Szücsike agyszüleményei

A férfi dideregve húzta össze magán a kabátját, és csendben nézte a gyufa halk sercenése után az üvegmécsesben meggyúló és pislákoló lángot. Az apró, sárgáskék tűznyelv egyelőre még állta a késő őszi hideg szél meg-megújuló rohamait, de félő volt, hogy bármelyik pillanatban kialudhat.

A vörös színű gránit emlékmű előtt, botjára támaszkodva állt, nem törődött azzal, hogy hamuszürke, ritkás tincseit ezerfelé borzolja a közelgő tél hírnöke, a sarkvidék jeges lehelete. Mozdulatlanul nézte a monolitra ragasztott, vésett márvány emléktáblát, és fátyolos szeme a távoli múltba révedt.

Gondolatban újra 1942 nyarán járt, amikor anyja karján ülve, a vasútállomáson búcsúztatták a frontra induló apját. A fejkendős asszony fájdalmasan zokogott, s emiatt ő is hangosan sírt, miközben a vonat csikorogva megindult a távoli Szovjetunió felé. A fekete mozdony hatalmas füstfelhőt eresztve húzta maga után a katonákkal megrakott szerelvényt. Az egyenruhás férfiak mosolyogva integettek a peronon állók felé, az anyák, a feleségek és a gyerekek viszont keservesen jajgattak...

Ez a kép az elmúlt évtizedekben már jelentősen megkopott. Az is lehet, hogy nem is a saját emlékeit látta maga előtt − hiszen háromévesen még senki nem tudja megőrizni magában, amit átélt −, hanem csak arra emlékezett, amit anyja mesélt neki, oly sok éven keresztül. A munkában megfáradt, hajlott hátú nő az apját magas, bajszos, jóképű embernek írta le, aki egészen addig a családját szerette, a földjét művelte s az állatait nevelte, míg meg nem érkezett a rettegett behívóparancs.

Ő viszont már nem emlékezett az apja arcára, nem tudta felidézni a mosolyát, a hangját, a mozdulatait. Csak egy fénykép maradt róla, amit anyja a saját haláláig az imakönyvébe rejtve, féltve őrzött. A temetésen a könyvet és a fényképet is a koporsójába tették.

Apja az áttöréskor tűnt el, 1943 januárjában − legalábbis a hivatalos jelentés szerint. Hogy pontosan mi történt vele, senki nem tudta, de néhány évvel később az egyik falubeli hozta a hírt, hogy a nagy kavarodásban mintha látta volna, amikor egy közelben becsapódó gránát szilánkjai darabokra tépték. De nem tudja biztosan, mert ő azzal volt elfoglalva, hogy átlőtt combjával ki tudjon menekülni a Vörös Hadsereg vérszomjas katonáinak sorai közül. Nem sikerült neki, hadifogságba esett, ahonnan csak hosszú idő után szabadult.

Akárhogy is történt, apja testét idegen földbe, ismeretlen helyen, jeltelen sírba temették – csakúgy, mint nagyapjáét, aki a Nagy Háborúban, az Isonzó mellett kapott fejlövést. Aki úgy halt meg, hogy már nem láthatta megszületni a fiát.

A férfi, mint minden évben, a halottak napján most is csendben állt a gránit emlékmű előtt, a kis falusi temetőben, nem messze anyja sírjától. Letérdelt volna, hogy imát mondjon, de lábában a fájdalom nem engedte, így botját markolva, hangtalanul fohászkodott. A pislákoló mécses gyenge fényében mozdulatlanul nézte a márványtáblát. „Kik a hazáért haltak…” − olvasta a feliratot, és szeméből egy könnycsepp gördült az arcára.

* * *

Fenti írásom a halottak napja alkalmából, a honvedelem.hu hírportálon jelent meg november 1-jén, kedden. (A címlapfotó illusztráció.)

Másodszor indult el zarándokútjára az Isonzó Expressz Budapestről a szlovéniai Nova Goricába, másodszor volt szerencsém részt venni a programokon és másodszor érzem úgy, hogy átéltem a lelki megtisztulást.

Az egykori első világháborús hadszíntér mai Olaszország és Szlovénia területére eső emlékhelyein számos alkalommal tettem fel magamnak a kérdést: mi vonz ide? Miért érzem úgy, hogy el kell jönnöm, fejet kell hajtanom a tizenkét isonzói csata csaknem másfél millió halottjának és sebesültjének emléke előtt?

Mindezt úgy, hogy tudtommal felmenőim közül senki nem harcolt az Isonzónál. Anyai nagyapám édesapja - azaz a dédnagyapám - ugyan lövészként részt vett az első világháborúban, sőt meg is sebesült a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred 2. zászlóaljához tartozó 7. század kötelékében, amely - legalábbis ha jól értelmezem az interneten fellelhető dokumentumokat - Galíciában vívott öldöklő küzdelmet az oroszokkal és szenvedett óriási veszteséget.

