helyzetet előidézve. Nem tagadom, én magam is hangos és erőteljes „kurvaanyázásba” török ki, ha befékez és az út szélére húzódik (nem egyszer az irányjelző használata nélkül) előttem egy kedves sofőr, miközben én haladnék a parkoló felé.

És ha már parkoló... Ami itt tapasztalható, az egyenesen felháborító! Ahhoz már hozzászoktam, hogy Tatabányán (és különösen a vasútállomáson) sportot űznek abból az autósok, hogy miként lehet bénábbnál bénább módon parkolni, lehetőleg úgy, hogy egy autóval legalább kettő, de inkább három helyet foglaljunk el, mert miért ne, meg különben is „jóvanazúgy”! Mondom, hozzászoktam, de elfogadni nem tudom, mert egyrészt tahóság, másrészt, aki nem ér ki reggel 7-ig a parkolóba, annak legalább 5-10 percet kell eltöltenie az üres helyek vadászatával. Azaz egyre több autós használná a kábé 15 éve konstans parkolóhelyeket. És - mondjuk úgy, sportszerű nehezítésként - e kevés helyből is egyre többet foglalnak el egy autókölcsönzéssel foglalkozó cég kisteherautói (nem egy esetben 8-10 furgon parkol itt!), illetve azok az egykor szebb napokat látott, de ma már leginkább a roncs kategóriába sorolható négykerekűek, amelyekkel hetek vagy hónapok óta nem akar randevúzni a jogos tulajdonosuk.

Hát szóval szerintem ezek számítanak komoly problémának a tatabányai vasútállomáson és az építményt használó utasoknál. És, hogy a harmadiknál miért is dobod el az agyad? Ja, semmiért! Ez csak amolyan kattintásvadász cím volt... Köszi, hogy elolvastad! Ha esetleg még valamivel ki tudod egészíteni, kérlek, ne fogd vissza magad!

Elég régen írtam ide, több mint egy éve se időm, se energiám nem volt a blogra. Mondhatnám, hogy lusta voltam (na jó, tényleg az... :) ), de igazából inkább azért nem firkantgattam ide, mert nem éreztem a kellő késztetést arra, hogy kifejtsem a véleményemet egy-egy témáról. Néha kell egy kis pihenés...

Ráadásul valamivel több, mint két évvel ezelőtt, apám halálával valami megtört bennem, átértékeltem addigi életemet. Korábban sem voltam egy „vidám” alkat, de a temetés után még komorabb lettem, még a minimálisnál is kevesebbet volt kedvem poénkodni. Repkedtek a fejemben a különböző gondolatok: vajon tényleg csak 60-65 évre vagyunk hitelesítve? Valóban már csak 20-25 év van vissza, oszt jónapot? Mit kéne változtatni azon, hogy ezt az időszakot ki lehessen tolni még 30, vagy akár 40-45 évre is?

Márpedig változtatni kell! - szögeztem le magamban. „Új életet kezdeni” azonban nagyon nehéz volt, hiszen az elmúlt tizenvalahány év tunyulása és közel 40 kilogramm pluszsúly magamra pakolása után az agyam nehezen tudta a szervezetemnek parancsba adni, hogy irány mozogni! Szerencsére azonban az akaraterő, amivel annak idején, húsz évvel ezelőtt a dohányzásról is sikerült leszoknom, most is segített. Ha nehezen is, de rászántam magam a rendszeres testmozgásra.

Ha valaki megkérdezné, miért kezdtem el futni, gyanítom nem tudnék rá értelmes választ adni. Én, aki még másfél évvel ezelőtt is azt hangoztattam, „fusson, akinek hat anyja van”, s magamban megmosolyogtam azokat, akik szabadidejükben futócipőt húztak és nekiálltak róni a monoton kilométereket. Aztán egy unalmas szombat délután azon kaptam magam, hogy jegyet veszek egy konditerembe, hogy kipróbáljam a kardiokerékpárt és igen, a futópadot. Az első kísérlet kijózanító volt: alig egy perc után vettem vissza a szalag sebességét és váltottam vissza kocogásról gyaloglásra, még mielőtt egy szívroham elvitt volna. „Puding vagy!” - jegyeztem meg magamnak, s szinte biztos voltam benne, hogy az én futókarrierem itt véget is ért. Aztán néhány, kardiobiciklizéssel és futópadi sétával eltöltött hónap után egyszer csak „kattant egyet az agyam”, s arra gondoltam, teszek még egy próbát. S láss csodát, fél órát, közel négy kilométert „futottam” egyhuzamban.

Két nappal később, egy kellemes őszi este otthon bejelentettem: „megyek futni, majd jövök!” Feleségem tekintetét még élek nem felejtem el. Úgy vélem, azt hitte, meghibbantam, esetleg megártott az előző este elfogyasztott pohárnyi chardonnay. „Hogy mit csinálni?” - kérdezett vissza, s biztos vagyok benne, hogy körülnézet, hova rejtettem el a kandikamerát.

Szóval így kezdődött. Először csak 3-4 kilométert kocogtam, majd fokozatosan növeltem a távot, s az év utolsó napján elindultam életem első, 7 kilométeres futóversenyén. Célba érve tudtam, nem lehetetlen a 10 kilométeres táv... Azóta is hetente egyszer-kétszer járok el futni, az „első vízválasztó távnak” nevezett 10 kilométert már többször is teljesítettem. Sőt, ma már viszonylag nagyobb nehézség nélkül megy a 13-15 kilométer is. Nem egy „gyorsvonati” tempóban, inkább „öregesen”, de tudom teljesíteni ezeket a távokat. Emiatt külön köszönettel tartozom Gábor és Laci barátomnak, akikkel az utóbbi néhány hónapban együtt járunk futni. Bár a saját tempómmal én jócskán visszafogom kettejüket, ők az amerikai tengerészgyalogság „senkit nem hagyunk hátra!” jelszavának értelmében mindig megvárnak.

A cél pedig? Egy újabb álom... A 21,1 kilométer. Igen, a félmaraton. Hogy képes leszek-e rá, még nem tudom, de csalódott semmiképpen, ha nem sikerül idén leküzdenem ezt a távot. Majd jövőre, vagy azt követően... Bízom benne, hogy lesz még rá (elég) időm.

Sajnos a komorságomon mindez nem változtatott, a pontatlanság, az emberi butaság és aljasság, a más idejével való felelőtlen játszadozás és még számtalan dolog maradt, ami miatt továbbra sincsen kedvem vidámnak lenni. De ez már egy másik történet...

A férfi dideregve húzta össze magán a kabátját, és csendben nézte a gyufa halk sercenése után az üvegmécsesben meggyúló és pislákoló lángot. Az apró, sárgáskék tűznyelv egyelőre még állta a késő őszi hideg szél meg-megújuló rohamait, de félő volt, hogy bármelyik pillanatban kialudhat.

A vörös színű gránit emlékmű előtt, botjára támaszkodva állt, nem törődött azzal, hogy hamuszürke, ritkás tincseit ezerfelé borzolja a közelgő tél hírnöke, a sarkvidék jeges lehelete. Mozdulatlanul nézte a monolitra ragasztott, vésett márvány emléktáblát, és fátyolos szeme a távoli múltba révedt.

Gondolatban újra 1942 nyarán járt, amikor anyja karján ülve, a vasútállomáson búcsúztatták a frontra induló apját. A fejkendős asszony fájdalmasan zokogott, s emiatt ő is hangosan sírt, miközben a vonat csikorogva megindult a távoli Szovjetunió felé. A fekete mozdony hatalmas füstfelhőt eresztve húzta maga után a katonákkal megrakott szerelvényt. Az egyenruhás férfiak mosolyogva integettek a peronon állók felé, az anyák, a feleségek és a gyerekek viszont keservesen jajgattak...

Ez a kép az elmúlt évtizedekben már jelentősen megkopott. Az is lehet, hogy nem is a saját emlékeit látta maga előtt − hiszen háromévesen még senki nem tudja megőrizni magában, amit átélt −, hanem csak arra emlékezett, amit anyja mesélt neki, oly sok éven keresztül. A munkában megfáradt, hajlott hátú nő az apját magas, bajszos, jóképű embernek írta le, aki egészen addig a családját szerette, a földjét művelte s az állatait nevelte, míg meg nem érkezett a rettegett behívóparancs.

Ő viszont már nem emlékezett az apja arcára, nem tudta felidézni a mosolyát, a hangját, a mozdulatait. Csak egy fénykép maradt róla, amit anyja a saját haláláig az imakönyvébe rejtve, féltve őrzött. A temetésen a könyvet és a fényképet is a koporsójába tették.

Apja az áttöréskor tűnt el, 1943 januárjában − legalábbis a hivatalos jelentés szerint. Hogy pontosan mi történt vele, senki nem tudta, de néhány évvel később az egyik falubeli hozta a hírt, hogy a nagy kavarodásban mintha látta volna, amikor egy közelben becsapódó gránát szilánkjai darabokra tépték. De nem tudja biztosan, mert ő azzal volt elfoglalva, hogy átlőtt combjával ki tudjon menekülni a Vörös Hadsereg vérszomjas katonáinak sorai közül. Nem sikerült neki, hadifogságba esett, ahonnan csak hosszú idő után szabadult.

Akárhogy is történt, apja testét idegen földbe, ismeretlen helyen, jeltelen sírba temették – csakúgy, mint nagyapjáét, aki a Nagy Háborúban, az Isonzó mellett kapott fejlövést. Aki úgy halt meg, hogy már nem láthatta megszületni a fiát.