Arról, hogy dédnagyapám pontosan hol és milyen sebesülést szenvedett, nem szól az a dokumentum, amit a Magyar Honvédség hadisírgondozó szakembereinek segítségével sikerült még nagyjából egy évvel ezelőtt megszereznem. És a családi legendáriumban sem maradt fenn semmi az öreg sebesüléséről. Ma már bánom, hogy amikor még tehettem volna, akkor nem kérdeztem meg nagypapámat minderről, ma meg sajnos már nem tehetem meg, hiszen három évvel ezelőtt a sírba vitte magával apja első világháborús történetét.

Szóval, ha minden igaz - bár száz év távlatából nagy bátorság ezt teljes biztonsággal kijelenteni - felmenőim közül senki nem harcolt sem a Doberdó-fennsíkon, sem az Isonzónál, sem pedig a Júlia-Alpokban. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy vissza és vissza kell térnem az évszázaddal ezelőtti véráztatta csatamezőkre, hogy lerójam kegyeletem az elesett vagy megsebesült hősök emléke előtt. Hogy érezzem a száz éves múlt vibrálását a foglianói vagy éppen a tolmini osztrák-magyar katonai temetőben... (De még Redipugliában, a legnagyobb olasz katonai emlékhelyen is, ahol százezernél is több olasz katona hamvait rejtik a hatalmas márványlépcsők.) Hogy a Kolovrat csúcsán, a kavernákban szinte halljam a géppuskák kelepelését és a meredek hegyoldalon lekaszált támadók ezreinek halálsikolyát. Hogy az olasz síkságból egyszer csak, szinte minden előjel nélkül kinövő, meredeken az égnek emelkedő Sabotin csúcsáról letekintve a két hegy között folyó smaragdzöld Isonzóra átérezzem mindazt a szenvedést, amit őseink itt nap mint nap átéltek. Hogy a maga 85 méterével a világ legnagyobb ívű vasúti hídjának számító Solkan viaduktot látva felvillanjon előttem a kép, az 1916-ban felrobbantott építményről... És még hosszan sorolhatnám mindazt, ami kavarog bennem, amikor a Doberdó-fennsíkon, illetve az Isonzó völgyében járok.

S bármilyen furcsa, de a lelki megtisztuláshoz kellett a zötykölődés Magyarországról Ausztrián át Szlovéniába, kellett az a 14 órás vonatút az Isonzó Expressz fedélzetén, amikor a hihetetlenül szép tájat bámulva arról meditáltam: vajon mi értelme volt az egész háborúnak, a több mint tízmillió katona életét kioltó, s másik több millió embert örökké nyomorékká tevő, életüket, családjukat megcsonkító négy éves öldöklésnek? E kérdésre persze most sem - mint ahogy tavaly sem - született válasz. De talán majd jövőre, egy következő zarándokúton...

(A tavalyi Isonzó Expresszről írott bejegyzésem itt, az idei zarándokútról készített, a honvedelem.hu-n megjelent tudósításaim pedig itt olvashatóak. Fotóimat itt találjátok!)

Az egyszerű kisember 14 évvel ezelőtt úgy döntött, hogy a panelből családi házba költözik. Komoly döntés volt, komoly anyagi terhekkel. A beköltözés előtt – lehetőségei szerint – elvégezte a kis téglaház felújítását. Kőműves, fűtésszerelő, vízszerelő, burkoló szakemberek adták egymásnak a kilincset, és természetesen jött egy villanyszerelő is.

Az ő feladata az volt, hogy a ház lepukkant elektromos rendszerét újjávarázsolja, a XXI. századi kihívásokra (értsd: mikrohullámú sütő, porszívó, mosógép, később talán mosogató- és szárítógép, illetve ezek akár egyidejű használatára is) alkalmassá tegye. S mindezt persze legálisan, mert az egyszerű kisember már akkor sem szerette a feketén elvégzett munkát, a susmust, az ellenőrizhetetlen és követhetetlen bratyizásokat.

Az egyszerű kisember nagyon boldog volt, amikor végre elkészült a felújítás és beköltözhetett a pici, ám takaros házikóba. 13 évig semmi gond nem is volt. Aztán egyszer csak az áramszolgáltató jelezte: lejárt a villanyóra hitelesítési ideje, bizony cserélni kellene. Az egyszerű kisember – aki világéletében szabálytisztelő volt – természetesen egyeztetett a cserét végző szakemberekkel, akik megbeszélt időpontban meg is jelentek a háznál. Az alig néhány percesre tervezett óracsere jó hangulatban indult, az egyszerű kisember még viccet is mesélt a villanyszerelőknek, akik udvariasan nevettek is a nem túl ütős poénon.

Aztán egyszer csak hirtelen minden megváltozott. Az egyik szerelő – a villanyóra plombájának lebontása után – észrevette, hogy az egész ház áramellátásáért felelős kismegszakítót szabálytalanul szerelték be. Mint mondta, ez még lehet véletlen is. Persze hamar kiderült, hogy van más probléma is: 13 évvel ezelőtt a villanyórát leplombáló, az áramszolgáltató alkalmazásában lévő szakember „elfelejtette” bejelenteni, hogy magasabb amperértékre szerelték át a hálózatot. Így a számítógépes rendszerben megmaradt a korábbi, a XXI. századi kihívásoknak már nem megfelelő amperérték. Az egyszerű kisember erről persze mit sem tudott, az elmúlt években annak tudatában használta a hálózatot, hogy ő mindenben az előírt szabályoknak megfelelően járt el, hiszen a plombát is mindig sértetlenül találták az évente egy alkalommal érkező villanyóra-leolvasók.

A mostani felfedezés sokként érte, hiszen az óracserét végző szakemberek – maguk is szabálytisztelő állampolgárok – nem tudtak mást tenni, mint a rendszerben regisztrált, alacsonyabb amperértékű kismegszakítót beszerelni a villanyórába. Ez pedig már arra sem elégséges, hogy a mikrosütő és a porszívó egyidejű használatát lehetővé tegye…

Az egyszerű kisember – aki ugyebár, mint tudjuk, szabálytisztelő – megkérdezte, hogy mi most a teendő, hogy visszakapja az eddig is használt amperértéket. És persze mindezt úgy, hogy szabályos legyen. A bonyolult magyarázatot – miszerint az áramszolgáltatóval szerződésben álló villanyszerelőket kell a helyszínre hívnia, akik megállapítják azt, hogy a lakásban lévő vezetékek kompatibilisek-e a magasabb amperértékű kismegszakítóval – már alig-alig értette (igen, az ő hibája, hogy a műszaki dolgokhoz nem ért és nem is nagyon érdeklik), annyit azonban felfogott a monológból, hogy van hivatalos útja a több mint egy évtizeddel ezelőtt, az akkori szerelő által elkövetett szabálytalanság helyretételének.

Persze mint minden más az életben, ezen probléma megoldása sem ennyire egyszerű. Mint kiderült: az elmúlt évtizedben a szabvány és a törvény is változott, így a hálózat – bár korábban megfelelő volt a magasabb amperértékre – most már nem az. A műszaki magyarázat megint kínai volt, a lényeg a lényeg: az egyszerű kisember csak akkor kaphat szabályos, magasabb amperértékű hálózatot, ha kicseréli a vezetékeket a falban. Hogy ez lehetetlen, nos az a szolgáltatót nem igazán érdekli, hiszen a szabály az szabály.

Szerencsére – tudta meg – van egy módszer, amivel mégis szabályossá lehet tenni mindazt, ami eddig szabálytalan volt. A hosszú magyarázatból az egyszerű kisember – akiről ugyebár már tudjuk, hogy nem igazán ért a műszaki dolgokhoz – csak annyit értett meg, hogy így végre szabályosan használhatja majd a magasabb amperértékű elektromos hálózatot. Persze mindez minimum két hétbe és legalább nyolcvanezer forintjába fog kerülni, fájni… Addig pedig már csak arra kell ügyelnie, a mosogatógép mellé a tévét már ne kapcsolja be, ja és a villanysütő használatát lehetőség szerint minden körülmények között kerülje.

Az egyszerű kisember mit tehetett volna mást, aláírta a szakembereket munkára megbízó dokumentumot és várja, hogy végre ismét minden visszazökkenjen a normál kerékvágásba. Persze azt sem titkolja, hogy most egy picit ideges! Na, jó, nem kicsit, nagyon…

A tanár úr tavaly szeptemberben halt meg, 59 éves volt. Apám novemberben adta fel a küzdelmet a szervezetét évek óta bitorló betegséggel szemben; 63 évesen hagyta itt e földi világot. A volt kollégák közül Laci és Pista, egy nap különbséggel, tavaly decemberben, Sanyi pedig néhány napja, március elején távozott. Valamennyien az ötvenes éveik végén, hatvan éveik elején-közepén jártak...

És a sort még folytathatnám: két ismerősöm is elveszítette az édesanyját az elmúlt hetekben - mindketten kicsivel voltak idősebbek hatvannál -; egy másik haver pedig ugyanúgy az apját temette el, mint én. Ő 66 éves volt.

November végén eltemetett apám sírja mellett már most három friss sírhant emelkedik, két, 60-65 év közötti nő és egy velük egy korosztályba tartozó férfi alussza itt örök álmát. A megyei napilap gyászhirdetései között pedig naponta több, hatvan év körüli ember haláláról értesülhetünk. Szomorú tények ezek!