A férfi, mint minden évben, a halottak napján most is csendben állt a gránit emlékmű előtt, a kis falusi temetőben, nem messze anyja sírjától. Letérdelt volna, hogy imát mondjon, de lábában a fájdalom nem engedte, így botját markolva, hangtalanul fohászkodott. A pislákoló mécses gyenge fényében mozdulatlanul nézte a márványtáblát. „Kik a hazáért haltak…” − olvasta a feliratot, és szeméből egy könnycsepp gördült az arcára.

* * *

Fenti írásom a halottak napja alkalmából, a honvedelem.hu hírportálon jelent meg november 1-jén, kedden. (A címlapfotó illusztráció.)

Másodszor indult el zarándokútjára az Isonzó Expressz Budapestről a szlovéniai Nova Goricába, másodszor volt szerencsém részt venni a programokon és másodszor érzem úgy, hogy átéltem a lelki megtisztulást.

Az egykori első világháborús hadszíntér mai Olaszország és Szlovénia területére eső emlékhelyein számos alkalommal tettem fel magamnak a kérdést: mi vonz ide? Miért érzem úgy, hogy el kell jönnöm, fejet kell hajtanom a tizenkét isonzói csata csaknem másfél millió halottjának és sebesültjének emléke előtt?

Mindezt úgy, hogy tudtommal felmenőim közül senki nem harcolt az Isonzónál. Anyai nagyapám édesapja - azaz a dédnagyapám - ugyan lövészként részt vett az első világháborúban, sőt meg is sebesült a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred 2. zászlóaljához tartozó 7. század kötelékében, amely - legalábbis ha jól értelmezem az interneten fellelhető dokumentumokat - Galíciában vívott öldöklő küzdelmet az oroszokkal és szenvedett óriási veszteséget.

Arról, hogy dédnagyapám pontosan hol és milyen sebesülést szenvedett, nem szól az a dokumentum, amit a Magyar Honvédség hadisírgondozó szakembereinek segítségével sikerült még nagyjából egy évvel ezelőtt megszereznem. És a családi legendáriumban sem maradt fenn semmi az öreg sebesüléséről. Ma már bánom, hogy amikor még tehettem volna, akkor nem kérdeztem meg nagypapámat minderről, ma meg sajnos már nem tehetem meg, hiszen három évvel ezelőtt a sírba vitte magával apja első világháborús történetét.

Szóval, ha minden igaz - bár száz év távlatából nagy bátorság ezt teljes biztonsággal kijelenteni - felmenőim közül senki nem harcolt sem a Doberdó-fennsíkon, sem az Isonzónál, sem pedig a Júlia-Alpokban. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy vissza és vissza kell térnem az évszázaddal ezelőtti véráztatta csatamezőkre, hogy lerójam kegyeletem az elesett vagy megsebesült hősök emléke előtt. Hogy érezzem a száz éves múlt vibrálását a foglianói vagy éppen a tolmini osztrák-magyar katonai temetőben... (De még Redipugliában, a legnagyobb olasz katonai emlékhelyen is, ahol százezernél is több olasz katona hamvait rejtik a hatalmas márványlépcsők.) Hogy a Kolovrat csúcsán, a kavernákban szinte halljam a géppuskák kelepelését és a meredek hegyoldalon lekaszált támadók ezreinek halálsikolyát. Hogy az olasz síkságból egyszer csak, szinte minden előjel nélkül kinövő, meredeken az égnek emelkedő Sabotin csúcsáról letekintve a két hegy között folyó smaragdzöld Isonzóra átérezzem mindazt a szenvedést, amit őseink itt nap mint nap átéltek. Hogy a maga 85 méterével a világ legnagyobb ívű vasúti hídjának számító Solkan viaduktot látva felvillanjon előttem a kép, az 1916-ban felrobbantott építményről... És még hosszan sorolhatnám mindazt, ami kavarog bennem, amikor a Doberdó-fennsíkon, illetve az Isonzó völgyében járok.

S bármilyen furcsa, de a lelki megtisztuláshoz kellett a zötykölődés Magyarországról Ausztrián át Szlovéniába, kellett az a 14 órás vonatút az Isonzó Expressz fedélzetén, amikor a hihetetlenül szép tájat bámulva arról meditáltam: vajon mi értelme volt az egész háborúnak, a több mint tízmillió katona életét kioltó, s másik több millió embert örökké nyomorékká tevő, életüket, családjukat megcsonkító négy éves öldöklésnek? E kérdésre persze most sem - mint ahogy tavaly sem - született válasz. De talán majd jövőre, egy következő zarándokúton...

(A tavalyi Isonzó Expresszről írott bejegyzésem itt, az idei zarándokútról készített, a honvedelem.hu-n megjelent tudósításaim pedig itt olvashatóak. Fotóimat itt találjátok!)