A 60-65 év közötti korosztály a híres-hírhedt „baby boom” generáció tagja. Annak a nemzedéknek, amely 1946 és 1970 között született. Nem „mai gyerekek” már, de még nem is idősek, hogy a halálra kellene gondolniuk. Ennek ellenére soraikban arat a kaszás.

Bár én magam még nem találkoztam egyetlen ilyen tanulmánnyal sem a szociológusok már biztosan vizsgálták, kutatták és megfogalmazták, mi az oka annak, hogy hullik szüleink nemzedéke. Józan paraszti ésszel végiggondolva, azonban én is látom, miért haltak és halnak meg oly sokan ebből a generációból?

Hiszen ők azok, akik még az „átkosban” felnőve, ám a rendszerváltást már felnőttként átélve szenvedő alanyai voltak a korai ’90-es évekbe berobbanó „mámorító szabadság” élményét elrontó és oly sokakat testileg-lelkileg megnyomorító munkanélküliségnek. Ők azok, akik már felnőttként - de már a mi gyerekkorunkban, ezért is emlékszünk rá olyan jól - a nagyvárosok lakótelepi betondzsungeleinek játszóterein, a fémlábakon álló, betonból kiöntött - általában mélyzöldre vagy azúrkékre festett - asztalok és padok mellett, a 6-tól 2-ig tartó mindennapi gyári robot után, kőbányai világost iszogatva, egyik füstszűrő nélküli symphoniáról a másikra gyújtva, órákon át tartó ultipartikkal ütötték el az időt és vezették le a munka közben felgyülemlett feszültséget. Ők azok, akiknek az egészséges táplálkozás még a pacalpörköltet, a disznósajtot és egyéb más zsíros kajákat jelentette, „fojtásként” pedig a cukorban-kátrányban gazdag üdítőket, rosszabb esetben pedig a mai fogalmak szerint már ihatatlannak minősített sör-bor-égetettszesz „szentháromság” valamelyikét töltötték magukba. Tegyük hozzá: ipari mennyiségben és nap, mint nap...

Ők azok, akik sem gyerekként, sem fiatalként, sem pedig felnőttként nem törődtek egy fikarcnyit sem saját egészségükkel. Persze erről nem ők tehetnek, hiszen egyrészt akkor ez még nem volt „divat”, másrészt pedig akkoriban még nem fedeztek fel minden egyes héten egy-egy újabb rákkeltő anyagot, a vércukorról és koleszterinről pedig azt hitték, hogy valami különleges édesség, amit csak Ausztriában lehet megvásárolni... Ők azok, akik még csak ismerkedtek a kifejezéssel, „stressz”, de már átélték mindannak a hatását, amit a „hirtelen felgyorsult világ”, valamint a politikai-társadalmi változásokból adódó feszültség okozott. Ez a stressz volt az, ami az elmúlt közel harminc évben átitatta mindennapjaikat, megmérgezte, megbetegítette, megnyomorította, testileg-lelkileg ronccsá tette, és - én úgy gondolom ezt ki lehet jelenteni - meg is ölte, meg is öli őket!

Nagyszüleink generációjának tagjai - legalábbis többségében - még megélték, megélhették nyolcvanadik évüket. Szüleink már a hatvanas éveik elejére-közepére elfáradtak, megtörtek, elhasználódtak, és... meghalnak.... Nekünk, a késői harmincasoknak, korai negyveneseknek vajon mennyi jut e földi árnyékvilágból? Ha nincs szerencsénk - merthogy a stresszből nekünk is bőven kijut -, akkor már csak két-három év és a mi sorainkban is megkezdi munkáját a kaszás...

Az interneten és leginkább a facebook-on ismét - immár sokadszor - terjed a fenti videó. Az elmúlt hétvégén én is belefutottam és újra megnéztem. A retro kedvelői számára - így saját magamnak is - jó és szórakoztató, ugyanakkor egyben elgondolkodtató is ez az öt perces, egy ismeretlen szerző által leírt gondolatokra komponált klip. Elgondolkodtató, mert van benne egy rész, ami a felelősség, a kötelesség és a bűntudat fogalmainak ismeretét feszegeti.

Pontosan így hangzik a kérdéses rész: „Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt, ha lehetett, el sem mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a jelentését. Ezek voltunk mi, hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.”

Akárhányszor nézem is meg ezt a rövid videót - leszámítva, hogy helyeslően bólogatok és mosolygok a mondatokon - mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: ha mi ilyen emberek voltunk, miért nem tudjuk saját gyermekeinket hasonlóan nevelni? Hiszen a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés és a felelősség jelentését mi sem az anyatejjel szívtuk magunkba, hanem szüleinktől tanultuk... Akkor a mi generációnktól miért nem tanulják meg ugyanezt gyermekeink? Ennyire rossz tanárok lennénk?